A vezetés élménye nem feltétlen autótól vagy a sebességtől függ, sokkal inkább az alkalom és a lelki állapot adja meg azt a pluszt, amiért emlékezetes marad egy kör. Azokról a tökéletes pillanatokról van szó, amikor az ember sem többet, sem kevesebbet nem kíván, megvan a nirvána, és más nem számít. Nekünk idén ezek voltak azok.
Zomborácz Iván, Totalbike szerkesztő
Vezetési élmény terén idén kijutott a jóból rendesen. Az sem volt utolsó, amikor Silverstone-ban a Suzuki MotoGP versenyzőivel együtt mehettem egy jutalomkört, elvégre hányszor adatik meg az embernek, hogy Alex Rinsszel és Andrea Iannonéval a háta MÖGÖTT érkezzen be a célba? De a csúcs akkor is a Triumph Street Triple 765 R volt a Kakucsringen. Egyszerűen fantasztikus motor, olyan kezességgel és dinamikával, hogy azóta sem tértem magamhoz - a hátsó egyenesben táncolt a kezemben a kormány, féktávon megnyugtatóan stabil volt, a kettő között pedig gondolati úton lehetett ívre tenni, de tényleg úgy, ahogyan a zuhany alatt álmodozva elképzeled az ilyesmit.
A legnagyobb közúti motorozás díját pedig a Bistei kollégával elkövetett Honda CBR1000RR vs. Suzuki GSX-R1000 összehasonlítónak adnám, amikor munka után megrendeztük a Bajna-Héreg TT-t, de mivel nem vagyok köteles terhelő vallomást tenni magam ellen, maradjunk annyiban, hogy jó volt.
Lendvai Zsolt, címlapszerkesztő
Az idei legjobb vezetési élményem nem Porschéhoz, nem Audihoz, de még csak nem is a saját BMW-hez kötődik. Tavasszal egy elborult pillanatomban vettem egy Ladát pusztán nosztalgiából, de közel sem mentem vele annyit, amennyit terveztem. Mégis a jó Zsiguli adta a legszebb pillanatokat. A faterral meg nagybátyámmal reszelgettük éppen az autót, felújítottuk a benzinpumpát, állítgattuk a gyújtást, majd eljött a pillanat: ki kell próbálni, milyen lett. Mindhárman bevágódtunk a kicsit ütött-kopott kaszni belsejébe, szúrtam egy egyest a valószerűtlenül pontos és rövid utakon járó váltóval, és megindultunk.
Alig győztem kivárni a város végét jelző táblát. Letapostam a gázt - persze nemhogy ülésbe préselő gyorsulást, de mai fogalmaink szerint leginkább semmit nem érezni ilyenkor. De csak meglett a lendület, igyekeztem hát végig megőrizni, padlógázzal, a kanyarok előtt bőszen visszagangolgatva fűztem egymás után a kanyarokat a sokszor ralisprintnek is helyet adó borsodi szerpentinen. Közben a jobb egyből édesapám instruál: "ott még nem kellett volna elváltani, hadd forogjon csak!" Ha valakinek, neki elhiszem, két ilyet is hajtott. A mai testnek már billegősnek hat a menet, a fék akár csak egy régi Swifthez képest is olyan, mintha nem is létezne, rásegítés legalábbis nincs. De nem sokallunk sehol. Gyorsabban veszem a levegőt, lüktet a szívem - Jézus, most épp egy hatvan lóerős autózásról írok. Végre nagybátyám hátulról halkan megjegyzi, neki azért annyira nem felhőtlen az élmény, érezte már magát nagyobb biztonságban is.
Az élvezetes autózáshoz nem kellenek lóerők százai, még csak őrült tempó sem. Néha az is elég, ha vezetés közben előtörnek a gyerekkori élmények, és azt gondolod: megérkeztem. Ha többet egy métert nem mennék a Zsigával, akkor is azt mondom, megérte.
Csikós Zsolt, újságíró, Év Autója-zsűritag
Ha a bennem megbújó tesztelőt kérdezitek, akkor két újautós vezetési élmény ugrik be tisztán és élesen 2017-ből, és érdekes módon először a szerényebbik jött elő, mert nyilván hosszabb ideig tudtam emészteni. Ez volt a Hyundai i30n az idei Tannistestről, ami az én fejemben az összes ottani élményautót (bocs Civic Type-R) elfújta, mint hurrikán a bozóttüzet. Egy istenien kommunikatív, dögös, paraszt hangú, a ferdehátús ügyetlenségét a formájában őrző, igazi hotheccs, méltó utódja a legendás GTI-knek. De hülye vagyok, hiszen sokkal-sokkal nagyobb dolog is történt velem, csak azt még úgy látszik, nem tette rekeszbe az agyam, mert akkora fiókot nem talált neki...
Ez volt a mallorcai Audi RS5 DTM-vezetés. Igen, azt az autót hajthattam meg úgy, ahogy akartam egy csupán 2,5 kilométer hosszú, igazából csak motoroknak és gokartoknak kellemes pályán - kicsit eszembe jut erről Kabos Gyula, amikor azt mondja - "Micike, elviszem magácskát egy cukrászdába, és ott tíz fillérért annyi krémest ehet, amennyi csak magácskába fér." Ettől még úgy megdolgoztatott az a vezetés, hogy nem is izzadság-, hanem adrenalintócsákban úsztam: hiszen ez az idei, nyertes DTM-autó volt, 550 lóerővel, karbonvázzal, telemetriával, 1150 kilóval és nyomórudas rugókkal, teljes szerelőcsapattal mögöttem. Két körön át halálfélelmem volt, hogy tönkreteszem az autót, fél körön át akklimatizálódtam, másfél kör pedig olyan őrjöngés lett, hogy azóta se hevertem ki. Nem, az az eset ábrázolhatatlan magasságban van az én érzelmi és felfogásbeli koordinátarendszeremben, az agyam egy része azóta képtelen újrabootolni.
Amúgy meg - mivel van egy Ducatim, ezért bármikor, egy sisak felhúzása után enyém a világ legjobb vezetési élménye, nem kell hozzá tesztjármű. Mellesleg pedig van egy Alfa 33-asom, amit 100 emberből 99 egy értelmetlen roncsnak tart, de az a maradék 1 tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: be-sza-rás!
Winkler Róbert, vezető szerkesztő
Volt sok érdekes és jó tesztautó, de azok egy másik poszt témája. Csodálatos vezetési élményben szerencsére tesztautó nélkül is volt részem. Sokat gondolkoztam, mi a fenét csináljak tíz éve használt, idén húsz éves autómmal, a Tehénnel (Toyota 4Runner, 1997, 3,4 V6 Limited). Mármint gumiilag. Volt egy gumis Égéstér (a 247.), melyben a gyöngyösi Apollo gumigyár minőségbiztosítási igazgatója, Urbán Péter volt a vendégünk, mellékesen hadd ajánljam azt a műsort így az ünnepekre, egy levezető kocogáshoz például kiváló lesz. Ő pedig tök mellékesen mesélte, hogy a hollandok milyen hülyék, hogy a csendességre fejlesztenek, bezzeg a németeknek mennyivel több eszük van, ők nem építkeznek az autópálya mellé. Na, ebből nekem az maradt meg, hogy a Vredestein csendes, le is cseréltem a négyévszakos, tízéves Pirelliket négyévszakos Vredesteinekre. Az igazi kérdés az volt, mennyivel lesz könnyebb egy-egy abroncs, és hát csak bő kilónyi lett. De ez ilyen 16,5-17,6 viszonylatban. Pedig abban reménykedtem, ennél sokkal többet fejlődött a gumiipar az utóbbi tíz évben.
A Terhén tehát nem változott gokarttá , pedig nem kicsit reménykedtem, hogy a lényegesen könnyebb új abroncsokkal majd milyen csodálatos lesz. Amúgy csodálatos lett, de nem úgy. Már a gumis srác is kecsegtetett, hogy az új gumi mindig olyan jó puha, és tényleg, a Tehén váratlanul cicásan kezdett lopakodni. A másik azonnali érdekesség, hogy a hollandok komoly eredményeket értek el a csendesítésben - a gördülési zaj valóban durván csökkent. Ami ezek után igazán váratlan volt, hogy a fogyasztásra milyen hatással van az új gumi. Azt hittem, mivel ilyen puha, jobban tapad, többet fogyaszt majd az autó, de nem. Addig egy tartálynyi gázzal - hiszen ugye a Tehén már jó ideje gázos - olyan 370-420 kilométer között mentem, ez most 430-480 között állapodott meg. Akkor vesd rám az első követ, ha nem ilyesfajta élményautózásról ábrándozol. Tudom, hogy úgysem hiszitek el, úgyhogy mi mást mondhatnék: pukkadjatok meg!
A nagy kérdés, hogy téli gumiként hogyan vizsgázik ez az amúgy váratlanul jól teljesítő négyévszakos, mert ebben most olyan szinten hiszek, hogy a garázsban hagytam a téli Bridgestone-okat. Eddig egyszer volt egy kis hó, amikor pont fel kellett kapaszkodnom a Kiscelli utcán, és a Tehén hátsókerékkel is tisztességgel felment. Úgyhogy tudom, a biztonságtroll számára az ilyen ember egyenlő egyfajta közlekedési Charles Mansonnal, de hát ez van: megpróbálom négyévszakossal kihúzni a telet. Elegem van ebből a téli-nyári gumicsere-bohóckodásból.
Papp Tibor, főszerkesztő
Az év legpozitívabb élménye egy 462 lóerős, hátsókerék-kormányzásos és összkerekes géphez kapcsolódik, nem árulnék zsákbamacskát: a Claas Jaguar volt az. Ezek a Nagyvas-anyagok azért jók, mert egy nagyon más világ mint a személyautóké, és hallhatok embereket olyan szeretettel beszélni a munkájukról, ami az autók közelében ritkaság. Még mielőtt bárki azt képzelné, hogy nekem újdonság a mezőgazdaság, elárulom: anyám agrármérnök (bár tény, hogy ő állattenyésztéssel foglalkozott), és a szülővárosom környékén az emberek többsége ebből élt, leszámítva a kávéfőző/lámpa-businesst, az ingeket, gumilabdákat, meg a Rodolfo-bűvésztáska összeszerelését. Mindebből már csak a legelső üzemel, a szülőváros szabadon kitalálható. (Amúgy jó hely, itt a megfejtés.)
Visszatérve a Jaguarhoz, az a legdurvább, ahogy a gépkezelők-traktorosok világa mennyire átalakult. Ma már nem elég, ha nyolc-tíz feles után is tudsz tolatni pótkocsival (persze fontos ez is:), hanem tényleg érteni kell a komoly, 50, vagy akár 100 milliós technikához. És a gépeken olyan intelligens emberekkel találkozol, akik végtelen szeretettel beszélnek a munkájukról, pedig tudod, hogy hiába a robotkormány meg a klímás fülke, a szezonban éjjel-nappal nyomni kell a melót, mégis télen érzik rosszul magukat a bezártságtól. A Claas Jaguart vezető Csabihoz és a kollégáihoz hasonló emberek azok, akik miatt még nagyon távolinak tűnik a mezőgazdaság teljes robotizálása.
Tóth Zoltán, újságíró
A legjobb vezetés élményére először a Mazda MX-Toyota GT86 összehasonlító két napja ugrott be. Az első fordulóban Karottával hajkurásztuk egymást és az autókat egy néptelen Euroringen, ami felidézte azokat az éveket, amikor még ő is és én is egy AE86-os, "hachiroku" Toyota Corollával hobbiautóztunk és a hasonló motorú, tudású kocsikkal nagyon jóízű közös autózásokat rendeztünk. Aztán a Bajna környéki (rali)pályákon Sturz Antival kerestük az MX-5, a GT86 és saját magunk határait és vigyorogtunk órákon át. A vezetési élmény már csak ilyen, a versengés hangulata lehet jó, de ez azért egy egoista sport.
Élménynek a legjobb 2017-ben mégsem ez volt, hanem a Múzeumok Éjszakákra szervezett Parkoló Parádén a Rulettkerék Peugeot 205 GTi-vel autóztatás. Ami viszont inkább volt örömszerzés és hittérítés, mint öncélú kocsikázás. Szegény Peugeot 205 GTi, hiába minden idők egyik legjobb elsőkerekes kocsija és minden idők egyik legjobb hot hatch-e - az angolszász szaksajtó szerint mindenképp -; nálunk csak szenvedett. És egy kicsit mi is - elsősorban persze a projektgazda Lendvai Zsolt - szenvedtünk tőle. (Sokkal) több baja volt, mint amit a vásárláskor sejteni vagy remélni lehet, és mint ami egy ilyen projektben az embernek jólesik. A hányatott sors, a hanyag korábbi gazdák, az olcsó és nem hozzáértő eszközökkel elvégzett javítások persze nem róhatók fel a kisautónak. Viszont a PP-re nagyjából összeállt, és amikor megkaptam a kulcsát és kimentem vele az első körre, éreztem rajta, hogy bizonyítana. Magával ragadott: rögtön éreztem magamon is, hogy legalább annak a néhány embernek meg kéne mutatni, miért ezt a kocsi választottuk, és miért lelkesedik érte a világ gazdagabb felén annyi ember. Utólag visszatekintve azt hiszem, hogy ez sikerült. Annyi elégedetten álmélkodó, aztán elismerően csettintő ember rég szállt ki mellőlem az autóból. Talán azért is volt a legjobb élmény 2017-re, amiért a karácsonyt is szeretjük: jó érzés volt adni, annyi lelkes olvasónknak örömet okozni.
Sipos Zoltán, újságíró
Idén nem nagyon volt tesztautó a kezeim között, sajnos se pályanapozás, se driftedzés nem fért bele az évbe. De volt egy olyan élmény, ami erősen belém égett. Ez pedig az augsburgi Mazda Múzeum megnyitójára vezető út. Nem volt élvezetes kanyargás, gumicsikorgatás, fülön csorgó adrenalin. Na jó, az azért volt némi izgulás, mert mikor a cél előtt 30-40 kilométerrel azt hittem, valami végzetes hiba miatt ad ki szörnyű hangokat az autó, gyanús volt, hogy nem érünk ki saját lábon. De aztán nagy örömömre meglett a megoldás, csak egy hosszú vascső kellett hozzá (meg persze egy krova).
Az élmény azért zseniális, és azért volt emlékezetes vezetési élmény, mert a fekete 323-as Mazdámmal ez egyfajta emléktúra is volt. 21 éve vettem Németországban a kocsit, és út közben meglátogattuk azt a kereskedést Deggendorfban, ahol megvásároltam, és még a tulajjal és fiával is tudtuk egy közös képet csinálni - ők adták el nekem 1996 kora tavaszán. Ha meglenne valahol az eredeti adásvételi, az öreg Denk aláírása szerepelne rajta.
Jövőre megemberelem magam, kicserélem a búgó kerékcsapágyat, és elviszem a kisöreget egy Hungaroring-pályanapra. És akkor lesz élvezetes kanyargás, gumicsikorgás meg fülön csorgó adrenalin is.
Máth Dávid, címlapszerkesztő
Szoros a meccs a GT86-os téli tréning és a Panamera kombi bemutatója között. Bohóckodás a bójákkal a téli Lappföldön kontra porschézás a Mediterráneumban, nyár végi forró aszfalton, csúcs abroncsokkal. Ha leg kell, nyer a toyotás túra. Ez most ugyan nem a bevett fagyott tavon csapatás volt, amilyen tréningje a BMW-től a Porschéig mindenkinek van északon. A japánok egy erdőmélyi pályát béreltek, amiben annyi a csavar, hogy a meglepően puha hófalak mögött vannak fák is, sőt, a méteres hófalban simán elbújnak kisebb cserjék, ami ugye egy jég fedte tavon elég fura lenne. Ennek tudatában volt para, amikor a kábé háromórás alapkiképzés után ráengedtek a szűk erdei pályára a korom sötétben, ami belefér! ösztönzéssel. Oké, a Porsche ötszáz lóerős dögöket dobál az újságírókhoz a téli tréningeken, de mondom: itt volt min lezúzni a technikát.
A négyhengeres szívó bokszer 200 lóereje a legjobb, ami egy kezdő snowriderrel történhet északon. Szöges gumikon hamar megadja az önbizalmat a GT86, kikapcsolt segédletekkel is tágak a határai, de persze túlmegy a segge ennek is, ha nincs összhangban a lábaddal. Ilyenkor jó, hogy az ember mellett ül egy instruktor, Jean-Pierre viszont hol kacagva, hol hümmögve fogadta bénázásom, ami inkább fokozta, mint koptatta alaptalan önbizalmam. Így történt, hogy az utolsó bakinál fenyősorig betoltam a Toyotát a hóba. A fényszórók méteres hó alatt, korom sötét mindenhol – pörögtek fejben az eurók, aztán JP szólt, hogy semmi para, de húzzunk innen, mielőtt a következő páros elkaszálja a kilógó hátsónkat. Kitolattunk, aztán mire beértünk a bokszba, el is hagytuk azt a pár tíz kiló havat a tetejéről. A hűtőrácsból kikapart havon túl más nyoma nem maradt a kalandnak, se tönk, se cserje nem került alánk, de hogy a fenyőerdőt hogy úsztuk meg, máig nem tiszta.
Bazsó Gábor, ügyvezető igazgató
Hogy az Alfa Giulia Veloce milyen váratlanul, megdöbbentően, kitágult szemmel pislogósan jó volt a Gyermelyen túl kanyargó utakon, arra tisztán emlékszem, pedig az első félévben történt. Az év két legkiválóbb munkanapja ennek ellenére az Euroringen telt. Az elsőn a GT86 és az MX-5 találkozott, amit példás szakmai alázattal letévéztem, pedig szívem szerint munka helyett csak addig mentem volna, amíg a felni is nyomtalanul leesztergálódik. A GT86-ról. A másik napon három generációnyi Civic Type-R-t kóstoltam össze – mint egy Michelin-csillagokkal ékesített degusztációs menü, minden fogás rendes művészet volt, csak máshogy.
Összességében azért nehéz a párás szemű visszatekintésből bármi másra romibban emlékezni, mint a walesi és skót utakon letolt kilométerek ezreire a Mazda MX-5 RF-ben. Szeptember óta végre a bal csuklóm is szerelmes a Miata-váltóba.
Viszont akkora mákom volt idén, hogy még ezeknél is kiadta egyszer jobban, a sors akaratából. Egy téli reggelen költöztetőket vártunk idehaza a fővárosban, amikor kiderült, hogy annak a helynek a kulcsai, ahová mennünk kell, véletlenül Visegrádon ragadtak. Minden perc számított, és én ilyenkor a Waze végtelen bölcsességére bízom magam. A Waze pedig úgy döntött, hogy ezen a fagyos, havas hajnalon a Pilisen át vezet a leggyorsabb út Visegrádra. A szerpentin száraz volt és tiszta, mert napok óta nem esett friss hó, de a zúzmarába dermedt erdőben nem volt boldogabb állat, mint az S50B30 286 ( 279) lova. És én.
Sturcz Antal, újságíró
MX-5-tel járok, tehát alapvetően még a boltba leszaladni is élmény, de ha egyet kéne kiemelni, az egy késő-őszi Lepence-kör volt. Szentendrére mentem, valami bringa-alkatrészért, és utána úgy éreztem, hogy meg kell ismertetni a párommal a lepencei szerpentint. Tudni kell, hogy kevés dologtól fél annyira, mint az indokolatlan sebességgel kanyarodó autóktól, viszon a nap sütött, egy sállal-kabáttal a tető sem hiányzott ráadásul aranysárgák voltak még a fák. Ha egyedül vagyok, biztos nem engedem 4000 alá a tűt, de valahogy nem akartam, hogy az a pillanat véget érjen. Még gyengén melegített a nap, hibátlan volt a téli pihenésre készülő környezet, ha tehettem volna, egyes alapjáraton gurulom végig. Utójátéknak a Dunakanyar-körúton jöttünk le Esztergomba, és a rengeteg mazdás élményből valahogy ez maradt meg a legtisztábban.
A másik tökéletes pillanatnál nem is én vezettem, hanem anyám. Az ember első emlékei valahogy 3-4 éves korából maradnak meg, vagyis 23 éve hallgatom, hogy mennyire szeretne kipróbálni egy Porschét, egy 911-est. Kezdtem magam rosszul érezni, hogy végigültem a Porsche-palettát, ő meg csak az utcán elsuhanó autókat látva kerül közel az élményhez, szóval felhívtam egy barátomat, akinek van, ő meg csak annyit kérdezett, szombat délben jó? És jó volt. Nagyon. Épp csak 100-al, hatodikban, a 117-es úton, egy 911 Carrera 4S-szel.
És tudom, hogy mindenki baromira unja, de nem érdekel, az utolsó is a drága Mazdához kapcsolódik: van két barátom, Anti és Roland, akik minden hülyeségben kérdés nélkül segítenek. Legyen szó videózásról, fotózásról, nem számít, de megszámlálhatatlan órát feküdtünk már különböző autók alatt is. Sok dolgot már magamtól is meg tudok csinálni, de inkább szólok nekik, hiszen a közösségi élmény az, ami miatt sosem lesz unalmas ezt csinálni. Szeptemberben rendezték meg az éves MX-5 találkozót a Hungaroringen, nem is volt kérdés, hogy megyünk. Ugyan pár fotót lőttünk, még valami videó is forgott, amiből aztán sajnos nem lett semmi, de alapvetően amolyan évvégi jutalomnak fogtuk fel, és toltunk háromszor 15 percet a pályán, tökéletes volt ez is.
És te?
Neked mi volt a legemlékezetesebb autózás idén? Írd meg a kommentben.
