Ez kivételesen igazán jó év volt

2017 önző mérlege

2017.12.31. 06:59
43 hozzászólás
Nekem nem kell újévi fogadalmakat kitalálnom, mert miközben pezsgővel a kezemben a Himnuszt hallgatom, már a befejezetlen projekteken rágom magam. De idén máshogy állok, elképesztő a váltás.

2017 utolsó munkanapját töltöm épp a Totalcar irodájában, bár tudom, hogy ezt a posztot ti csak 31-én, már a szilveszteri készülődés előszelében, a távolban próbadurrogtatott petárdák zaja mellett fogjátok olvasni. Vagy ha túlságosan elfoglalt voltál, akkor éppenséggel már 2018 első pislákoló fényénél, résnyi szemekkel, nehéz légzéssel veszed magad elé a telefonon. Tudom, az első nap nehéz, megpróbálok nem rátenni.

Most úgy fog tűnni, mintha felvágnék, vagy dicsekedni akarnék, de muszáj valahogy learatnom fejben azt a sok szívást, gürcölést, hideg padlón fekvést, visszakacagnom a szembe fröccsenő fékfolyadéksugarakra, a hamburgerszagúra égetett ujjakra, a reszketésre, amit az utolsó tízezres családi dugipénz-dobozból való elemelése közben éreztem (hogy valami alkatrészt vegyek, amiről aztán kiderül, hogy nem is stimmel), ami az elmúlt években a mindennapjaim részévé vált. Nekem ez az életem, a családom után ez a következő, amivel kelek, fekszem, lélegzem. Csavarról-csavarra, dűzniről-dűznire, kitartó munkával pakoltam össze mindent, csak hogy most kimondhassam: ha az embert ez a téma érdekli és hajlandó foglalkozni vele, veteránozni igenis a legnagyobb Nirvána az ember életében. Csak át kell úszni közben néhány Mariana-árkot, méghozzá az alját érintve - ez is benne van a pakliban.

Mint minden idealista, naiv, légvárakat építő autó- és motorbuzi, aki a harmincas évei elején-közepén elkezd annyi pénzt keresni, hogy valamennyit már félre is tud tenni, én is jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt kezdtem televásárolni magam mindenféle ronccsal. Olyan roncsokkal, amit az akkori pénztárcám engedett, ami az akkori képzeletem szerint vagány volt és kívánatos. Aztán eljött az idő, amikor már nem tudtam hová tenni őket, ezért egyiket itt helyeztem el egy szakinál, másikat egy barát karolta fel, a harmadikat magam kezdtem kipofozni, volt, amit el is adtam, mert beláttam, hogy ennyi feneket növesztenem reménytelen. Nem vagyok én gyík, ami ráadásul új feneket nem is, csak farkat tud növeszteni. Abból is egyszerre csak egyet – meg aztán, több fenék, több aranyér, nekem meg nincsnek olimpikoni ambícióim.

A hatalmas roncshegyet módszeresen hordtam el az utóbbi években, turbóventilátorral fújtam el a nagyra épített légvárakat, feladtam a régi tervek jó részét. Aztán néha mégis gyenge voltam, és csak azért is vettem egy-egy újabb darabot a már fogyatkozó teendő-halom mellé, mert hülye vagyok. Utána néha vonaglottam a bűntudattól, mert éreztem, ez nem normális. De aki mániás, az nem normális, aki normális, azzal meg nem történnek dolgok, tehát a legkúlabb dolog valahol a kettő nagyon vékony és billegős határmezsgyéjén mozogni, ám ahhoz kell egy stabil nullpont, máskülönben az ember elveszti a tájolást.

Az én nullpontom a feleségem, akit huszonhárom éve bevallottan imádok (titokban pedig rá lehet tenni még másfelet), aki egy csodás, virágillatú, színes lepkés, aranyló fényben ragyogó, sziporkázó ellenfényben fotózott mezőként lepte el az életemet, amikor huszonéves voltam, csak hogy az évek során kiderüljön róla – kevés pragmatikusabb lény van nála a Földön, és ebbe a férfiakat is beleértem. A feleség későn felfedezett, ajándékba kapott, számomra rossz új oldala miatt sok súrlódás lett az én zavarosan érzelgős és sokszor a fantasztaság határát súroló támolygásaim miatt, de a pozitív hozadéka, hogy mindig ott a jel, amihez viszonyítani tudok, stabilan, pontosan 250 lumenre beállítva, 0,5 s-os felvillanásokkal. Katiban lehet bízni, mert stabil, mint a Reichstag pincéje. Neki meg talán az a jó, hogy magától annyi dolog azért nem történne vele, mint velem, pedig amúgy szereti a színességet. Fene tudja, ezt inkább kérdezzétek meg tőle, de az biztos, hogy ha valaki nem érti, miért veteránozhatok én oly szabadon (ami nem annyira szabad, mint sokan gondolják), az nézzen körül a saját háza táján, hogy lelkileg biztosan megvan-e a harmónia és a nyíltság otthon, illetve hogy eleget, kellően finom árnyalatokban beszélnek-e át dolgokat.

Mivel én próbálom őszintén rendben tartani az ügyeimet, és ebben partner a feleségem is, ezért nálunk igazából mindig csak az erőforrások és a pénz elosztása a kérdéses, és szerencsére viszonylag ritka ezeken a felületeken a veszekedés – ami megöl egy kapcsolatot –, és szerencsére gyakori a vita – mert aki nem vitázik, az valamit a szőnyeg alá söpör. Valahogy mindig megoldjuk.

Annyira megoldjuk, hogy 2016 végére egészen jól sikerült rendbe tennünk a házunk táját – járműileg biztosan. Ehhez persze meg kellett hoznom egy fájó áldozatot, s el kellett adnom az imádott, világjáró, 43 éves állólámpás járós-Mercinket, a Foltost – annak az ellenértékéből jutottam annyi levegőhöz, hogy minden mást el tudtam kezdeni görgetni. E kezdőlépés utózöngéjeként viszont épp egy olyan évet zárok, hogy a garázs tele van működő, azonnal vezethető, vizsgás, forgalomképes járművel – ahová csak nézek, mindenütt jó és használható autó és motor áll a ház alatt.

A szerelős posztjaim – mivel azok általában több hónap, amúgy nem túl vészes szívását egyetlen írásba tömörítik, töményen – általában afféle küzdelemként, a szerelés iránt kevéssé fogékonyak, illetve a régi járműveket nem kedvelők számára pedig inkább szívásként mennek át. Hát akkor most itt van életem első posztja, amelyben csak a jó szerepel, mint valami szenilis gróf visszaemlékezéseiben a nagy afrikai vadászatok – hogy oroszlánra vagy nőre, arra már nem emlékszem. És nem egy járműről lesz benne szó, hanem sokról, azaz majdnem mindről.

2016 októberében megvehettem a filléres Alfa 33-ast, amely, amióta megvan, már a puszta létével beragyogja a napjaimat. Ha megyek vele, fürdök a kéjben, annyira iszonyatosan élvezem vezetni. Az Arna után közvetlenül hiába a leglenézettebb Alfa (bár a Mitókat, 147-eseket elnézve, rövidesen feljebb lesz ő a létrán), amit ad, az a színtiszta kéj – és pontosan tudjátok, hogy ezt nem úgy mondom, hogy korábban csak farmotoros Škodában ültem, hiszen volt már bő ötven saját autóm, vezettem legalább háromszázféle veteránautót, teszteltem szerintem alsó hangon kétezer új autót az életemben. Van alapom. És az Alfa 33 még ezek tükrében is sziporkázik. Hálás is, mert igazából semmi baja nem volt még, csak csinosítgatom, hozom rendbe rajta mindazt, amit az elmúlt huszonnyolc évben nem sikerült rajta jól karban tartaniuk az elődeimnek. De a lehetőségekhez mérten gondos gazdik voltak, ez a szerencsém is.

Voltunk az Alfával tavaly Ausztriában, adventezni, bejártam vele a fél országot, Balatonra és a köré vitt bennünket nyaralni, vezették a kollégák (nagyon vigyorogtak), így tettek a klubtársak is (szintén nagyon vigyorogtak). Soha-soha rosszabb vételt. Most garázsban pihen, mert annyira megszerettem, hogy elkezdett fájni a gondolat – hátha még a só martalékává válik.

Januárban a tizenhét éve készülő Moto Morini Sbarazzino 98-asom is vizsgás lett, el is mentünk vele azonnal egy másfél napos, 770 kilométeres ausztriai túrára Endre barátommal – ő a frissen vett 1951-es NSU OSL 251-esével jött. Az NSU-t rommá szereltük, a Moriniről csak a kipufogóbilincs lazult le kétszer. Pedig a blokkhoz szinte nem is nyúltam – egyszer meg kellett hónolnom a hengert, mert az olajszivattyú tengelye eltört és megszorult a dugattyú. Akkor a szivattyút is kicseréltem, de a blokk maga nem volt szétszedve, holott 2000-ben egy halom kidobott, reménytelen, rozsdás roncsként vettem.

Akkor most lehet ezt megpróbálni egy hasonló korú, szintén kidobott, onnan lényegében krómozással és festéssel rendbe tett Danuviával. Félek, hogy sokat szerelnénk, de nem a Morinit, és én lennék a gyorsabb a köbcenti-hiány és a négyüteműség ellenére. Persze nem verseny ez (meg az 1 db Morini az 500 db működő Danuvia ellenében csatában már statisztikai alapon is utóbbiak nyernének), csak a Simson-méretű, aprócska Morini oly lenézett ebben az országban, hogy valakinek az ő ügyét is védenie kell.

A nagy túra után sem pihent, hiszen a Sbarazzinóval hetente-kéthetente egyszer bejártam dolgozni, elugrottam ide-oda, tette a dolgát, mint valami igazi motor, pedig 61 éves. És nem tudom megunni, annyira vagány, ahogy harap, ahogy úgy próbál versenymotor-hangon szólni, ahogy kisoroszlán gyakorolja az ordítást, és majdnem megy is neki. Egyszerűen baromi aranyos az egész, és rajta ülni pont olyan, mint valami olasz neorealista filmben újraélni a menő flaszterbetyárok életét. Tudom, sem a hely, sem az alkatom, sem a korom nem alkalmas erre igazán, de ezek a dolgok fejben dőlnek el.

Közben egy Szakály Robinál lezavart menetben megoldódott a Ponton karburátorproblémája, összeállt a belseje is a kocsinak, annyira, hogy el tudtam vele jutni Ornbauba, a régimercis Mekkába, amit soha nem gondoltam volna, hogy bekövetkezik. Bár az autóra nem tettek ott ajánlatot, a németek őszintén, láthatóan szívből megdicsérték, mennyire gondos és kivételes munka, hiszen a fél társaság ott pózolt előtte fotózkodni, pedig voltak ott nagyon meredek és izgalmas más Mercik.

Hazafelé ugyan lerohadtunk a dinamó-feszszabályzó miatt, aztán vissza kellett küldenem a kárpitoshoz a beltér néhány elemét, de minden legós stílusban, kiveszem-beteszem-szinten zajlott, szívás tehát nem volt. És az autó most úgy áll a garázsban, hogy jó, de tényleg, mindene jó, lehet vele menni bárhova, élvezettel. Ezt a dolgot mondjuk, tényleg, még mindig emésztem. De menet közben egy csomó kilométer belement a német túrát leszámítva is: több hétvégén elővettük, járkáltunk vele, háromszor bevásárolni is azzal mentünk – azok mindig jópofák, egy Lidl-parkolóban, az Árkádban megállva tényleg elég furán mutat a csillogó, szürke, hórihorgas vénasszony.

A Bianchira nem is érdemes szót vesztegetni, az a szlovéniai váltószétesését leszámítva jellemzően mindig olyan, hogy ráadom a gyújtást, jó sokat tekerek (hogy felszívja a benzint, mert az AC-jén nincs kézi pumpa), beröffen és megyünk. Jártunk vele például Hajdúszoboszlón és Debrecenben tavasszal, isteni túra kerekedett. Bálintot is a Bianchival hoztuk el az általános iskolás évzárójáról, sőt, a ballagásáról is - innen nézve az esemény különösen nagy jelentőségű, mert addigra már felvették az Apáczaiba - abba a dög erős gimibe, ahová én is jártam. Óriási dolog, mert baromi keményen megdolgozott érte, végignéztem, mit szenvedett, és learathatta a babért, büszke vagyok rá, nagyon.

S például most, két héttel ezelőtt, már decemberben is a Bianchival jártunk egész hétvégén mindenhova, s a karácsonyi bevásárlás egy részét is a kis kék gyösszel tudtuk le, mert neki mindig jut valahol parkolóhely. Hibátlan, használható, persze silány mint az állat, mint minden akkori szükségautó, de ettől még működik és a maga korlátain belül tök jó. Egyetlen baj vele, hogy a gyerekek olyan nagyok lettek, hogy már nemigen fér el benne a család.

A tavasz – és számomra az év - legnagyobb szenzációja az volt, hogy megvettem végre a Ducatimat, amire majd' harminc éve vágytam. A márka rossz hírneve miatt, meg hogy csak a legolcsóbbak közül tudtam válogatni, rettenetesen szorítottam a zabszemet; úgy éreztem, viperát veszek háziállatnak és azzal akarok aludni éjszakánként az ágyban, titokban azt remélve, hogy megtanul dorombolni. Csakhogy az én olcsó Ducatim feltartotta a középső ujját a szkeptikusoknak, és amellett, hogy életem talán két legjobb motoros túrájával, illetve sok-sok feledhetetlen magyarországi zúzásával, illetve jó pár nyögve nyelős, mégis élményszámba menő munkába menésével ajándékozott meg, még csak le se rohadt. Annál is csak az ment egész évben, mint az Alfával – a másik, a többség által rémálomnak tartott, öregecske olasz szarommal –, nevesen hogy az elmúlt korszakok pusztításait és elhanyagolásait rendbe tegyem rajta.

Ami a legmeglepőbb, hogy kiderült róla – igazából kényelmesebb rajta túrázni (ha a csomagcipelő képesség szinte teljes hiányát leszámítom), mint a kifejezetten túrázásra való Yamaha XJ900-asomon volt, amin nekem mindig zsibbadt a karom, a Kati pedig panaszkodott rá, hogy túlságosan nagy terpeszben kell rajta ülni. Érdekes, a Ducatin élvezi az utazást – nem én mondom, hanem ő, magam sem akartam elhinni, többször rákérdeztem. És most, ahogy a 750SS a garázsban áll, hirtelen nem is tudom, mit lehetne még rajta megcsinálni, mert jó. Talán néhány matricát elhelyezhetnék a burkolatokon, mert azok hiányoznak, de ahhoz minimum át kéne lakkozni... Á, kibírja még egy kicsit így. Tavasszal tolom is majd elő, megyünk megint túrázni – Zöldi úr, akkor az utánfutót elkérhetem megint, ugye...?

Hondákra kár szót vesztegetni, mert azok úgyse mennek tönkre, s ennek a sztereotípiának megfelel mindkettő, amit használok. Nyáron a legtöbbet a pajtaszökevény, 1972-es SS50-nel jártam dolgozni, mert élvezem a kis mérges bogyóságát, és az általános elhasználtságán túl (kissé ütő első fék, fenékgyilkosra ült és szakadt nyereg) nemigen tudok mit felhozni ellene.

Azaz igen – kiszámoltam a fogyasztását és kiderült: 5 liter körül van százon – ezzel jövőre valamit kezdenem kell. A nehéz időkre pedig ott a Spacy 250-esem, hat éve hűséges társam, idén lett ő is harminc éves. Felszerelve Tucano Urbano lábzsákkal, kézvédőkkel, meleg, gyorsan haladó kanapéként szolgálva a bedugult, metrófelújítós budapesti forgalomban. Ma 20-a van, és ha befejezem ezt a posztot, most is azzal megyek haza, csak előtte elintézek még pár ügyet a belvárosban. Milyen jó, hogy egy grammot nem kell stresszelnem a dugó miatt...

Közben a Kati 190-es Mercije is kapott egy kisebb lakatolást, egészségügyi fújást, amit már négy évvel ezelőtt, a megvételekor ígértünk neki. Jól állta a korróziót, alig lett rosszabb a helyzet a 2013 év elejinél. Most épp a megmurdált műszervilágítással vívok harcot, illetve az antenna melletti beázással, de rövidesen szerintem azokon is túl leszek. IIH megy a legtöbbet – amellett, hogy Kati mindennap ezzel jár dolgozni, a Dolomitokba is a 190-es húzta ki a Ducatit cipelő motoros trélert. Új, műanyag-lökhárítós és -dísztárcsás autó, tehát nekem nem vonzó, de most már az én szememben is kezd becsülete lenni a Baby-Benznek – tényleg sokat, zokszó nélkül bírnak ezek, nálunk mindjárt 400-ba fordul a számláló és lekopogom, nincs baj.

Ja, ott van még a két állólámpás. A Szent Szobor a szokásos, kímélő, öreges használatot látta a tavasz-nyár-ősz során, épp olyat, amilyet mindig is szántam neki. Néha, hétvégén előrántom a garázsból, behergelem, és megyünk vele a nagyihoz, fagyizni, programra. Ponyva alatt lakik, ezért még portalanítani se nagyon kell, bár jövő tavasszal muszáj lesz olajat cserélnem benne, mert az két éve volt utoljára – hiába kevés a kilométer, azért az már árthat neki. Idén kapott ajándékot is Ornbauból (bár lehet, hogy még átteszem a másikra) – egy jalousie, azaz reluxa került a hátsó ablakába. Negyven éves cucc, egy lamellája hiányzik, de így se volt olcsó, viszont rettentően korhű kiegészítő, nem látni manapság ilyet más autóban, pedig régen tök gyakori volt.

Arra is rájöttem, miért: amikor a ráckevei veteránjármű-találkozóra igyekeztünk az autóval (augusztus, hőség, négy leeresztett ablak), a lamellák a széltől elkezdtek csapkodni, ki is rántotta magát a helyéről az egész hóbelevanc (hiszen csak a szélvédő gumija alá van beakasztva), megcsipkésedett emiatt két lamella széle. Pedig nagyon kellemes extra, az állólámpásban ugyanis ferde a hátsó szélvédő, a támla a nap által sütött résznél ér véget, így aki hátul ül, hőgutát kap. A reluxa (jalousie) a szenvedésnek teljesen elejét veszi, mégsem minősül sötétített üvegnek, mert a belső tükörből tökéletesen átlátni rajta, mintha ott se lenne.

És ahogy páran talán tudjátok: a Kawasaki eladásával ölembe cseppent egy hathengeres, benzines állólámpás. Sötétkék, tolótetős, tehát nagyon más, mint a Szent Szobor, így pedig mindjárt tíz okot tudok rá, hogy a feleslegessé vált Foltos eladása után miért kellett megvennem a Nessyt. Régóta vágytam benzines állólámpára, olyanra, ami néha kicsit menni is tud, rettentően hiányzott a tolótető, ami ezt az autót konkrétan majdnem kabrióvá teszi, annyira elöl van és akkora, hathengeresem pedig sose volt. Egy új luxusélet csírái bontakoznak ki előttem – csak a fogyasztását tudnám megszokni. Persze, amennyit megy, az alatt igazából nem is számít vészesen.

Az autó hétről-hétre egyre jobb lesz, ahogy a hat éve megkezdett restaurálását lassan, módszeresen, apró elemenként befejezem. Közben mindig működik (a birtokba vételt egy gyulai túrával kezdtük), tehát semmi sem égető rajta, nincs útban, nem vagyok nyomás alatt az apró hiányok miatt. Kizárólag élvezetből szerelem, jólesik közeledni a jótól a még jobbhoz, s közben azért mindig autó is, nem akadály.

November végén kiálltam mindennel a garázsból, ami mozdulni tudott, hogy alaposan kitakarítsak, s létrehozzam a papíron megtervezett, téli parkolási rendet, amivel ugyan minden jármű befért a fedél alá, de igazán könnyen kimozdítani csak a Spacyt és a Norbi rollerét lehet, a többi cucc csikicsuki úton tud távozni. Hiszen úgyis ez az a két jármű, amit mindig használunk, így van ez rendjén. Te jó ég, milyen kerek év volt ez – harminc év gürizése itt áll előttem, kirakva, és most minden összeállt. Ilyen nincs is. Oké. Akkor most nekiállok az NSU-nak, mert azzal terveim vannak. S talán jövőre már a váltót is visszakapom a Puchhoz Tóth Gabitól. Sajnos az erősen beépült a biatorbágyi műhelybe, ha jól látom, tizenkét éve az támasztja az esztergát, hogy ne billegjen. Ja, meg ott lesz még a jövő évre Dezső eladása is.

Úgy látszik, így is maradt rágódni való az újévi pezsgő és a Himnusz mellé. Rossz is lenne másként, s e gondolat hátán kívánok - boldog 2018-at mindenkinek!