Senki nem gondolta ugye, hogy másként alakul? Dezső sorsa abban a pillanatban dőlt el, amikor 2010 szeptemberében ott álltunk Bandival Csabi egri műhelyében, s néztük a szétszedett mechanikát.
A oszlop aljától felfelé végig kuka, futómű lóg, minden eresztékből dől a kenőagyag, a fékdob törött, első pillantásra is megszámlálhatatlan tákolásnyom. Akkor már fél éve megvolt a Ponton, de egészen addig kapaszkodtam a cérnaszálnyi reménybe, hogy talán a kaszni nem is lesz olyan vészes. És hogy Sune bá' nem hazudott, jó lesz a futómű, felújított a motor, a kopott festés és a Härnösandban beszerzett bal hátsó fertályi kamionlenyomat lesz a legnagyobb baj. Aztán kiderült, hogy az a legkisebb.
Bandi a bölcs, halkan megjegyezte, ott, akkor, a hangja a mai napig tisztán cseng a fülemben – „Zsolt, szerintem ezt most pakold össze és add el annyiért, amennyit kapsz, úgy jársz a legjobban.”
De a sztori íve nem tartott ott, hogy Bandi higgadt szavai el tudták volna akasztani. Amikor az ember megcsillanni lát egy olyan reményt, amit gyerekkorától eltemetett magában, nevezetesen, hogy lehet egy olyan, ütött-kopott, de megbízhatóan és szépen működő Ponton Mercedese, amire mindig úgy vágyott kis suttyóként, Libanonban és Irakban, még a hatvanas-hetvenes évek fordulópontján, nehéz elengedni a gyeplőt. Ráadásul olcsón találtam, kemény küzdelmem volt benne, hogy hazajusson, a biztosító is kifizette a kamion okozta kárt, otthon pedig még két jól kereső ember lapátolta haza a dellát, hogy a kellő mértékben megújulhasson... Nem, nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy azt mondjam: köszi Csab, itt egy százas, rakd össze, nem kell.
Mekkorát buktam volna úgy? Az autót 1,4 milliónak megfelelő svéd koronáért vettem, mivel a Kati és a Karesz útján kívül a szponzorok kifizették a benzint, kompot, szállást Bende Tibbynek, Sipos úrnak és nekem, Csillag Balázs pedig nem kért pénzt azért, hogy önzetlenül kölcsönadta a BMW-jét és a rákötött trélert, hogy Németország túlsó végéből hazahúzhassam, amikor bedöglött, ezért csak olyan 1,8 millió táján volt benne, mire itthon lett. Vezérműlánc, motorszerelés a Karesznál, no meg Csabinak kellett volna egy százas – olyan kétmillióm állt volna az autóban. Volt ehhez még a biztosítótól kapott nyolcszáz, félretéve még majdnem egy guriga, azt hittem, négymilliónál véget ér majd a buli. El tudtam volna adni talán egymillióért abban a pillanatban, törött farral, egyre jobban köhögő motorral, svéd papírokkal, buktam volna pár százezret. Erre nem voltam felkészülve ott, arra meg pláne nem, hogy kiátkozzanak az olvasók, mint puhapöcs álmodozót, aki belevág a csodába, aztán összetöri, és piti biztosítási csalóként ki is menekül az első fenyegető jelre. Keménypöcs akartam lenni, optimista is voltam, belevágtam. Nem kellett volna. Nagyon nem kellett volna. Nyertem volna nyolc, sokkal nyugodtabb évet.
Minket ez az autó kis híján az elmegyógyintézetbe küldött. Amikor Csabi elkezdte lakatolni, épp elmélyült a válság, a feleségemet nem sokkal később félállásba tették, majd teljesen ki az építész irodától, ahol addig dolgozott, az ugyanis nagyjából tönkrement. Nálunk, a TC-nél megszűnt a fizetésemelés reménye, a külső munkáim elapadtak, a végén nagyjából már a testnyílásaim szabad felhasználásával házaltam, hátha valaki beletol egy kis pénzt a projektbe. Nagyon nem vicces, amikor a hó végén ki kell csengetned a projekt elején még 100-nak induló, de az emelkedő árak és növekvő komplikációk miatt pár hónap múlva már 200-250 ezerre rúgó forintot, különben konkrétan éhen hal a szimpatikus karosszériás barátod (vagy a fényező) és a családja. Hát, ha még a közben hébe-hóba beeső, 100-200-300 ezer forintos alkatrészrendelések ellenértékét is ki kell köhögnöd. Véresre kapartam a falat, hogy valahogy túléljük, nyúltam a pénzeket a rokonságtól, ahogy bírtam, s ha a Kati csak egy hónappal később szerzi meg az új állását, csődöt jelentünk.
Valahogy végigtereltük a pontonhajót ezen a vadvízi szakaszon, nem váltunk el, nem lett senkinek idegösszeroppanása, de az összes veszély ujjnyi távolságra csusszant el mellettünk. Aztán, amikor végre összeállt, hazahoztam és lepapíroztam, mégse akart autóvá válni ez az átok. Hétről hétre újabb szemétségeket talált ki: kiderült, hogy a jónak hitt motor kuka, aztán amikor azt is felújítottam a föld izzó magjából pőre kézzel kikanalazott alkatrészekkel, a gyújtásról derült ki, hogy tropa, majd másfél év alatt elpusztítottam még négy karburátort, minden hétvégémet átszerelve közben. Utána jöttek a molyok. És eltörtem a bakelit keretet az ablak körül.
Abban az időben a terveim szerint már rég nem szerelni akartam, hanem egy horpadt, matt, kicsit foltos belsejű Pontonnal Szentendrére menni fagyizni a gyerekeimmel, Horvátországba hajtani, a kempingbe családostól, afféle excentrikus európai kretén-kultúrpolgárokként, esetleg még messzebb autózni az öreg Mergával, megszerettetni a gyerekeimmel az öregautózást, a vele járó sok-sok barátot és mosolyt, amit kap ilyenkor az ember. És elvinni a hírt Nyugatra, hogy a magyaroknak is van vér a pucájában, akad stílusérzékük, és tudnak olyat mutatni a veterános kultúrával jobban eleresztett kintieknek, amire még ők is füttyentenek. Vagy halántékot kopogtatnak, de már az is elismerés lett volna.
A Pontonnak szánt szerepet végül két másik autóm osztotta fel egymás között, a Bianchi, amelyről korábban nem is gondoltam volna, hogy képes ilyenre, illetve a Foltos nevű állólámpás. Kemence, Egerszalók, Hortobágy, Hajdúszoboszló, Miskolc-Tapolca, Ausztria, Róma, Szicília és Provence – ez a két autó azért csak megszerettette a kis tökikkel az utazást és a veteránozást – két szívügyemet. Annyira, hogy amikor ma távolabbra indulunk Budapesttől, és nem oldtimerrel megyünk, az egész családnak hiányérzete van a szép, új, csendes tesztautóban. Csak ennyi? – ül ott a kérdés mindenkinek a tekintetében. Hol az élmény?
A Pontonból meg lett, ami lett. Borzalmas erőfeszítések és nyolc misi ablakon való kiszórása után egy csodálatos ékszerdoboz, valami olyan, amire minden alkalommal én is csak dörzsölöm a szemem, amikor leveszem róla a takarót a garázsban. Egy túra a családdal Székesfehérvárra és a Velencei tóhoz, egy másik Bálinttal a németországi Ornbauba, a Mercedes-találkozóra, kis utak a hétvégeken, egy-két találkozó és bevásárlás – ennyit éltünk meg belőle. És e kevés alatt is táncoltak az idegeim, hogy ki jön belém, mi durran el benne, hogy szakad ki az ülés, ki tör le micsodát odabent, miközben csak a megszokott, kissé hányaveti mozdulataival matat valami leesett Lego után. Egy ennyire szépre és igényesre megcsinált autó igazi, undorító, kellemetlen faszkalappá teszi az embert, aki minden halk ciccenésre, megmozdulásra az utastérben jajgatni kezd. Nem akarok ilyen lenni, én szeretem a veteránautózást, nekem használható, kicsit kopott veteránautóim szoktak lenni, amelyekben hippitanyát verünk és élvezzük őket. A Pontont az én stílusomban nem lehet szeretni. Mint mondtam, ez egy ékszerdoboz, és én nem rajongok az ékszerekért.
Gyönyörű. Erős, Zajtalan. Finom és kulturált, kanyarodik, hiteles és a brutálisan alapos konzerválás miatt nagyjából kétszer annyi ideig elél még innen, ha kiteszem a latyakba, mint eddig. És ötször annyi ideig, mint egy ma legyártott autó, mert az mind rohadni kezd tíz év után, hiszen nincs benne üregvédelem. Nem kell. Nem ez volt a specifikációmban, amit megálmodtam. Ez nem a horpadt, kissé birkaszagú bejrúti taxi; ez a Hamburg-külvárosi lakos Herr Holzmann hétvégi autója, aki kockára nyírja a sövényt és derékszögbe teszi a papucsokat az előszobában, amikor elhagyja a házat.
Becsületből azért meghirdettem itthon, két hónapig fenn volt a hahun nyolcfélért, hogy esetleg a pénzemnél legyek még épp, ha valaki lealkudja a következő nulláig. Az autó 2017-es értéke a német katalógus szerint (1962-es, vászontető nélküli Mercedes-Benz 180c/W120) 28 ezer euró Note 2-es állapotban, aminél az én kocsim jobb. Hogy mennyi a Note 1? 42 ezer, de az elérhetetlen, olyan állapot nincs, mert azt a gyár se tudta. Ettől még vannak a neten ennél drágábban is ugyanilyen Pontonok. Szóval a reálisnál is reálisabb az ár, amit szabok, pláne ha azt is figyelembe veszem, hogy az iparágban fontosnak tartott HAGI-index szerint a veterán Mercedesek ára emelkedik a leggyorsabban, 8,6 százalékos évi gyarapodással megelőzve már a Porschékét is. Tehát az a 28 ezer és 42 ezer sem 28 és 42 ma már. Úgy vélem, német rendszámmal, Németországban, német eladótól, német vizsgával ez az autó olyan 32-36 ezret tudna. Ha. De ez egy magyar autó, magyar vevőtől, magyar papírokkal. 20 ezerért elvinnék a mobiléről és akkor csak egy közepes másik veteránautó árát buknám rajta. Meg a munkámat.
Egyetlen ember hívott fel a magyar hirdetésre. Egy kedves biatorbágyi szerelő, még karácsony előtt, van neki más autója is, főleg szoci, de elgondolkozott végre egy Mercedesen. Megnézte, nagyon tetszett neki, el is mentünk egy próbakörre, aztán annyi. Párszor megújítottam a hirdetést, aztán két héttel ezelőtt hagytam meghalni. Magyarországon ennyiért mindenki kabriót vagy egymillió lóerőt vesz, nálunk az ilyen autónak nincs nosztalgiabázisa, villantani meg nehéz vele. Feltettem egy hétre a német eBayre is, ha jól emlékszem, 27 ezres indulóáron – mindent 1 euróért szoktam, de itt egyszerűen nem kockáztathattam meg, hogy véletlenül elnézek egy nemzeti ünnepet, egy focimérkőzést a lejárat pillanatában, egy bármit, és valami opportunista hülye leüti 12 ezerért. Akkor felvágtam volna az ereimet. Lett 72 figyelőm, 655 megnézésem, de egy levél nem sok, annyi nem jött, hogy adnának érte egy 1872-es Morini tésztaszaggatót, mondjuk. Magyarország onnan nyugatról nézve Szibériával esik egy vonalba...
Tehát megy az autó a Techno Classica Essenre, ahol ott a nagy pénz. Hátha nekem is szivárog valami, az Európa legdrágább börzéje. Öt napon át fogom árulni, mert ha beviszem az autót a csarnokba, akkor vasárnap estig nem hozhatom ki onnan. Ehhez vennem kellett rá négy új gumit, mert a német csak a 14 éves DOT-számot látja rajtuk, azt nem, hogy alig futottak, hiszen a 14-ből 10-et egy sötét garázsban laktak, felszereletlenül, én téptem le róluk a matricákat. 640 R13-as gumik, ritka, diagonál méretű radiálok, spéci szerkezettel – nem egészen a tyúklábmintás Stomilok árában mérik. Még a fékfolyadékot is kicseréltem, mert az már hatéves (négy év a maximum a TÜV-ön), beállítottam a szelepeket.
Nincs több dolgom.
Két hét múlva megy az autó Győrbe, ott remélem, fel tudom még rá tetetni rá az addigra Ausztriából ott termő gumikat, aztán tréler, Bécs, vonat, Düsseldorf, majd gurulva Essen. Odakint együtt leszünk Linczmayer Balázzsal, aki a Mini-világtalálkozót idehozta Magyarországra hat évvel ezelőtt, illetve Fehér Gergővel, akinek pedig a Mini Cox különlegességét bemutattam egy régebbi Totalcar-cikkben. Jó csapat, ha nem akarnak pénzt adni az autóért, szerintem együtt röhögünk, amikor a tények nyomása alatt, vasárnap este rásütöm egy stüszikalapos osztrák földművesre nyolcezer euróért. Mert tényleg fogy a cérnám.
Már csak egy dolog állíthat meg: ha nem kapom meg a placcbérletet a csarnokban. Mindenféle ügyek miatt, amelyeken nem tudtam gyorsítani, elég későn adtam le a jelentkezést. Egyelőre csinálják a helyet Dezsőnek, biztatnak, hogy meglesz, de azért ott a lehetőség, hogy nem. B tervem meg most hirtelen nincs. Ó basszus, csak kapnám már a felszólítást, hogy fizethetem azt a nyomorult 450 Euro+MwSt-t. Sose vágytam rá, hogy ennyire meg akarjanak szabadítani a pénzemtől...
Ez már csak utólagos hozzáírás a poszthoz, mert ezt még a genfi szalon előtt megírtam, de nem fért be, közben meg változtak a dolgok: mégse jött össze Essen. A Bécs-Düsseldorf vonat megszűnt, ami a 180 eurós szállítás helyett hatnapnyi autószállító-bérlést jelentene, legolcsóbban napi 20 ezerért, ami 120 ezer plusz üzemanyag. Meg parkolni is kellene a szállítót valahol, ami nem fér el szabvány helyen, félek, az is pénz. Hozzá a kábé 500 eurós standbérlet, szállás, kaja, ezmegaz - közel félmillió kockázat azért, hogy talán elmenjen az autó. Még szerencse, hogy nincs hely Essenben, ezért értelme se lenne menni. Pedig már az új gumikat is megrendeltem Ausztriából (a régiek alig futottak, de már 14 éves a DOT-számuk...), s a restaurálásról szóló képeskönyvet is elkészítettem, már meg is jött a CEWE laborjából a Rossmannon át a kezembe, volt is róla facebook-videó. (Köszi, Tibi!)
2017.06.01. Dezső menni Németország
2017.04.09. Pár vég szövet csodát tett
2017.04.02. Csak azért se teszek bele villanymotort!
2016.04.19. Megették a nyüvek a Mercit
2016.04.10. Megy!
2016.02.07. Egy laza nap, és talán működik megint
2015.11.22. Nem megy be? Dehogyisnem!
2015.08.16. Sejtettem, hogy ez lesz a vége
2015.04.05. Ponton-sztori: az újabb szópóroller
2015.01.25. Hogy van a Ponton? Sehogy. Pedig küzdök
2013.12.01. Ponton a gyógyulás útján
2013.11.09. Dezső végre magyar lett
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája...
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább
