Ideje a betakarításnak

Jól sikerült 2018 az öreg romokkal

2018.12.16. 00:14
78 hozzászólás

Úgy éreztem magam idén, mint Sziszüphosz, aki minden átok ellenére egyszer csak mégis felgurítja a követ a hegyre. Csoda történt, mert a garázsban - és előtte az utcán - már nem roncsgyűjtemény hullámzik, többnyire áttekinthetetlen fémtörmelék formájában, hanem kész, egyben levő, vizsgás, működő járművek állnak.

Igen, néha ilyen is előfordul a Belsőség szerelős posztjainak sorában – kell olykor egy írás, amikor végre a bika pusztul el, nem pedig a torreádor hever vértócsába fagyva a sztori végén, bár így nyilván unalmasabb a dolog. Évente egyszer megadatik nekem is, hogy kiszálljak Kenny kapucnis pulcsijából és Captain America legyek. Vagy valami. Ez a poszt most nem a fotelfizikusoknak, a Belsőségre a vérszag miatt gyűlőknek szól, hanem annak a kisebbségnek, akik valóban szenvednek valami nyomorult, öreg szerkezettel és reménytelennek látják a harcot. 2018 lezárásaként üzenem nekik – van remény, barátaim, van remény, megéri küzdeni.

Hosszú út vezetett idáig. Huszonegy éve működik a klubom, s e két évtizeden át még a rozsdás cuccokat nagy mennyiségben ismerő társaságban is én voltam a reménytelen fantaszta, a hülye a gyarapodó, soha el nem készülő romokkal, a csávó, akire mutogatni szokás. „Zsolt, mikor jössz már egyszer be a Morinivel” - húztak, mert sokan emlékeztek rá, amikor megvettem a piros motort az imolai börzén, a többség szerint feleslegesen. Papír nélküli, kicsi, roncs, olasz motort? Micsoda baromság, és úgyse történik vele semmi, volt az általános vélekedés. „Hát a Bijanccsi, hány éve áll az már kint, lakatosra várva?” - volt a széndékosan rosszul mondott nevet használó, fitymáló kérdés hosszú éveken át, majd amikor összeállt a kisautó, de újabb évek kellettek, hogy kigyomláljam a millió összerakási hibáját, akkor más lett a hangnem, de cseppet se kedvesebb - „add már el azt a szart, sose lesz belőle autó”.

De ilyen volt a BSA is, a Ponton meg pláne, hiszen azzal súlyos anyagi mélypontokat is megéltem, ami a többség számára már az említés szintjén is fájdalmas volt. Én meg reszelgettem, vettem innen-onnan a csetreszeket, egyre jobban utána olvastam mindennek, ehhez a szakihoz ezt adtam le, annál a szakinál azt rendeltem meg, gyűltek a félkész cuccok a mindenféle dobozokban, zacskókban, polcokon. Kintről annyi látszott ebből – pörgök, mint egy kínai flexkorong, de semmi se történik, csak a pénz szivárog mind vastagabb erekben a sifonér résein át. Aztán elkezdett minden összeállni. A reménytelen Bianchi expedíciós géppé vált, ami évek óta mindig indul és hadra fogható (leszámítva a szlovéniai féltengely-elnyalást), a Morini rendszámos lett és két nap alatt megjárta Ausztriát, a BSA-t legalább elcseréltem (egy még lassabb haladást ígérő NSU-projektre), a Pontont eladtam, méghozzá egész jól, az őrizgetett, de túl szép Kawasakiból klassz, használható állólámpás Merci vált – némelyik átalakulást a rovarok is megirigyelnék tőlem. 2018-ra egész más lett a táj a garázsban.

Húsz év reszelése kellett, de most jó minden. Azaz majdnem minden, de ami nem, az inkább az izgalom, mint a stressz kategóriájába való. Nem lógás a szirtfalon, kötél nélkül, jeges szélben, hanem megnyugtató Lego Technic-építés a meleg szobában. Öröm.

A legnagyobb idei esemény – kicsit késve, de becsúszó szereléssel meg tudtam szervezni az esseni börzén a saját autóárusító standomat, Bavarianclassics Peti segítségével pedig, mármint az ő trélerükön el tudtam juttatni a kocsit a helyszínre (nem mintha nem bírta volna ki az utat, de így ezerszer könnyebb és biztonságosabb volt), majd hamar eladtam egy berlini embernek, aki mellesleg Európa legnagyobb oldtimertároló- és -bemutatóhelyének, a Classic Remise-nek az egyik alapítója és igazgatója. Személyesen ő vette meg tőlem a Mercedest, s bár rettegtem, hogy a nyakamon marad az az átok, kemény alkuban mégis csak keveset engedtem neki az árból, így még épp bukás nélkül ki tudtam belőle szállni. Nekem ez is nagy szó volt - a sok váratlan szemétkedés után, amit művelt.

Dezső most is ott áll a berlini Remise-ben, közel 60 ezer euróért mérik, szerintem semmi nem változott rajta. Az, hogy tudjátok, közel háromszoros ár ahhoz képest, amit nekem kifizetett a jóember, s értem is, miért nem megy el, hiszen a 180c Ponton Note 1-szintű értéke lenne 43 ezer euró. Mindegy, amit eladtál és kifizették, az a másé, innentől ő azt tesz vele, amit akar, én meg örülök, hogy azóta a finnyás nyugatiak közül is sokan látják Csabi, Kirutomi, Karesz, Albert Pista, Szakály Robi) munkáját. És kicsit az enyémet is. Tudom, mert állandóan kapom a képeket az olvasóktól - „te, ez a Dezső?” Igen, ha szürke és Marchal ködlámpák vannak az elején, akkor ő az.

A második legnagyobb esemény az volt, hogy ki tudtam fizetni az összes adósságomat, amivel szerteszéjjel tartoztam a Ponton miatt és már a halálba nyomasztott, majd utána épp maradt annyi, hogy meg tudjam venni az autót, amiről sose hittem, hogy telik majd rá – egy Alfa Bertonét. Közbeiktatott siker – és ehhez elég nagy levegőt kellett vennem, mert féltem, hogy baromi sok melót teszek bele egy nagy szappanbuborékba -, hogy sikerült megírnom, nyomda alá rendeznem, kinyomtatnom és eladnom a könyvemet, már csak az utolsó pár tucat csomag lődörög belőle a garázsban itthon, tehát azt hiszem, siker lett. Én mindenesetre pont harmincötször annyit adtam el belőle, mint amire számítottam.

Vissza az Alfához – a könyvbemutatós Parkoló Parádéra már éppen az előtte pár nappal rendszámot kapott piros kupéval vihettem az első adagot eladni, ami életem egyik legszebb napjaként vonult be, elsősorban az olvasóknak köszönhetően. Hihetetlen mennyi normális embert, pontosabban emberien különc társaságot vonz a TC, vagy az öreg autókkal való matatás, vagy tudom is én. De nagyon jó lenni azon a helyen, ahol lehetek, ilyenkor érzem, mert jó az olvasóhad-banda, ismeretlenül is szinte mindenki barát itt.

Bár volt már a Bertonével rokon Giuliám, ennek az autónak a kapcsán értettem meg, miért rajonganak oly sokan hardcore-veteránosok, még Ferrari-tulajok is a 105-ös sorozatú kupékért. Mert ha nem is erős, ez az autó annyit ad a vezetőjének tapintható, hallható, mozgásszervi, szagbeli élményben, hogy szinte másodlagossá válik, hogyan néz ki. Miközben az egyik legszebb autó, amit az ipar valaha kisajtolt magából, tehát még azzal sincs baj.

Sokat sajnos nem tudtam élvezni, mert az Alfa először elment Frankéékhez, hogy megkapja tőlük a huszonöt évnyi tetszhalálból élesztő királyficsókot. Aztán ők egy jó hónapon át csókolgatták a porcikáit, mert az idő is, az 1993-ban végrehajtott olasz restaurálás (mondjuk így, gatyába rázás) is alaposan eltérített néhány dolgot a szabványos működéstől. Sebaj, visszakaptam, az autó szinte villámlott álltában, olyan jó lett.

Első nap leugrottunk vele a Vadása-tóhoz Kozma Zsolti barátommal, másnap hazatértünk, röfögve élveztük az út minden percét. Egy héttel később, szombat délelőtt összefutottunk Varga Bálinttal, akit a Parkoló Parádén rendszeresen előforduló, fekete alukerekes, ezüstszínű Giuliájáról ismerhettek, s egy kis pilisi autózás során a két Alfánk (hiszen felfánk nincs) segítségével megpróbáltuk áttéríteni Littner Zsolti Merci-mániás barátunkat Milánó termékeire.

Mint kiderült, ez nagyjából sikerült is, mert Zsolti azóta vett egy 33-ast, ami a szerződés aláírásának pillanatában egész jónak tűnt. Az most, hát izé, épp átesik egy alapos lakatoláson, fényezésen, miközben a motorját Torjay Laci gyógyítgatja egy állványon. Ha veteránozol, készülj rá, hogy nem az optimista terveid valósulnak majd meg, ez el kell fogadni.

Na, az Alfát egy héttel később délután, a fergetegesen sikerült pilisi autózást követően vesztettem el erre a szezonra, pedig még csak szeptember eleje volt. Balatonra indulva ugyanis a feleségem még Budapesten belerongyolt a hátuljába a Mercijével. Azóta Sanyi barátom kilakatolta a Bertonét, két hónapja pedig Galántai Tamásnál, a fényezőnél készül, idén állítólag még meglesz, de ebben csak úgy merek merek reménykedni, mint hogy megverem a Bálintot Need for Speedben.

A probléma most: a kocsit az 1993-as kilakatolásánál megcsinálták ugyan vasilag, de nem dolgozták el szépen, inkább vastag kittréteget húztak rá. Én viszont a gondolattól is irtózom, hogy egy újabb, több éves restaurálásba fogjak, ezért nem akarok teljes fényezést az Alfára. Már csak azért sem, mert így a karácsony előtti és India utáni interregnumban nincs akkora kedve efféléhez a családnak, no meg, mert nem akarok még egy vattában tartott, óvni való csodát, mert azt nem használnám.

Tehát kötöm az ebet a karóhoz - csak a kocsi fenekét fényeztetem, ami az autón végzett korábbi munkák stílusa miatt nagyobbacska kicseszés a fényezővel. Az Alfa mindenesetre pokolian hiányzik, minden héten van egy-egy alkalom, amikor elővenném, és azzal mennék dolgokat intézni – és keserűen nyugtázom, hogy nem lehet. Oké, akkor az Alfa-sztori csak fél-diadal, pláne, hogy még kormányművet is szereznem kell bele, a jó alfariumos Alex pedig csak ZF-et talált a raktárban, nekem meg a lineárisabb, pontosabb, de nyűgösebb Burmanra lenne szükségem.

Van azonban, ami messze várakozás felett teljesített – voltaképpen olyan jól, hogy kis híján feledteti a Bertone hiányát. Ez a Kozma Zsolti barátomtól még tavaly vett, akkor szemre egyben levő, műszakilag azonban legfeljebb félkésznek mondható, kék, hathengeres, benzines állólámpás Mercedes, a Nessy. Bő egy év leforgása alatt förtelmesen ügyetlen, csak részleteiben működő, fullasztóan büdös, ordítóan szélzajos, helyenként az életveszélyesség határát (összeakadó ablaktörlők, hiányzó spricnirendszer), benzinzabáló (15-18 l/100 km között), néha lerohadó, máskor fuldokló, közepesen elegáns dísztaligából kellemes, finom, vállalható veteránautóvá vált.

Olyan szerkezetté, amibe ha beültetek valakit, elkezdi érteni, miért is szeretem annyira ezt a veterános hobbit. Persze ehhez baromi sok szerelés kellett, egy kis pénzt is rá kellett locsolni, rohadt sokat utána is kellett járnom dolgoknak, de most – Nessy mint az álom.

Csak annyit mondok: a legutóbbi fogyasztási adat 11,57 l/100 km, túlnyomórészt városi használatban, az autó pedig 170 fölött megy, lazán – két súlyos adat egy ennyire öreg és terjedelmes batár esetében. Mielőtt a fogyasztás soknak tűnne, annyit hadd mondjak: ezt a motort 1951-ben tervezték, a konstrukciója ódon, van rajta két akkora Zenith karburátor, mint a nagymamád lekvárfőző fazeka, s a Mercedes 1968-ban már csak alibiből emelte be a modellsorozatba, hogy a négyhengeres 220-as és a sokkal modernebb konstrukciójú, hathengeres 250-es között ne legyen akkora az ugrás. Ezek az autók városban akkor esznek 14-et, ha jól be vannak állítva, a 11,5-ös fogyasztásnak pedig óvatos országúton is örülni illik az esetükben.

Per pillanat nem is akarom elhinni az adatokat, a legközelebbi tankolásnál nyilván majd kiderül, hogy valamit rosszul töltöttem be, elmértem, és kijön egy 19 l/100-as átlag. De egyelőre még ez az adat él, és tény, hogy Olaszországba-ból menet-jövet is 11 körül evett, utánfutóval...

Nessy végtelen sok örömet szerzett idén – járt alattunk Hévízen, Ornbauban tavasszal (Németország), Horvátországban nyáron (családos szünet), Imolában, Földváron többször – egy év alatt kialakult vele az a kötődésünk, ami különben a hosszan tartott autóinkkal szokott, egyszerűen azért, mert olyan sokat mentünk, sokfelé jártunk vele. Külön öröm, hogy nemcsak nekem szerzett örömöt, hanem Balogh Bence barátom, az Autó-Motor újságírója is elvitte egy hétvégére – Nessy volt az esküvői autójuk, bizony. Nagy kitüntetés egy olyan kocsinak, ami helyett Bence szerezhetett volna hosszú 7-es BMW-t, Lexus LS-t, talán még Rolls-Royce-ot is, ha akar. Sok boldogságot!

A vicc az, hogy Nessy igazából alig egy literrel eszik többet most, mint Era, a hét évvel ezelőtt eladott, 300-as dízel 123-as kombim. Csak annál kellemesebb, archaikusabb, hangulatosabb és gyorsabb.

Igaz, ha vásárolunk valamit az Ikeában, most a sógorom és a Fabia segítségét kell hívnunk, mert ebbe a dögbe semmi nem fér el, ami hosszú. Ja – és azt a zadari benzinlocsolást a szemember egyszer még visszakapod, te átok, innen üzenem a billentyűzet mögül.

No és persze ott vannak a rejtett szereplők, például az Alfa 33-as. Nem, még nem adtam el, mert nem visz rá a lélek, hiszen amikor beleülök, mindig akkora adrenalin-löketet ad, amilyet új autó nem tud. Ráadásul az értéknövekedése durván beindult Nyugaton, Magyarországon viszont a béka segge alatt van az ára – ebből eléggé egyenesen következik, hogy aki ilyen, tűrhető állapotú kocsit ma elad, nincs az eszénél. Aztán a helyhiány lehet, hogy majd engem is az esztelenek közé lök majd, de egyelőre tartom magam, részben azért, mert Alfácska kapott téli menedékhelyet egy péceli garázsban.

Mielőtt eltettem, azért pár dolgot megcsináltattam rajta, hogy amikor majd előveszem, azonnal használni lehessen. Elvittem Frankéékhoz Pátyra, ők megcsinálták a repedt középső kipufogódobot, lazítottak a túl feszes, emiatt huhogó vezérműszíjakon, megcsinálták a fűtésemet, ami szét volt kicsit esve, és bemérették a hátsó lengéscsillapítóimat, mert az utolsó vizsgán szóltak, hogy cserére érett az egyik oldal. Hát nem, 80 százalékon van az a gátló, még bőven bent az engedélyezetten.

Aztán a 33-as kapott végre egy alapos mosást is, melynek során észrevettem, hogy a korrózió a száraz tartás ellenére is jó étvággyal falatozgat belőle – a jobb első sárvédő és a küszöb találkozásánál a kezdeti parányi pörsenés mára nagyobb kiterjedésű ragyává vált, a bal első sárvédő élén levő, korábban tűhegynyi buborék pedig kábé golyóstollgomb-végnyi helyen kilukadna, ha nagyon nyomkorásznám.

Nem nyomkorászom, mert nyomkorászni a golyóstollat szokás és még más egyebeket, ez meg egy autó. A kaszni mindezek ellenére elég jól egyben van, ami akad rajta, az nem idegesít túlságosan, hiszen nem egy, utcán járó, tipikus tízéves kocsin ennél nagyobb a korrózió. A rádiót is beszereltem, meglett hozzá az ISO-csatlakozó, de a hangszóróproblémát még nem orvosoltam, azok tehát nem szólnak. Mindegy, a 33-as most konzervlétre szenderült, jó ez így.

No és a Bianchi, az örök Bianchi? A Bianchival semmi sincs. Kicseréltem benne az olajat, ment nyáron eleget alattunk, de már csak vicinális használatban, mert a 185 centi körüli Bálint fiam nehezen talál magának helyet a hátsó ülésen, a Katit meg nem akarom a hátsó ülésre száműzni, mert nálunk nem működik az „Apus vezet, Anyus vigyáz a picire” családmodell. Most, hogy már Norbi is tizennégy éves, pláne nem. És úgy se adná ki igazán a hely.

Apró dicsőség azért a Bianchinak is jutott idén, mert ha nem is lett esküvői autó, mint a Nessy, de azért esküvői fotódíszletnek kiválasztotta a fényképész Lendvai Kriszta és Diczházi Atti barátaim esküvőjén – titokban erre is büszke voltam, ami pedig még jobb – ők is élvezték, vagy legalábbis nevettek az ügyön. Még egy másik nagy boldogat, gyerekek!

A Bianchinak amúgy semmi baja, annyira nincs, hogy a Puch 12 év után elkészült váltójáért stílusosan azzal állítottam be Tóth Gabihoz, egyben elcipelve hozzá a kisautó hatalmas rakterében a két Steyr-motorblokkomat, az első tengelycsonk-állványokat, a három garnitúra lemezburkolatot a motorra, amit sikerült összevadásznom, illetve egy tonna egyéb csetreszt.

Merthogy a Puch is lassan, de az elkészülés irányába fordította az orrát. Azzal, hogy visszakaptam a váltót, egyben a hátsó futómű is megvan, hiszen ők egységet alkotnak.

Közben a lökhárítókat és a zárakat elvittem krómoztatni Gyurihoz Szlovákiába – az átadás alkalmával istenit autóztunk a lemenő napban az ő Fulvia kupéjával és a mi Bertone kupénkkal. Nem ma lesz, amikor elkészül a két lökős, a Puch meg pláne odébb van, de már mocorog valami.

A Szent Szobor lett idén a kitaszított – két évvel ezelőtt olyan sokszor ültem bele, hogy megszokott autóvá vált, egyszerű járművé, mármint hangulatilag. Amikor beleültem, már nem az a hangulat csapott meg benne, hogy de jó, hogy visszakerült és megmentettem, meg hogy hogyan ültünk a hátsó ülésen 1972-ben a nővéremmel, Carpenterst hallgatva, illetve hogy milyen volt, amikor apám néha elvitt a Lorántffy Zs. ált. isibe vele.

Helyette az jellemezte a viszonyunkat, hogy tapostam a gázt és szidtam a lóerőhiányt, miközben egyre jobban zavarni kezdett a kissé csikorgó belső ventilátor, a néha villogásnak induló töltés és a túl keményen járó, füstölő motor. Tavaly se sokat ment az autó, idén se, hogy visszaköltözzön bele a varázs, ami már egész jól sikerült, viszont csinálni azért kéne rajta dolgokat.

Azóta felújíttattam egy ventilátort bele, az már csak a beépítést várja, kicseréltem az olajat is (bár alig volt benne 1500 km), túrtam egy feszszabályzót (be kéne tenni). A kemény járás és a füstölés miatt azonban le kell vinnem jövőre Kareszhoz, nincs apelláta. Idén háromszor használtam a kocsit (ilyen se volt még, hogy egy kezemen meg tudjam számolni), egyszer anyukámmal temetőjárni, egyszer az egyik tavaszi Parkoló Parádéra mentem vele, november utolsó hétvégéjén pedig azzal intéztem az ügyeimet – hogy mozogjon a téli álom előtt.

No meg ott a Kati 190-ese, ami szintén öt éve megvan, napi gyötrésben, a feleségem ugyanis autóval jár dolgozni. Akadtak problémák ezzel a kocsival, például Karesz és Máté kicserélték az első lengőkarjait, mert úgy tűnt, rozsdásodnak (és igazuk is volt, mert belülről alaposan elindult bennük a korrózió, s ez kintről éppen hogy látszott), most pedig úgy tűnik, kiégett az egyik izzítógyertya (vagy kettő). Sebaj, megvan az új alkatrész, ha megyünk majd Viszre karácsonyozni, ott bedobjuk.

Már ebben a kocsiban is 410 ezren túl járt a kilométer-számláló, amikor utoljára néztem, ami persze még semmi az előző, nyolc évig velünk lakott 190-eshez, EFY-hez képest, amit ha jól emlékszem, 519 ezerrel adtunk el, és utána még sok évig tudtuk, hogy használják. A Kati 190-ese még mindig baromi jó, szépen egyben van, működik, bár kicsit többet eszik és keményebben rugózik, mint a korábbi, első szériás. Azt a lelkem mélyén jobban szerettem, emez jobb állapotú.

Motorok? Ducati – hibátlan, azaz arra vár, hogy beállítsam a fényszóróját, mert nagyon lefelé világít. Sajnos nem mentem vele eleget a nyáron, pedig munkába járásra is befogtam, viszonylag gyakran. Most olajcserére vár, tavasszal megkapja.

A Morini? Dettó, egyszer jártam vele Esztergomban, amikor Jeles Pali barátommal kismotoros sejtet alkotva elzúztunk az ottani veterános rendezvényre. A motorozást nagyon élveztem a programból, bár a Moriniről még Budapesten elhagytam az oldalsó deknit. Hazafelé péppé lapítva megtaláltam ugyan az Árpád hídról lekanyarodó, Szentendrei úti felüljáró fölső részénél (elég zorkó oda felgyalogolni, forgalommal szemben, amúgy tilos és veszélyes is), de menthetetlen. Lett új dekni az olasz eBayről, bár azt meg le kell fényeznem. Festéket kevertettem, most már csak a szándék és az idő hiányzik. A Morini is sokat járt alattam munkába, még mindig imádom, Imolából pedig kapott végre ajándékba egy első kerékre való sebmérő-kihajtást, majd rá egy hónapra olajcserét is, a Nessyben már bevált Metabond Classic olaj motoros verziójára.

Új motor is lett közben. Nekem a Honda Freeway, amit tényleg csak átmeneti jelleggel vettem, hogy a Spacy-t kiváltsa, amíg kicsit gatyába nem rázom, Katinak pedig a magyar piac legolcsóbb Ducati Monstere, egy régi 600-as. A feleség csak amiatt volt hajlandó ránézni, mert törött volt a motor – fényszóró, tank, ütött első kerék, héblik. Én hoztam haza a gépet Tatáról, műszakilag rendben van, közben már túrázni is voltunk, egynaposat. Kati imádja, állítólag sokkal jobb vezetni, mint a Honda VFR400 K-ját volt. Azzal sose sikerült összemelegednie.

Aranyos gép, bár a 750SS-hez képest nagyon kis halovány, csak a hangja olyan... ducatis. Én mindenesetre titokban kikaptam belőle az első kereket és a Joóbéknál kiegyengettettem, mert szerintem elviselhetetlenül ütött. Imolából hoztam rá egyenes kormányt is, most épp a többit nézegetem néha a neten – ép fényszórót, kuplung- és fékkart, sötétszürke (fekete?) tankot. Amikor vettük a motort, volt fenn a neten például fényszóró 15 ezerért, jellemző, hogy most 30 ezer alatt nem találok, a Kati meg akkor nem engedte megvenni. Pfff. Majd.

Két nagy másik ugrás is bekövetkezett – Bálint fiam motortulajdonos lett, és Smartguru jóvoltából egy csinos kis CB125 T Hondára sikerült szert tennie. Egyedülálló szerkezet, mert a nyolcadliteres blokk ellenére kéthengeres, nagyon finom gép, közelről mindene ékszerszerű. Akkor készült, amikor ezt a kategóriát komolyan vették a Hondánál, és úgy is csinálták meg az egész járművet. Most nem írok róla többet, mert a szerelések sorában el szeretnék jutni egy nyugvóponthoz, amikor körbe lehet tekinteni a tájon és elmélkedni. Akkor jön róla valami hosszabb.

Nekem is nagy lépés volt, hogy megvettem Az Angol Twint, amire a lelkem mélyén jó régóta készültem. Igen, az AJS Model 20 az, amit Imolából hoztam, azóta lerendszámoztam, s a hideg november ellenére már elmentem vele egy kisebb túrára is. Ha van eszköz, ami egy középkorú, kisgyerekes, kopasz, magyar apukából fiatal, független és vagány Marlon Brandót csinál, hát ez lesz az.

Minden pillanatban üvölteni lenne kedved, amikor csavarod neki. Bár nem biztos, hogy pont nekem áll jól, ettől még imádom a hangjait, a gépszerűségét, titokban még a pózt is rajta (hányok magamtól), mert az egésznek van valami borzasztó tömör, zsíros, Magyarországon nem létező, menő aurája.

Hogy ilyen gépek léteztek valahol ezen a kontinensen, amikor nálunk a Csepel 125 repülőgépnek számított, a Csepel 250 pedig valami űrrakéta volt, el sem hiszem. De azóta már az AJS-t is szétszedtem, arról szintén írok egy másik posztban, miért.

A rejtőzködő autós projekt (Steyr-Puch) után már a rejtett motoros projektemre is sor került idén. Pár garázslátogatási alkalom során szétbontottam a Gajdán Mikivel évekkel ezelőtt a BSA-ra cserélt NSU 251 OSL motoromat. Volt mit legyártatni, beszerezni, akad matekolás és fejvakarás is, de nagyon az elején vagyok a folyamatnak. Nincs dráma, csak óriási, kicsit hiányos Lego Technic ez is, csodás szerelések várnak még rám, cikkírás helyett legszívesebben rohannék azt matatni a garázsba. Sajnos év vége van, előre dolgozás van, autós utak vannak, ha ezeknek vége, jön a család, karácsony, szilveszter, a vasak csak januárban jöhetnek újra előtérbe az életemben.

Akkor is, úgy érzem, Sziszüphosz 2018-ban feljutott a hegy tetejére. Na és? Jó az? Mit látni onnan? Nem unalmas annyit nézegetni a tájat? Látjátok, ez a jó a veteránozásban. Mert vízhólyagos fél kezemmel kedvenc kövemre támaszkodva már innen látom a következő hegycsúcsot, ami felé innen vezet az út, s ha azt megmászom, nyilván, onnan is jön még néhány.

Ami biztos: még az én Noé-lelkemnek is kezd túl sok lenni a szerkezet. Édes állapot, mert mindet kifizettem és közben a családom sem nélkülözött (sokat), de kellemetlen is egyben, mert ennyi mindent nem lehet, ez baromság. Viszont az, hogy ennyi küzdelem után most szinte minden működik és használható, sőt, egy jókora hányaduk még élvezetes is, nagyon visszafogja a szándékaimat. Inkább eladok néhány fényképezőgépet a Vaterán, azok közül úgyis csak egyet-kettőt használok...

De meg is ölne az unalom, ha nem lenne innen tovább, elvégre azért vagyunk homo sapiensek, hogy alkossunk, felfedezzünk, járassuk az agyunkat, kezünket, építsünk Rolls-Royce-ot, Rigát, miniatűr Ezüstnyilat, fitneszcéget vagy Eiffel-tornyot gyufából, nem pedig hogy agyatlanul fetrengjünk egész nap, mint tilápiák a sekély, langyos vízben. Arra ráérünk még a föld alatt is, és remélem, majd csak jó sokára.

Csiki post Banner