Nem soká’ maradt nálam a pénz, itt egy Bertone

Nálam!

2018.04.15. 07:10
157 hozzászólás

Kati nem tudta, milyen gátat rombol le, amikor gyanútlanul azt mondta nekem, a konzumidióta junkie-nak, zsebében a Pontonból megmaradt eurókkal – „élj!” Nos, éltem. És nagyon is élek még mindig. Talán intenzívebben, mint valaha.

Az egésznek az oka a Porsche 911-szindróma. Vagy talán nem, de akkor is szép lenne az elmélet. Nálunk, mivel mifelénk az elmúlt években nem volt tömeges sport beleszeretni mindenféle régi, léghűtéses, farmotoros sportkocsikba (a Zaporozsecet és a Kispókot hadd ne vegyem ide), kevesen látják ezt a jelenséget, de Nyugaton, ahol jóval nagyobb labdacsokba gyúrják a pénzt, elég jól ismerik. A sztori azzal kezdődik, hogy van egy csávó, aki mondjuk, harmincéves korára összekapar elég dellát ahhoz, hogy megvegye gyerekkori álmát, a 911-es Porschét. Csakhogy kiderül – négy évvel korábban, amikor elkezdett rá spórolni, és megnézte az árakat, azok még nagyon odébb voltak. Lefelé.

Sóhajt egyet, takarékoskodik tovább, de fél szemmel már lesi az árakat. Azok pedig – a szemetek – ugyanabban a tempóban másznak felfele, ahogy ő kaparja össze a lóvét. Elvállal hát egy rizikósabb állást, ahol többet fizetnek, már nem vesz ruhát, szinte éhezik, kuporgat, de a Porsche 911-ár rákapcsol és kilépési sebességgel távozik a horizonton túlra. Emberünk tehát zálogba vet minden értéket otthon, letarhálja a nagyszülőket, kölcsönkér a szomszédtól, kurvákat futtat, hernyót árul, politikusnak áll, mindent megpróbál, de ahogy egyre több pénzt keres, úgy gyorsul a 911 áremelkedése. Sose lesz neki ilyen autója. Aki nem hiszi, nézegessen befektetési indexeket, hármat is előkapartam a netről, itt vannak a galériában.

Kis ország, kis foci, pláne egy havi fixből élő újságírónak apró az a foci. Sose gondoltam arra, hogy lehetne 911-es Porschém, annyira nem, hogy képzelgés szintjén se játszottam el a gondolattal. Ezért csak tesztelőként ismerem a 911-es (ami az autós újságíró skizójának másik énje, mint a mindennap használatos), nincs hozzá viszonyom, ha másnak van olyan kocsija, tetszik, ha kölcsönadja, kipróbálom, élvezem, visszaadom, gratulálok. Még irigységet se érzek, mert ugyanolyan messze van tőlem a téma, mint egy Lamborghini Miura, vagy éppenséggel egy balatoni szállodalánc megvétele. Irreleváns, de szép és klassz.

Az én egyik 911-es álmom az Alfa Bertone volt, a 105-ös széria kupéja. Gyerekkoromban, a hetvenes évek vége felé rendszeresen láttam egy lemattult pirosat parkolni a Szikra mozi előtt, fenn a járdán. Már lukas volt és kicsit görbe, de még úgy, múló bájai közepette is olyan vonzó és szexi volt, mint Bíró Ica feneke a panelház oldalán, ezerszeres nagyításban. Nem, dehogy, annál sokkal vonzóbb.

Akadtak egész rövid pillanatok az életben, amikor úgy éreztem, talán tudnék is spórolni némi pénzt, és valamilyen alaposan elhasznált példányt be is tudnék újítani. Aztán vettem valami értéktelen törmeléket, a zsé maradékát elnyelte a megélhetés, megint szünet. Amikor a szürke Alfa Giuliámat megvettem, Soltész Attila barátomnak épp volt egy 1300-as GT-je, egy Junior. Ugyanaz a motor, ugyanaz a fék, ugyanaz a váltó, ugyanaz a kormány, mint az én Giulia 1300 TI-mé, de mégis mennyire más... Kicsit el volt lakatolva az eleje, kicsit szét volt esve a bele, eléggé idegen és túlontúl modern kerekeken gurult, de egy Bertone volt, basszus, az egyetlen, amihez ennyire közel kerültem! Amikor Keszthelyre autóztunk együtt, egy Alfa-találkozóra, fel is vetettem neki, hogy esetleg elcserélném a Giuliámra, ráfizetéssel, így maradna 105-ös Alfája és lenne némi pénze is. Csak kacagott és én megértettem. Nem, barátom ezt én sosem adom el, mondta nekem. Rég találkoztam ugyan az Attival, talán tíz éve utoljára, akkor rákérdeztem, megvan-e még a Bertone, hát persze, hogy megvolt neki.

És az árak, mint a vadbarom, úgy nyargaltak azóta egyfolytában felfele. Amikor olcsó volt még a Bertone, nekem semmi pénzem nem volt. Amikor lett kicsi pénzem, a Bertone láthatóan megdrágult. Amikor összespóroltam egy régi Alfára valót, a négyajtós, szürke Giuliára tellett, bár azt azért nagyon szerettem. Aztán volt háttérképem is a számítógépen egy ilyen pár évig, majd már inkább csak lopva nézegettem a típust, mint az iskola szép lányát, akit nem lehet közvetlenül megbámulni, mert kővé vagy hamuvá válik az ember, mint tudjuk mind.

Azóta ugyanúgy érzékelem ezeket az Alfákat, mint a 911 Carrerákat, Aston DB5-ösöket, Espadákat – de szépek, de klasszak, juj de jó, hogy másnak van ilyen. Nem is gondoltam rájuk igazi autóként, szobrok ezek, nem mások. Erre most meglengette felettem a varázspálcát a berlini vevő, itt a pénz a zsebemben, és abból az alját, a legalját lehet, hogy elérem a kínálatnak, ha Szikora Robi sámlijára állok és azt mondom, tyikidámm.

Amikor Bertonére terelődik a szó, mindenki azonnal a step-nose, azaz lépcsős orrú, korai változatra gondol, mondják is - „ó, igen, tudom melyik, az Alfa-kupé azokkal a gyönyörű, hatalmas fényszórókkal, azzal a pajzsformájú arccal”. Na, ez nem az. Egyetlen olyat találtam, ami szóba jöhetett volna talán, megfeszítetten elérhető távolságban, szétszedve, kis lakatolásra várva, Franciaországban. Április elején történt ez, ám mire felvettem a kapcsolatot az illetővel, kiderült, hogy február végén eladta az autót. Egy ingyen éjszaka Emma Stone-nal? És nincs jelentkező? Ugye.

A hozzáértőbbek, miután falnak mentek a lépcsős orrú variánsos tippel, előveszik a másikat, ami eszükbe jut - „ja, a későbbi, négy fényszórós, az az 1750-es, igaz?” Nem talált. Az is vagy ötezer euróval feljebb kezdődik, akárcsak az ugyanúgy kinéző 2000-es GTV, amiben sperrdiffi is van, gyárilag. Az már majdnem Porsche 911-tartomány.

Az alja az, amivel én számolhatok. Csak hogy mindenki elszomorodjon, az 1970 utáni 1300 GT Junior, és ezzel tudom, hogy Pufibá kommentelőnk máris érzi a hányingert. Két, kicsit bamba, távol ülő fényszóróval, laposabb orral, lökhárítóbabák nélkül, csupán 88 lóerővel a két darab, vízszintes áramú ikerkarburátorból. Nincs sperr, de legalább van négy tárcsa és öt gang. Lehet reklamálni, de már ez is csak megszakadva érhető el nekem, ezért aki akar, legközelebb tömjön ki pénzzel, szívesen veszek 1900 Sprint Specialét is, ha van miből.

Futottam még három hatalmas kört a neten, subito, lanciaflavia.it, marktplaats, kleinanzeige, leboncoin újra meg újra megvolt. Ekkor befutott Gabi barátom levele. „Van itt Bellunóban egy piros 1300-as, megnézzem neked?” Naná, Gabikám, naná. Pár nap múlva jött a telefon - „na, kirángattuk az autót a bácsi garázsából egy Ferrari Dino és egy Alfa Berlina közül. Régóta megvan neki, nagyon régen restaurálták, ahogy ő mondja. Nem tűnik vészesnek, a festék reped rajta egy csomó helyen, az alvázvédő is, de nem látok rajta igazi korróziót, lyukat pláne nem. Megy a motor, de nagyon rég volt utoljára forgalomban”.

Aztán kaptam tőle egy csomó fotót Messengeren, hogy legyen mit nézegetni, amíg ők bemennek dumálni, kávézgatni. Végignéztem mindent, basszus, azonnal beleszerettem, még ha csak egy Juniorról is volt szó. Minden a legalapabb, ebbe még a háromküllős fakormányt és fa váltógombot se rendelték meg, ami gyári opció volt 1971-ben. Piros szín – tudom, eccerű vagyok, de nekem ez megy a legjobban ehhez a típushoz - dísztárcsás lemezkerekek, keskeny gumik, semmi ültetés, semmi sportkipufogó. Azaz utóbbi van, afféle organikus nagy kidörrentő fityeg alatta, ugyanis a hátsó dob az évek során totál elmállott. Sebaj, pár fotóval odébb felfedezem a bekészített új dobot a csomagtartóban. Nahát.

Felhívtam Gábort, és ha már, akkor távszememnek, távfülnek, távkéznek, távlábnak használtam, tűrte, olyan. Megnyomogattattam és ütögettettem vele a kocsi alján levő gyanús részeket, de mind fémnek bizonyult. Megropogtattattam vele a küszöböt. Vezettettem vele egy kört, füleltettettem vele. Motor négy hengerrel megy, szépen veszi a lapot, nem zajong, nem füstöl, könnyen indul. Futómű egyben, nem koppan. Lengéscsillapítók nyomásra puhák, húzásra masszívak, ahogy egy ilyen Alfánál lennie kell. Fék van, kemény. Hőmérő beáll középre, műszerek teszik a dolgukat, ablakok tekerednek, díszek megvannak, országúti, duda, ablaktörlő, index van, tompított, fűtőventilátor nincs, ez ránézést kíván. Hoppá, nem is rossz. Kértem gondolkodási időt.

Este megmutattam a képeket a családnak, nagyon vigyorogtak (egy Bertonétól mindenki elolvad, ezt már rég tudom), mondtam nekik, hogy gyorsan dönteni kéne, mert ha már elővette az öreg az autót, és lefotózta, ki is tenné hirdetésbe. Éjjel futottam még egy óriási kört a neten, az összes autót mérlegeltem (százas tétel!), utánaolvastam még egyszer az 1300-asnak, de senki nem sajnálta le, akinek van ilyen. Majd a dízel állólámpások, a dagi Ponton és az asztmás Bianchi után éppen én fogom...

Kutatásaimat egyetlen szóban tudtam csak összegezni, mire éjfélre végeztem: megéri. Megéri, de baromian, mert ehhez nem kell kiutazni, lyukra futni, hazajönni, megint kiutazni, esetleg találni egy jót, hazautazni, kimenni érte trélerrel, kivonatni, hazahúzni. Most minden házhoz jött, a bevizsgálás, a szállítás, minden. Nincs kínlódás, ami napokat és ezer euró(k)ban mérhető kiadást spórol meg. És ráadásul ez volt messze-messze a legolcsóbb Bertone az összes közül, amire a képek alapján még hunyorított szemmel rá lehetett mondani: autó.

Fél egykor dobtam egy Messenger-üzit Gabinak – „kérlek mondd meg a bácsinak, hogy az autó elkelt, új tulajdonosa van”. Kati, becsületére legyen mondva, végig ott ült mellettem, a bejelentésre pedig felriadt a bóbiskolásból. „Micsoda, megvetted, ennyi idő alatt?” – kérdezte hüledezve. Még jó hogy, hiszen itt volt a fejemben a teljes európai piac, én szóltam vacsoránál mindenkinek, hogy nincs sok idő...

Hétfőre Gabi ott is volt a trélerrel a bácsinál (Olaszországból lehetetlen lábon elhozni használt autót, tehát szóba se jöhetett egy Domsjö Expressz 2, vagy egy Belluno Expressz), kivonatta a forgalomból, kedd reggelre már a háza előtt ácsorgott a kis aranyos, este pedig, amikor a legalább a feleségem már otthon volt, leszállította a garázsba. Én közben a Ford Focus statikus bemutatóján rágtam a kefét Londonban.

A céges vacsi előtt lélekszakadva hívtam a Katit. „Na, milyen? Szörnyű?” - lihegtem a szállodai szobából, miközben inget, nadrágot húztam. Kint esett az eső, szürkeség, otthon kvázi nyár és egy piros Alfa. „Jaj, nagyon aranyos, olyan, mint egy játékautó, elvész a garázsban!” - búgta a nej, s folytatta - „te, ez alacsonyabb, mint a Bianchi, hogy fogunk beleülni?”

Hát igen, ettől nagyon tartottam. Hogy pici lesz. A Bianchi ugye, azért lett Európa-átszelő krúzerből vicinális üzemű gyufaskatulyává, mert a Bálint már csak megnyomorítva fér el benne hátul – ha meg előre ül, felborul a családi összhang, ráadásul akkor meg mögötte nem lehet csücsülni. „Jó, lesz, meglátod...” - válaszoltam nem túl meggyőzően, és tépelődni kezdtem.

Minden más, normális ember ennyiből venne végre egy normális autót, egy nyugati polgár valami egy-két éves, klímás, szigorúan benzines Golfot, egy magyar tag meg valami négy-ötéves, nagy motoros, fekete luxusautót, egy BMW 530xd-t, Audi A4 3.0 V6 TDI Avant-t, vagy Jaguar XF-et a csodás, háromliteres PSA-dízellel. Csillogót, újat, elegánsat, amit elismernek mindenütt, amivel oda lehet állni a ház elé, kényelmeset, gyorsat, fullextrásat, amin csak úgy hömpölyögve olvad az értékvesztésfagyi. Én meg elszóróm itt az évek küzdelmes munkája alatt nehezen összespórolt pénzt egy pici, gyenge, málló festésű pléhskatulyára, amiről azt se tudom, eljut-e az utcasarokig és hogy beleférünk-e négyen. Ó, mennyire nagyon is rendben van ez így, el se tudom mondani.

Megbízható autónak ott a feleség 190-es dízele, még csak alig 400 ezer kilométer van benne. Megbízható autó2-nek ott van a benzines állólámpa, 3-nak a Bianchi (jó ideje nagyon is az, pedig egész sokat használjuk, ne mondjátok, hogy nem szoktátok látni hétvégén a városban), ráadásul robogóval járok, és még az Alfa 33 is megvan, aminek köhintésnyi baja sincs, csak eltettem télire. Igazából az az autó feleslegessé vált, de most, hogy már mindent rendbe tettem rajta, szép lett a bele, egészséges a motorja, nincs rajta rozsda, már sajnálnám elszórni a három fillérért, amit adnának érte. Amíg van hely, inkább maradjon, mert nagyon jó.

De minek élünk, ha olyan autóval járunk, amilyet boltban is venni lehet, ráadásul a kettővel-hárommal odébbi szomszédnak is olyannal jár? Amíg vannak kipipálatlan, régi, izgalmas, masszív autóálmaink, minek olyan kocsit venni, ami nem érdekes? Amikor ezt végiggondoltam, kis híján kiálltam az útra a szálloda elé, hogy hazastoppoljak. Aztán kibírtam valahogy az egy napot.

Amikor szerda este a taxi letett Gajdán Mikit és engem a házunk előtt, nem a családhoz rohantam. Hanem a garázsba. Nem húzhattam tovább, és ha háború lett volna kitörőben, akkor is oda megyek. Elismerem, egy szörnyeteg vagyok.

Mennyire pici, de tényleg, mennyire elképesztően pici ez. És milyen hihetetlenül gyönyörű, istenem, még az út minden porával, repedésekkel a testén is. Mikivel csak ott álltunk, és bámultunk, mert az szent pillanat, amikor az ember egy valódi Bertone közelében áll, Budapesten. Aztán elkezdtük kinyitogatni, beültünk, még az akkut is rátettem (vadiúj!), s beindítottam. Jaj!

Borzalmas hangja van, elöl iszonyatos sistergés, hátul lemezes orrú bakanccsal rugdalt, lyukas pléhvödör. Fuj. De veszi a lapot, megy a négy henger, tényleg autónak érződik – a sziszegést pedig rövid nézelődés után a kifújó leömlőtömítéshez vezettem vissza. Érdekes módon Miki se rohant haza, pedig nálunk nagyon nagy a családi szigor; csak mászkált alatta, mellette, benne – rendes autóbuzi ő is.

De már nagyon későre járt, az ágyba mégse vihettem magammal az Alfát, mert jó, jó, hogy a Kati toleráns a mániáim iránt, de azt talán mégse nézte volna jó szemmel, hogy az övé helyett az Alfa testét ölelgetem a paplan alatt. Meg aztán fel se fért volna a lépcsőfeljárón. Úgy pörögtem, mint a motolla, legszívesebben hajnalig beszélgettem volna Katival, de be kellett fejeznem a Focus-cikk roncsainak az összeszerelését. Miután abból kidőltem, még írtam egy levelet Torjay Lacinak, kértem tőle összes fajta olajat, fékfolyadékot, szűrőket, mert azokat még a hétvégén mindenképpen ki akarom cserélni.

Mindig én indulok el utoljára hazulról, csütörtökön meg különösen elhúzódott ez a folyamat. Részben, mert akkor tettem pontot a Focus-cikk végére, részben pedig, mert valami felettem álló erő bekényszerített az Alfába, beindíttatta velem, kiparkoltatott a garázsból, s tetetett velem egy kört a háztömb körül. Biztos úr, nem én voltam, csak egy báb vagyok ebben a játékban, esküszöm. Amúgy egész jó ereje van, de nem mertem húzatni, több okból is: 30-as tömbben lakunk és épp elég a vadbarom, aki reggelente 100-zal húz el az ablakom előtt, nem akarom fokozni a békétlenséget; olajat utoljára 2007-ben cseréltek a motorban, ha jól látom; a szétesett kipufogó miatt a zaja óriási, ha nyomom a gázt. Végigkapcsoltam hát óvatosan ötödikig, fékeztem, kuplungoltam, indexeltem, műszereket néztem, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben.

Aztán visszaparkoltam, betoltam a szívatót, és lám, a sistergés is megszűnt, úgy látszik, ennek a karbisornak a szívatórendszere ennyire hangos, de legalább nem kell leömlőtömítést cserélnem. Kicsit fotózgattam még, körbejártam egy rövid és béna videó erejéig, majd leállítottam a motort, és csak ültem benne, bámultam ki a fejemből.

Nem tudom, mennyire illik ezt bevallani egy újság hasábjain, utólag nyálasnak is látom magam, de ott, abban a pillanatban könnyekig meghatódtam a kis olasz gyösztől. Ez annyira hihetetlenül aranyos, minden alkatrésze annyira emberi, olyan vidám és hangulatos, minden megnyilvánulása, a hangjai, a mozgása, a hülye, vízszintes váltójának járása, a ringása, mindene olyan karakteres, hogy baromi mélyen belemarkol az ember gyomrába, agyába, szívébe. Ha van velejéig autó, akkor ez az, még ilyen koszosan, elhanyagoltan, zörgő kipufogósan, húzó fékesen is. Imádom.

De nem akartam elhinni. Egyszerűen nem tudtam relációba hozni ezt a csodás tárgyat és az én személyemet. Még sokáig szoknom kell majd a dolgot, mert sose gondoltam, hogy valaha elérek egy ilyet, pedig pici gyerekkorom óta az egyik kedvenc autóm volt. Egy ekkora táv-álom nem szokott megvalósulni, mindjárt felébredek valami mezei poloska-zizegésre, esetleg kimegy a Norbi a vécére, mert nem lehet, hogy ez a valóság.

Aztán eltelt egy munkanap, bent mutogattam a fotókat, a videót, Karotta odavolt, kijelentette, hogy neki ez a verzió tetszik a legjobban (kösz!), Pista szétfőzte a Messengeremet a telefonon, ő is a Juniorra tette le a voksot (kösz!), este pedig (Alfából Ducatira, Ducatiról Alfába...), miután Bálintot is vittem egy kört, aki mellesleg remegett az izgalomtól, összecsődült a garázsomban a jónép. Iván, a volt ducatis szomszéd és a felesége (kaptam tőlük felvarrót a dzsekimre), a kutyasétáltató ismerősök az utcából, Borsi Miki három utcával odébbról, mind ott lelkendezett. Ezt az autót mindenki imádja, mondjuk a Winkler le-jaj!-ozta, de tőle nem is vártam mást. Hol van az a szerény meghúzódás a szürke Pontonnal, ami sokkal inkább az én világom lett volna? Még félek, hogy baj lesz ebből a nagy rajongásból...

Aztán kaptam levelet a Gabitól is. Amit lehetett, megtudott az autóról, íme:

Szia!

Míg nagyjából a fejemben van, leírom, amit megtudtam az Alfáról. Bruno, az előző tulaj egy jó karban lévő 60-as úriember, a falutól, ahol a csarnok van, amiben dolgozunk, kb. 10-15 km-re van háza fent a hegyen. A Junior mellett van a hatalmas garázsban egy Dino 246, egy Duetto, egy 2000-es Berlina, egy G Merci rossz idő esetére, meg egy 850-es BMW jó időre. Van egy későn született kislánya Padovában meg egy 90 éves édesanyja valahol a közelben, ráadásul két cipőboltja Németországban; állandóan ingázik, nem sok ideje van élvezni az autókat, ezért döntött úgy, hogy a nagy részüket eladja.

A Juniort valamikor '88-'89-ben vette, utána használta kicsit, majd '93-ban levizsgáztatta, de előtte egy karosszériás haverjával szétszedték, kijavították a kasznit és átfújták fehérről pirosra. Cserélt gömbfejeket, fékeket, stb. Az eredeti motor már "fáradt" volt, ezért bement egy bontós haverjához és egy teljesen szétrohadt, de alig 50 000-et futott zöld autóból kiszedte a motort és úgy, ahogy volt, beépítette ebbe. Mielőtt kiszerelte a romból, belerakott egy akksit, hogy kipróbálja, s mivel gyakorlatilag pöccre indult, ezért nem nyúlt hozzá, csak olajat, meg gyertyákat cserélt. A vizsga óta sem tudta használni az autót, nála összesen 1000 km-t, ha ment, leginkább állt a garázsban. A gumikban 500 km van, most rakott be egy új akksit.

Amit tudok vagy láttam: az autó eredetinek tűnik, 25 éve egy szokvány olasz felújításon esett át, a kitt már pár helyen repedt, itt-ott vannak pörsenések, akad, ahol már csúnyán beszívódott a kitt, a bal ajtó és a hátsó sárvédő kicsit meg van húzva, a bal ajtó kicsit lóg, nehezebben csukódik. Nagy törése szerintem nem volt, talán a hátfal gyanús kicsit, de a csomagtérpadló egyenesnek tűnik. Amikor az ember felújította, vett rá két új lökhárítót, egy új tetőkárpitot is, de hogy azt minek, nem tudom, mert a benne levő is szép, csak koszos. Majd eldöntöd, hogy kipucolod-e, vagy cseréled. A kesztyűtartó dobozát kiszedték, nyilván nem azért mert mindene jó, majd annak is utána kell járnod, hogyan lehet visszatenni.

A motor szépen indul, hidegen most utoljára prüszkölt egy kicsit, de amikor bemelegedett, szépen járt. Gondolom, mostanában sokat volt indítva-leállítva, megszívta magát. A kettes szinkront mondtam, a fékek rendesen fogtak, most, amikor álltam le hozzátok a pincébe, mintha a jobb hátsó karcolt volna kicsit. Elektromosan nagyrészt működnek a dolgok, a tompítottat és a fűtőmotort nem sikerült életre kelteni. Bruno azt mesélte, hogy amikor szét volt szedve az autó, a kábelek is át lettek nézve. A kipufogó 1300 euróba került volna, dicsekedett, hogy neki sikerült 600-ért megvennie, úgy becsüld meg.

Az öreg meghívott bennünket Enricóval vacsorára a jövő héten, valamelyik nap talán össze tudjuk hozni. Azt mondta, van még valahol két ajtókárpitja, azokat még odaadja.

Gábor

Szédülök, annyira izgat most ez a kis piros folt az életemben. Legszívesebben leköltöznék a garázsba, puszilgatnám, berregtetném, cserélgetném benne a nedveket, a kopó cuccokat. Hogy OT-s lesz-e? Dehogy, kifizetem rá a regisztrációs adót, az alig 80 ezer forint, arra még összevakarom magam. Így nem kell helyből egy komplett fényezést és egy alsó fémig pucolást, majd újrafestést állnom, ötévente pedig nem lesz kötelező újra meg újra kis restaurálásra küldenem az autót, hogy mindig átmenjen az újabb OT-minősítésen. Használhatom. Remélem, fogom is, már most vannak vele nagy terveim. És azokat meg is szoktam valósítani, hiszen tudjátok.

Most mindenesetre lecserélem az összes szűrőt, olajat, fékfolyadékot, megjáratom a fékeket, utánanézek, miért nincs tompított, helyére teszem az ablaktörlőkart és kap egy welcome-pucolást szegényke. Istenem, hogy várom a hétvégét, pedig még Oldtimer Premier is lesz szombaton.

Ja, még egy utolsó szó – a legnagyobb félelmem is eloszlott az autóval kapcsolatban, Bálint és az anyja beültek egymás mögé és láss csodát, ebben a parányi kis szardíniásdobozban egész jól elférnek, sokkal, jobban, mint a Bianchiban, a 180 centis Bálint még ki is tud egyenesedni hátul. Csomagtartó is van, lapos de mély. Vár minket az országút.