Tibi bácsi meséi: lábsérülés, kimart szem a Peugeot 406 Coupé bemutatóján

Ha ment már a szemedbe ecet, akkor szorozd be ötvennel. Ezt érzem most. Álmodtam már hasonlót: megpróbálom kinyitni a szememet, de a nagy fényességtől nem bírom. Annyiban más a szitu, hogy nem a fény zavar, hanem ez az eszméletlenül tömény sós víz. Marja a szememet, de mint az állat. 

Taktikát változtatok. Az már nyilvánvaló, hogy csukott szemmel kell eljutnom a partig. Becélzom a szálloda partszakaszát, a lelki szemeim előtt enyhet adó törölközőhegyek lebegnek. Csak egy-egy tizedmásodpercre nyitom résnyire az egyik szememet, aztán becsukom, és a köves aljzaton megpróbálok sérülés nélkül eljutni odáig. Még mindig mar, a k. anyját!

De tényleg, mit keresek én itt?

A lábam is fáj, de miután a szemem igyekezett feloldódni a Holt-tenger vizében, szinte fel sem tűnik. Egy-egy hunyorítás erejéig korrigálom a célt, és próbálok nem ordítani. El kell jutnom odáig! Nem tudom, hány métert tettem meg, nyilván a normandiai partraszállás semmiség a kínjaimhoz képest – ja nem. De most úgy érzem. Közben belerúgok még pár kőbe, de mindegy, már itt vagyok, törölközőt!!!!!

Pidzsó? – kérdezi a sötét bőrű, fehér ruhás csávó, a törölközőhalom őrzője. Pidzsó – ordítom, csak add már ide azt a tetves törölközőt, és ha nem pidzsó, akkor mi van?! Törölgetem a szemem, picit enyhül a marás. Aztán a mosdóban kimosom a sót, és lassan visszatér a látásom.

Kicsit Benny Hill-es volt a jelenet, amikor befelé sétáltam a Holt-tengerbe, és belerúgtam valami kőbe, de nem kicsit, teljesen hátrahajlott vagy két lábujjam. Ettől elvesztettem az egyensúlyomat, kapálóztam a kezemmel, és hát közben valahogy úgy csaptam a vízbe, hogy az belement a szemembe. De legalább nem estem el.

A holt-tengeri sós vízről csak annyit, hogy ezen az (inkább tó, mint tenger) állóvízen nincsenek csónakok, mert felborulnának az olajszerű vízen. Az igazi tengerekhez képest tízszeres a só koncentrációja: az oldat 33,7 százalék(!!!) sót tartalmaz, ne is hívjuk ezt víznek.

Aki nem tud úszni, az sem tud elsüllyedni, mert a víz, egészen pontosan az iszonyatos felhajtóerő kiveti magából a testét. Az ember erősen fejnehéz lény, szóval a Holt-tengeren nemcsak csónakázás nincs, de mellúszás sem. Csak egy cirkuszi guminő lenne képes a fejét eléggé hátrahajlítani ahhoz, hogy ne merüljön el az arca a vízben, amikor a felhajtóerő úgy gondolja, hogy az alsó fertályát is felhajtja. Itt csak egy jó stratégia van, a hátúszás, mert úgy lebegsz a maró vízen, mint egy darab hungarocell. 

Nem vagyok egy nagy utazó, ide sem önszántamból jöttem, csak egy mártózásnyi idő volt a programban. 1997-et írunk, és akkoriban a Peugeot úgy gondolta, hogy a béke nagyköveteként a Közel-Keleten tartja a 406 Coupé és a 306 kombi bemutatóját, egy Jordánián, Izraelen és Egyiptomon átívelő, csodálatos túra keretében.

Az nem fordult meg a fejükben, hogy az embernek egy ilyen béketúra során három, nagyjából ellenséges ország pecsétje kerül az útlevelébe. Ezért 1997 második felétől azt figyeltem meg a Schengen előtti világban utazgatva, hogy feltűnően sok időt ácsorgok az útlevélvizsgálatoknál. A gyanús határőr-főtörzsök döbbenten nézik, hogy három-négy nap alatt jártam be Jordániát, Izraelt, de egy ebédnyi időt eltöltöttünk Egyiptomban is, a Vörös-tenger partján. Ha a jordániai és izraeli pecsét nem lenne elég, ott van még az egyiptomi is, hogy végképp elbizonytalanodjon az Belépést Jelentő Pecsét kezelője: na most ez a majom kinek a nevében fog felrobbantani valamit?

Másodútlevél – árulta el később a kolléganőm, Bessenyey Krisztina az Autó-Motornál a varázsszót, amivel megszabadulhattam végül a mételytől, amit e három ország bélyegzője jelentett. Már csak egyszer ütött vissza a dolog, amikor az Egyesült Államokba utaztam 2003-ban, mivel a tízéves amerikai vízumom is ebben az útlevélben volt – ne feledjük, 2001.09.11. előtt voltunk. Hiába járt már le az útlevél, vinnem kellett a vízum miatt. Néztek is furcsán, de az már egy másik sztori. Az a négy óra az Immigration Office-ban elég kellemetlen volt. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy van Európában egy autógyártó (amit odaát nem ismernek), és egy csodálatos formájú kupéval akarta elvinni a békét eme zűrös országokba. Végül ennek ellenére beengedtek.

Akkoriban csodálatos időket éltek az autógyártók. Ezt a túrát egy Corrado Provera nevű fickó szervezte. A név azoknak lehet ismerős, akik követték a rali vb-t a kétezres évek elején, mert pár évvel később Provera hozta össze a Peugeot ralicsapatát, és a 206 WRC-vel eléggé jól elkalapáltak mindenkit, kétszer egyéni világbajnokot csinálva Marcus Grönholmból és három márkavilágbajnoki címet is szerezve a Peugeot-nak. Eszméletlen vagány, zömök embert képzeljenek maguk elé, aki a konvojunk körül folyamatosan ott száguldozott egy Peugeot 106 1.6 16V-vel (=Saxo VTS), és közben non-stop szivarozott, mint valami alternatív Churchill.

Proveráék úgy gondolták, hogy Akabában, az Akabai-öböl partján van az a végtelen sok csillagos szálloda, amely megfelelhet nekünk. Ide Párizsból érkeztünk, ahol a Peugeot kedvenc szállodájában, a Concorde La Fayette-ben altattak egy repülőnyi újságírót, a bérelt chartergép indulásáig. Igen, aki úgy érzi, hogy akkoriban volt pénz lóvéra, az nem téved.

Akabából indult a túra a csodálatosan szép 406 Coupékkal. Iszonyatos távolságok vannak errefelé, akkoriban még navigáció sem volt az autókban (vagy ha volt is, abban nem volt köszönet), tehát mi is egy papírra nyomtatott itiner segítségével tájékozódtunk. A párom az autóban Balázs Viktor, az autó Magazin főszerkesztője volt, itt ismerkedtünk meg alaposabban, bár nyilván futottunk már össze, de a franc gondolta, hogy valaha itt, a Totalcarnál is együtt fogunk dolgozni. Meg előtte az autó Magazinnál.

Az itiner viszont elfért két A4-es oldalon. Menj 500 métert, fordulj balra, 200 méter után a körforgalomban egyenesen át, 100 méter múlva jobbra. Utána 253 kilométer múlva fordulj balra. Ott a parkoló.

Egy dologra hívták fel a figyelmünket Proveráék. Jordániában katonai ellenőrzőpontok vannak az utakon. Nem kell nagy dologra gondolni, néhány piros-fehér hordóból kiépítenek egy lassítót, van mellette egy bódé, általában két-három géppityus katonával. Itt meg kellett állni. A géppityus srácok természetesen fel voltak készítve a Peugeot 406 Coupékból álló menetre, általában meg sem várták, hogy megálljunk, intettek, hogy mehetünk. De ha nem, akkor is elég volt annyit mondani nekik, hogy Peugeot. Illetve célravezetőbb volt azt mondani, hogy Pidzsó, mert így meg is értették.

Hát így mentünk. Az út eseménytelen volt, az ember csak meg a selymesen erős V6-os benzinessel, azt is elfelejtettem, hogy megálláskor ki kell kuplungolni, mert nem automata. Na jó, azért volt egy kis esemény, egy román újságíró leugratott az útról – na bumm, egy autó totálkáros, kit érdekel? Proveráék kicsit fontoskodtak a 16 szelepes 106-osaikból, elintéztek mindent, és már haladtunk is tovább a szinte nyílegyenes úton: lassítás -ellenőrzőpont-gyorsítás-egyenes út, majd kezdődött az egész elölről. Néha arra legelészett pár teve. De hogy honnan jöhettek, amikor semmiféle emberi tevékenységre utaló jel nem volt közel s távol, passzolom. És azt is, hogy mit legeltek.

Az úton volt egy kis kitérő. Megnézhettük a Nébó-hegyet, ahová Peugeot 306 kabriókba átülve mehettünk. Ez már nem volt újdonság, így írni sem kellett róla a cikkben, de ehhez fogható módon csavarodó kabriót azóta sem láttam, ekkor tanultam meg, mit jelent a gyakorlatban a torziós-(csavaró-) szilárdság kifejezés. Emlékszem, a népszabis Borisz, aki manapság a Top Gear magyar kiadását főszerkeszti, menet közben kimászott a kabrió fenekére, és fél kézzel-lábbal kapaszkodva eljátszotta, hogy ő épp kiesik. És mindez előttem történt, mit mondjak, ha tényleg kiesik, ma nem főszerkeszt, mert simán átmentem volna rajta.

A Nébó-hegy a keresztény hagyomány szerint az a hely, ahol az Úr megmutatta Mózesnek az Ígéret Földjét, amit később a zsidók birtokba is vettek. A kis kirándulás után mentünk tovább a Holt-tenger partjára, ahol az ominózus sziklába rúgós-szemkimarós balesetem történt.

A visszafele útra nagyon emlékszem. Végre sikerült szereznünk egy vaníliasárga 406 Coupét, de nem jutott V6-os belőle, csak a sima, kétliteres szívó. Viktor vezetett, én meg adtam alá a lovat nyílegyenes úton, hogy nyomja csak. Idefelé sem lassan jöttünk, de a V6-ossal nem kunszt. Na de ezzel! Bár elvileg Jordániában is van sebességkorlátozás, de se forgalom, se rendőrség nem volt az utakon, és a Pidzsó varázsszó működése is felelőtlenségre sarkalt minket ugyebár.

Mondtam Viktornak, hogy ha már így alakult sanyarú sorsunk, nézzük már meg, mit tud a kis motor. Sajnos volt egy enyhe emelkedő az úton, de nagy nehezen sikerült 200 fölé lendíteni így is a sebességmérőt. Ilyenkor már nagyon vánszorog az a nyomorult mutató, de amikor megvolt a két kiló, azért ellőttem rá egy filmkockát. (Sajnos ezt a fotót nem találtam meg, pedig esküszöm, megvolt, igaz, sikerült berázni a képet.) Egyszer csak kibukkantunk a dombtetőn kétszázzal.

És ott volt előttünk egy katonai ellenőrzőpont.

Szerencsére a hordókat félrehúzták, így gond nélkül áttéptünk a géppityus katonák, a bódé és a hordók között. Viktor elbizonytalanodott egy picit, és elvette a gázt, de én kimérten azt mondtam neki, hogy:
– Most már ne vedd el, nyomjad!
Ha történetesen Balázs Viktor úgy emlékszik, hogy ezt valójában ordítottam, hát az is lehet. Mindenesetre egy két kilóval távolodó Peugeot-t nehezebb eltalálni, mint egy lassító Peugeot-t, azt meg már tudtam szédítő a katonai pályafutásom nyomán, hogy úgy 800 méterig lehet pontosan lőni a Kalasnyikovval. Szóval ott ez tűnt a kisebbik rossznak, ha netán lőni akarnának. Persze így is annyi esélyünk lett volna, mint halnak a forró zsírban. Másodpercenként 55 méterrel számolva is igazán balfasz Kalasnyikov-operátornak kellene lennie a jordán katonáknak, hogy 15-16 másodperc alatt ne lőjék szitává a csodálatos, vaníliasárga 406 Coupét.

De nem akartak szétlőni ők semmit. Valószínűleg a Peugeot-bemutató első napján rájöttek, hogy ez az ellenőrző pont nem látszik olyan messziről, mint a többi, és amikor az első 406-os megjött két kilóval, belátták, hogy itt a Peugeot-béketevékenység pár napjára célszerű széthúzni a hordókból épített akadályt. Tudniillik a sajtóbemutatók több turnusban zajlanak, és szerencsére nem mi voltunk az első eresztés.

Így bő húsz év után már nem emlékszem a pontos időrendre, de Akabába visszatérve kinéztünk a piacra, ahol legendásan olcsók voltak a márkás svájci karórák, és különösebb hűtés nélkül, a bolt asztalára kipakolva árulták a húsokat. Kicsit megdöbbentett, hogy a legyek ott lepik, de hát ízlések és pofonok, az a lényeg, hogy nem sertés. Visszatérve az órákhoz, a piacon a Casiók voltak a legdrágábbak, mert azok még eredetiek voltak, nem pedig hamisítványok.

Másnap már komorabb úti céljaink voltak, ezen a napon tettük használhatatlanná az útleveleinket. Először irány Izrael, talán Eilat környéke, és ekkor már nem 406 Coupékkal, hanem többnyire 306 kombikkal (vagy ahogy a franciák hívják, Breakkel) mentünk, de a fotókon találtam 306 szedánt is. Ekkor a 306 már túl volt a faceliften, sőt, megjelent benne a puha(!) műszerfal. Mindenesetre nem hagyott különösebben mély nyomot bennem az aznapi autózás, és valahogy a végsebességmérésektől is elment már a kedvünk.

Akkoriban sem voltam nagy Közel-Kelet-szakértő, de meglepett az a kerítés, amelyen az egyetlen használható rést kellett megtalálnunk az izraeli belépéshez. Őszintén szólva a fene sem gondolta volna, hogy a gyerekkorom óta a hírekben hallott háború valójában egy KŐSIVATAGÉRT zajlik, de nem is akármilyenért. Csak mentünk a kerítés egyik oldalán, de most ne egy csirkehálóra tessen gondolni, hanem egy olyasmire, mint amilyen a mi déli határunkon van, csak ez sokkal nagyobb. És a másik oldalán is ott kanyarog egy út. Logikus, nem?

A határon mindenféle nyilatkozatokat kellett aláírnunk, hogy az autót nem hagytuk úgy őrizetlenül, hogy bárki belerakhatott volna valamit. Mondjuk néhány RPG-t, vagy hasonlót, mert ez a jordán sivatag egy ilyen hely. Otthagyod a kombit, és telerakják 442 liternyi TNT-vel, vagy ülésdöntéssel 1512 liternyivel. Mi meg nem vesszük észre.

Minden kocsi alját nyeles tükrökkel nézték végig a többnyire csinos, sorkatonai szolgálatukat töltő izraeli katonalányok, de elég sok autót kipécéznek, és azok nem ússzák meg ennyivel. Nagy ívben tettek a Peugeot békeküldetésére, Izrael egy háborúban álló ország volt akkor is, és ezt elég komolyan vették. Megjelent pár spéci tréler, amelyek egy elmés billentő mechanikával felemelik az autót, hogy rendesen át lehessen nézni az alját.

Ha jól emlékszem, Izraelben nem voltunk sokat, de az is lehet, hogy csak simán már nagyon fájt az előző napon bevert lábam. A túra nem sokkal később Egyiptomban folytatódott, ahol a Vörös-tenger partján ebédeltünk, egy szálloda vízparti éttermében. A víz hihetetlen, tényleg lelátni az aljára, de akkoriban már polárszűrős napszemüveget használtam, azzal aztán végképp messzire el lehetett látni, hogy nem jönnek-e tengeralattjárók Izraelből.

Itt voltam először olyan helyen, ahol az ember maga válogathatta ki, hogy mit grillezzen meg neki a szakács. Az emberrel csak egy apró bibi volt: olyan kancsal volt, hogy ha sírt, a hátán folyt le a könnye. Ez még nem is lett volna baj. Viszont úgy tűnt, hogy nem beszél külföldiül, sőt, azt is elhittem volna róla, hogy belföldiül sem. Mindenesetre sütögette az emberek kupacait jól elkülönítve, s amikor valamelyik kupacról úgy gondolta, hogy kész, megpróbálta felvenni a SZEMKONTAKTUST az illetővel. Egész jól megjegyezte, hogy melyik kupac kihez tartozik.

Viszont ezzel a szemkontaktus-dologgal zavar támadt a grillező körül, tekintve hogy az ilyen pillanatokban nagyjából mindenki azt hitte, hogy az ő kupaca lett kész, kivéve azt az embert, akinek tényleg kész lett. Ekkor jött a következő fokozat: a pisszegés. Aztán a szemforgatás-pisszegés, majd a nem megfelelő delikvensnek tiltakozás végén csak megkapta mindenki a kajáját, ami kifejezetten finom volt. Bár hozzáteszem, itt is összeszedtem egy kis bacilust, mint mindig, az arab világban járva, és ez hazatérve gyors súlyvesztést okozott.

Hadd ne mondjam, vidám kis ebéd volt. Viszont a lábam egyre jobban fájt és dagadt. Ha jól emlékszem, a hazaút még egy napot elvett, hiszen charterrel mentünk vissza Párizsba, és onnan jöttünk haza. De ekkor már nem tudtam cipőt felvenni, már csak azért sem, mert a Peugeot delegált orvosa ideiglenesen rögzítette a lábujjaimat, egymáshoz bugyolálva őket, hátha törés. Néztek is a vámosok, amikor Párizsból megérkeztem papucsban. Akkoriban még szokás volt szétszedni az ember csomagját, elkobozni a csempészcigit, meg a külföldön vett videókamerát. Így papucsban engem is potenciálisan gyanús alakként kezeltek, és rögtön kíváncsiak lettek a koszos alsógatyáimra.

Nézett is a csávó, amikor a bőröndben két pár cipőt is talált. De már nem magyarázkodtam, úgy sem hitte volna el, bármit is mondok.

(Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Mondhatnám azt is, hogy vakuljak meg, ha nem igaz, de a fentiek után nem tenném. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt bő húsz év, de szememben a Peugeot 406 Coupé formája azóta sem kopott el, legalább akkora fájdalmat érzek, amikor egy-egy lefingott példányát látom az utcán, mint amikor a szemembe ment az a sós víz. Egyébként a lábujjaim nem törtek el, csak durva zúzódás volt.)