Az ember, akit nem hiszel el

Mit lehet még írni az emberről, aki beszíjaztatta magát a repülőbe, amit az .50-es kaliberű lövedékről mintáztak, mondván az stabil hangsebesség felett? Ma 96 éves Chuck Yeager, aki elsőként lépte át a hanghatárt.

Charles Elwood Yeager talán maga is gázfúró lett volna, mint az apja, vagy a testvére meg úgy általában mindenki Nyugat-Virginiában, az Appalache szénben gazdag lankáin. Yeagert viszont a mélységnél jobban érdekelte a magasság, amint betöltötte a 18-at, jelentkezett a légierőhöz. A Luke Field-i kiképzés két éve után 1943-ban Angliába telepítették. Tom Wolfe zseniális riportkönyvében, az Igazakban így írja le Yeager karakterét:

Kis termetű, szíjas, kondor, marcona legény volt, s az idegen ilyesmit olvasott le az arcáról: „Ne nézz te mitugrász, mert megszaporítom az orrod likát!” De nem is ez volt a szokatlan, hanem ahogy beszélt. Szófűzése, ragozása valami ásatag angolságot sejtet, amit csakis fönn, az Appalache-hegységben őriznek.

Az első nyolc bevetése alatt két német gépet lőtt le, de kilencedjére őt szedték le Franciaország felett. A sebesült Yeagert francia ellenállók találták meg, őket később bombakészítésre tanította, ezt bányász apjától tanulta el. A partizánok segítségével jutott el Spanyolországba, ahonnan rövidebb fogság után visszaszökött Angliába. Miközben átkelt a Pireneusokon, egy fél lábát elvesztett katonatársát is segítette a hazajutásban, ezért később Bronzcsillaggal tüntették ki.

Angliában azonnal szolgálatra jelentkezett, de ezt minden szabadult hadifogolytól megtagadták, végül Dwight D. Eisenhower tábornok járta ki neki, hogy újra repülhessen. Azért volt problémás a dolog, mert ha véletlenül újra ellenséges területen esik fogságba, a vallatás során lebuktathatja a korábban őt segítő partizánokat. Yeagert is csak azért engedték vissza a levegőbe, mert a partraszállás után a maquisard-ok már nyíltan harcoltak a németek ellen, akkorra minden leleplező információ érvényét vesztette.

Szolgálatát 1944 októberében kezdte újra, lelőtt öt német vadászt, november hatodikán már egy sugárhajtású Messerschmitt 262-est is, 20-án pedig két FW-190-est. 11,5 ( más források szerint 13,5, mivel akkor is repült, amikor még nem volt hivatalos engedélye) légi győzelemmel zárta a világháborút. Aztán betöltötte a 21-et.

A háború után épp megindult a fegyverkezési verseny, a hadügyi fejlesztések rengeteg veteránt szívtak fel, Yeagert átképezték berepülő pilótává. Új otthona a Muroc lett, a végtelen sós síkság, amit akkor még jóindulattal is csak alig lehetett légibázisnak nevezni, hiszen néhány jukkafán kívül csak pár lemezoldalú hangár, kerozinkút, egy szál aszfaltozott futópálya alkotta. 1948-ban átnevezték a bázist, azóta Edwards légitámaszpontkét ismeri a világ. A nappal égető, éjszaka dermesztően hideg táj egy dolog miatt kellett a hadseregnek: a keményre szikkadt sóágyak a világ legjobb természetes repülőterei voltak.

A Bell Aircraftot a NACA – a NASA elődje – és a légierő bízta meg, hogy építsenek egy gépet, amely átlépi a hanghatárt. Ez volt az X-1; sokkal inkább rakéta, amire szárnyakat építettek, mint repülő. A Reaction Motors XLR-11-es hajtóműve alkoholt és oxigént égetett mindössze 2,5 percig, ennél többet nem bírt magával vinni. Ez még egy felszálláshoz sem lett volna elég, ezért a gépet egy átalakított B29 Superfortress bombázó vitte fel 7620 méterre, ahol leoldották, és a rakétahajtóművet begyújtva nekiindulhatott a hanghatárnak. Épp csak senki sem tudta, mi vár ott rá.

A légierő pilótáit sokáig távol tartották a feladattól, a Bell fejesei az erre a célra rendszeresített sztárpilótát, Chalmers Slick Goodlint akarták a pilótafülkébe ültetni. Goodlin viszont habozott, 0,8 Mach-ig eltolta ugyan az X-1-est, de ott drámai rázkódásról számolt be. Tovább rontotta a kedélyeket, hogy az angol Geoffrey de Havilland 1946. szeptember 27-én belehalt a hanghatár kergetésébe, a Havilland DH 108-as 0,9 Mach-nál egyszerűen széthullott. Az is vita tárgyát képezte, hogy a pilóta milyen jutalmat kapjon, Goodlin 150 ezer dollár körüli összegért vitte volna vásárra a bőrét, ez mai értékre átszámolva bő 2 millió dollár. Amikor a hadsereg nyomására mégis Yeager vette át az ülést, ugyanúgy a havi 283 dolláros berepülő pilóta járandóságát kapta meg, mint a sereg bármelyik századosa.

Yeager nem tudta feladni önmagát, mindent megtett, amit nem lett volna szabad, orsózott a géppel, egyszer még 0,85 Mach-ig is felgyorsított, függőleges pályán. Viszont bizakodó ő sem volt: műszaki problémák tömkelege nehezítette a dolgát, magassági, csűrő, oldalkormány, minden elromlott alatta, mire kitűzték a rekordkísérlet napját.

1947. október 14-e volt céldátum, keddi napra esett, viszont 12-én vasárnap Yeager a Muroc pilótáinak esti rutinját végezte, azaz Panchóhoz ment inni. A Happy Bottom Riding Club nevű kocsma a pilóták közösségi tere volt, és az a Pancho Barnes üzemeltette, aki sokáig a világ leggyorsabb női pilótája volt, mellesleg Amelia Earharttól hódította el a címet.  Yeager magával vitte párját, Glennist, későbbi feleségét, akiről mellesleg repülőit elnevezte Glamorous Glennisnek (Csodálatos Glennis). Néhány sör után úgy döntöttek, lovagolni mennek holdfénynél, és ahogy a NASA űrhajósai azt hitték, jól tudnak vezetni, úgy Yeager is biztos volt benne, hogy a lovaglás nem foghat ki rajta.

A holdvilág aztán kifogott rajta, nekilovagolt a karám ajtajának, amiről úgy tudta, nyitva hagyták. A mutatvány olyan jól sikerült, hogy bordáját törte, márpedig ha ez kitudódik, a hangár közelébe sem engedik, nemhogy repülni. Direkt a szomszéd városba ment orvoshoz, nehogy híre menjen a balesetnek, ott is csak annyit mondtak neki, pihentesse, de a pihenés tárgykörébe a sebességi rekorddöntés vélhetően már akkor sem tartozott bele.

Yeager a futópályán még csak-csak eljátszotta, hogy nincs baj, oldalához szorította a kezét, de az biztosnak tűnt, hogy képtelen lesz jobb kézzel becsukni a zsilipet, miután lemászott az X-1-be a B29-ből. Jobb ötlete nem lévén, Jack Ridley repülőmérnöknek gyónt meg a balesetről, márpedig Ridley maga is dolgozott berepülőként, tudta hogy megy az élet a Murocon, így segített. A mérnök vágatott egy 20 centis darabot egy seprűnyélből, majd becsempészte a pilótafülkébe, Yeager annak segítségével ballal átnyúlva már be tudta húzni az ajtót. 

Mindezt azért, mert az X-1 borzasztóan szűk volt, maga az egész gép apró, az orrba zsúfolt pilóta egy hatalmas üzemanyagtank előtt ült. Yeager maga sem volt nagy termetű, de a fotókon, ahol a gép mellett áll, nagyon jól látszik, mi is volt az X-1. Egy kövér fecske, egy felpuffasztott csődarab, amibe belemászni és nekiindulni az ismeretlennek, földöntúli teljesítmény az eredménytől függetlenül. A legutolsó tapasztalatok szerint simán benne volt, hogy a gép széthullik, de Yeager úgy volt vele, hogy a tempó növelésével a rázkódás enyhülni fog. Ő maga nem volt mérnök, a hanghatár létezésében nem is hitt.

A célmagasság elérése után a bombázó leoldotta a repülőt, rövid süllyedés után Yeager sorban begyújtotta a négy fúvókát. 45 fokos szögben tört az ég felé, majd 0,87 Machnál jött a rezgés, de ahogy elérte a 0,96-ot, alább hagyott. Ami ezután jött, azt a pilóta és a mérnök beszélgetése jobban visszaadja:

-Te Ridley... Írd má' föl ezt is... (ha még nem unod)... ez a Mach mérő megkergült... (kuncogás)...

S e pillanatban a földön azt hallották, hogy hatalmas robbanás döreje görög végig a sivatagon – pontosan, mint azt Kármán Tódor, a magyar származású nagy mérnök sok évvel előbb megjósolta.

Majd Ridley-t hallották a B-29-esből: - Ha megkergült, majd helyrepofozzuk, Chuck... Bár szerintem neked ment a szemedbe valami.

Majd megint a sógorkámot:

- Igazad lesz, te Jack... Közbe megyek ám fölfelé, akár a meszes.

A virágnyelvből sokan sejtették a földön is, hogy megtörtént, aminek meg kellett, Yeager 13 700 méteren átlépte a hanghatárt, sebessége 1,05 Machnál tetőzött. Miután a hajtóműből kifogyott az üzemanyag és leállt, Yeager a légkör felső rétegeiben járt, és volt még 7 perce, mire ismét eléri a földet, siklásban. A bizonyossághoz kellett, hogy az X-1 sebességregiszterét kiolvassák, de a siker hírét hétpecsétes titokként őrizték.

Nem lehetett dicsekedni, nem voltak interjúk, sem tévériportok. A hadsereg nemzetbiztonsági kockázatnak tartotta az idő előtti szivárogtatást, kerekedett is egy kisebb balhé, amikor az Aviation Weekly magazin két hónappal később lehozta a sztorit, bár nevek említése nélkül. Addigra már tíznél is több alkalommal sikerült áttörni a határt,  a legenda szerint Yeager történelmi teljesítményéről mégis a kocsmáros Pancho tudott, aki bélszínt ígért annak a pilótának, aki először repül a hangnál gyorsabban.

Sokan ezen a ponton elmentek volna nyugdíjba, de Yeager maradt, bár nem a hírnevet hajhászta, csak repülni akart. Saját bevallása szerint minden jó dolog, ami történt vele, annak tudható be, hogy jó helyen volt, jó időben. Így került a NASA űrhajósainak kiképzői közé, oroszlánrészt vállalva az amerikai űrprogramban. Repült például Neil Armstronggal, akivel aztán egy szerencsétlen átstartolás után együtt várták a mentést a sivatag közepén. Erről nem olyan rég Twitteren is megemlékezett:

Ironikus, hogy Yeager neve sosem merült fel, mint űrhajós, hiszen nem végzett egyetemet. Amikor egy újságíró rákérdezett, hogy nem lehetett-e volna lazítani a szabályokon, a múltjára való tekintettel, a pilóta felcsattant:

A szabályok nem azért vannak, hogy lazítsanak rajtuk. Nézze, én utólag nem bánkódom semmi miatt. A kötelességemet teljesítettem, nem vágytam népszerűségre.

Miután a NASA átvette az űrhajósképzést a seregtől, Yeager repült Vietnámban, Pakisztánban, az 1977-es nyugdíjazásáig 15 különböző kitüntetést kapott a Becsületrendtől a Bíbor Szívig. Nyugalmazott pilótaként konzultánsi feladatott látott el, ezért évi mindössze egy dollár fizetséget kért, azt is csak azért, hogy jogosulttá váljon az egészségügyi ellátásra. És volt még egy kitétele: annyit repülhet, amennyit akar. És repült is. A kilencvenes években több távolsági és sebességrekord fűződik a nevéhez.

Jelenleg visszavonultan él Nyugat-Virginiában, Bell X-1 rendszámú pickupjával jár horgászni és vadászni. Jó egészségnek örvend, látása a mai napig kiváló, egyedül a nagyothallásra panaszkodik, szerinte erről a P-51 Mustang tehet, vagyis annak a 27 literes V12-ese. 2012-ben, 88 évesen, a történelmi repülése 65-ik évfordulóján egy F-16D-vel ismét átlépte a hangsebességet. Akkor biztosított mindenkit: nem ez volt az utolsó repülése.

A két idézett szöveg Tom Wolfe - Az Igazak című könyvéből származik, a magyar változat Bartos Tibor fordítása.