Izomautóból harckocsit: a szellem Camaro sztorija

A legtöbb autót valamilyen céllal fejlesztik. A családi autók tágasak és takarékosak, a roadsterek kicsik, könnyűek és jó a futóművük, az izomautók pedig arra valók, hogy lámpától lámpáig alázzanak. Ebből kifolyólag a motortere aránytalanul hosszú, nemigazán pakolható, a futóműve is butább, igazából egy dolgot kell tudnia, de azt nagyon: egyenesen menni, gyorsan. Pici építéssel viszont majdnem bármiből lehet akármi, így az 1974-es Camaróból harckocsi.

Na jó, igazából nem volt harckocsi, de Helge Meyer, dán különleges katona és második generációs Camarója fontos szerepet töltött be az 1992-es boszniai polgárháborúban. A modern Európa talán legvéresebb háborúja volt ez, ami közel százezer emberéletet követelt. Az egykori Jugoszláviából való kiválás okozta ellentétek és etnikai problémák miatt a megmaradt kis-jugoszláv államokon belül tört ki polgárháború, amibe később más országok is becsatlakoztak. A borzalmak egészen 1995-ig tartottak, a Daytoni békeszerződés ekkor zárta le a konfliktust. 

Helge Meyer, dán különleges katona a németországi Rajna-Majna Amerikai Légibázison szolgált, amikor kitört a háború. Kirendelték, feladata a lőszerszállítás volt, amit végül saját 1970-es Camarójával oldott meg. Magát elég szerénytelenül Guds Rambo-nak (Isten Rambója) hívta, mivel sosem használt lőfegyvert, viszont sok életet megmentett szállítmányaival, úgyhogy fogadjuk el neki.

Az autóját Ghost Car-nak, azaz szellemautónak hívták, mert matt fekete fényezése elnyelte az infravörös fényeket, emiatt nehezebben észlelték. A hátsó ablakot acéllemezre cserélte, ráadásul az amerikai légierőtől kevlár paneleket és erősített ablaküvegeket kapott, amivel közel golyóállóvá tette az autót. A felnikre defektmentes abroncsokat szereltek, amelyek még egy esélyt adtak a menekülésre: ezeknek a falát megerősítik, így ha kilyukad és elszökik a levegő, az erősített oldalfal megtartja az autó súlyát még néhány kilométeren át - és néha pont ezen a néhány kilométeren múlik az élet.  

Az autó orrára elég masszív vadrácsot szerelt, hogy arrébb lökje az úton heverő törmeléket, a padlólemezt haspáncél védte, a hűtőrácsra pedig felcsavaroztak egy gumikacsát is – biztos, ami biztos. Az autóba éjjellátót is építettek, a tűzfalat és a csomagtartót is megerősítették acéllemezekkel és kevlárral. A rengeteg páncél ellenére viszont az autóba így is elfért nagyjából 400 kiló élelmiszer, lőszer, vagy bármi, amire szükség lehetett a frontvonalon, vagy a városokban bujkáló lakosoknak. Kellett is az utánpótlás, Meyer éjjel-nappal fuvarozott, viszont amikor az autó állt, el tudta rejteni sikátorokban vagy elhagyatott épületekben - a fényezés segített, hogy sose találják meg.

Természetesen a motorhoz is hozzányúltak. Eredetileg 185 lóerős volt az 5,7 literes V8-as, de felhúzták 220-ra, és állítólag meglepően hamar, 13 másodperc alatt érte el a 200-as tempót. Utóbbit érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen ilyet pár éve még csak Ferrariktól láttunk. Meyer ismerte a titkos utakat és rejtett ösvényeket, ahol többnyire ki tudta kerülni a harcokat, de néha kénytelen volt átmenni egy golyózáporon. Ugyan jó beburkolták kevlárba, de Meyer ilyenkor támaszkodott az autóba épített nitró befecskendezésre, ami állítólag rövid időre 400 lóerő környékére emelte a teljesítményt. Ez bár nem lehetetlen, de szintén túlzónak hangzik. 

Aztán 1995-ben véget ért a háború, pár évre rá Meyert is nyugdíjazták. Hazavitte magával a Camarót, és átfestette narancssárgára. Ezenkívül semmit sem módosított, minden meglévő fejlesztéssel együtt is mai napig használja. Az autóban azóta több mint hatszázezer kilométert hajtott, de mostanra kímélő üzemben fut, és garázsban parkolhat esténként. Az autó hozzánőtt Meyerhez, ami érthető, hiszen egyrészt a Camaro egy darab történelem, másrészt vélhetően nem egyszer múlott rajta az élete.