A májusi Parkoló Parádé – lejárt rollfilmre, közel hetven éves géppel

Ezt a posztot a lehető legkevesebb embernek írom, mert akadnak pillanatok, amikor a világ brutális gyorsasága, közönyös felületessége, szenzációéhsége pokolian elfáraszt, amit pedig sokan olvasnak, az olyan. Zsizsegős, hőzöngős, kétségbeesett, gyűlölködős, ordítós – most nem kérünk abból. Egyre gyakrabban vágyom valami elmélyültebb életformára, ami épp nekem különösen rossz hír, hiszen egy internetes újságnak dolgozom, márpedig ebben a pozícióban ellenkező irányba mutatnak az erővonalak. De most, ezt a posztot magamnak írom. Nem is gondolkoztam tíz percet a címadáson (hogy kattintékony legyen, ami nekem amúgy se szokott nagyon sikerülni), ahogy szoktam, hanem azt írtam be, ami szívből jött, elsőre.

Ha kétezer olvasó látja majd, az kétezer olyan olvasó lesz, akivel bármikor jót tudnék dumálni. Ti vagytok.

Merthogy az életben akadnak még szigetek, ahol lassulni lehet. Ilyen a lábon való túrázás a természetben, egy Erroll Garner vinillemez meghallgatása a sötét szobában, csöves erősítőn és ősöreg Spendor BC1-es stúdiómonitorokon, egy benzinmotor szelephézagokon, megszakítóhézagon, üresjárati levegőcsavarokon, gyertyaképeken, kézben stroboszkóppal, a gyújtáselosztó szorítócsavarjába tett imbuszkulccsal megvalósított tételegyüttes összességén keresztül megvalósuló, egész szombat délutánt elvivő behangolása. Mind felesleges, tudálékos, célszerűtlen fasság, időpazarlás, sznobkodás. És mind hozzájárul ahhoz – persze megfelelő mentalitást feltételezve – hogy egy nyomasztó hét után az ember lelki békéjében kisebbfajta rend teremtődjön.

Pont ilyen elvont, felesleges, semmiresejó, idő- és pénzrabló baromság a filmes fényképezés is, vagy ahogy az újabb generációk elnevezték – az analóg fotózás. Különösen jó, minimum középformátumú (azaz 120-as rollfilmmel működő, vagy lehetőleg még nagyobb) gép, egy szuper objektív, tökéletes kidolgozás és friss, méregdrága alapanyag kell ahhoz, hogy a filmes processz olyan fotóhoz vezessen, amely felbontásban, szemcsésségben, élességben akár csak megközelíti egy jobb, átlagos digitális fotógéppel elkészített képet.

Ettől még lehet szeretni. Az, hogy befűzök egy tizenkét kockás filmet a Rolleiflexbe, amilyenből már alig akad pár lejárt tekercs a hűtőben, ha pedig vennem kell újat, akkor csak a nyersanyag és annak előhívásának ára 3-4000 forintra rúg, meggondoltabbá tesz.

Az, hogy nem csak „ON”-ra kattintom a kapcsolót, hanem elő kell vennem egy fénymérőt, ki kell találnom, honnan mérjem a fényt, aztán amit mutat, azokat az értékeket (zársebesség, blende) be kell állítanom a fényképezőgépen, majd a gépen a keresőakna fedelét felpattintva, a függőlegesen ugyan helyes, de keresztben már fordított képet mutató keresővel (amely tehát billentésre is pont fordítva reagál, mint kellene) kiválasszam a megfelelő képkivágást, majd amikor az is megvan, kihajtsam a fókuszálást megkönnyítő lupét a fedélből, eldöntsem, melyik pontját szeretném élesen látni a képnek – mert teljesen nyitott rekesznél egy ilyen gép mélységélessége, azzal együtt pedig az életlenség iránti toleranciája is rendkívül szerény –, s utána kattintsak... nos, ez egy hosszú folyamat.

Közben a tárgy elmozdul, a felhők eltakarják a napot, tehát illene újramérni a fényt, belegyalogolnak az imént még tökéletes kompozícióba, kicsit hátrébb kell menni, mert mégsem tökéletes a képkivágás (lupe visszahajt, gyalogol, kivágás beállít, lupe megint kihajt, újrafókuszálás)... Szellemi gyakorlat, türelem, elmélyülés az egész.

Az ember egy más dimenzióba kerül, a fényképezés vastag burka veszi körül. Önmagában eseménnyé válik a fotózás, mint ahogy veteránautóval maga az utazás a cél, a cél pedig pihenőponttá redukálódik. Átkódolódnak a hangsúlyok. Jó kiszállni így az egyszerű ösztönök, türelmetlenség, mindenre azonnal reagálni kell, méghozzá meghatározó hangon, a divatossággal minden erővel való kitűnni akarás harsánysága vezérelte világból, átlépni egy másik, kissé tompábban megvilágított, lassabban zajló, rágódósabb, beljebb, a fejben zajló fajtába.

Én is fotózok mobillal, kompakt géppel, tükörreflexes digivel, méghozzá rettentő sokat, 2019-ben élek, szintén. De olykor azért rettenetesen élvezem, ha visszamehetek a gyökerekig, abba a világba, amelyben a vegyi emulzió fotonokra éhes szemcséi várják, hogy egy kezdetleges, óraműves, mechanikus zárat elkattintson egy verejtékezve izzadó fotós ujja odakintről, hogy az előre beállított rekeszen, a rugós óraművön feltárcsázott expóidővel a zárlamellák nyitása után a külvilág kontúrjai leképződjenek az ezüst-bromidra. Itt minden nagyon valódi, itt nincs olyan, hogy megnézem – sikerült-e eltalálnom az expót, jól volt-e beállítva a fókusz, nem látszik-e az üzletember aktatáskája, akit láttam a szemem sarkából, hogy az utolsó pillanatban besétál a képbe. Itt várni kell az eredményre, ezért minden képnek tétje van. Ha magad hívod, egy fél napot malmozol izgatottan, ha elviszed hívatni, akkor minimum kettőt (de néha heteket), mire megtudod végre – elcseszted. Van benne egyfajta izgatott feszültség, ami jólesik, na.

Volt tehát még bent nyolc kocka, 1985-ben lejárt Fortepan 100-as fekete-fehér filmem az 1951-es gyártású Rolleiflex Automat T-mben. A hűtőből előtúrtam még egy tekercs Kodak portra 160-ast, ami, amikor friss volt, még portréfotózáshoz volt optimalizálva színben és szemcsézettségben, de ennek ma már kevés a jelentősége, ugyanis az a tekercs is lejárt 2003-ban. Ezekkel mentem a legutóbbi Parkoló Parádéra. Mondom, 8+12 kocka lejárt filmmel egy 68 éves fényképezőgépben. Nagyon élveztem.

Mi az hogy lejárt filmmel? Azt ki kell dobni! – tudta így apáink, nagy-, déd-, ük- és szépapáink generációja. Egy frászt kell – jött viszont rá az a generáció, amelyik akkor próbált filmre fotózni, amikor a boltokból már kvázi eltűnt az összes, e műfajhoz való termék, de amikor levágott farmernadrágos, biciklis, hosszú hajú hipszterek (egyébként becsülöm, hogy rákaptatok és toljátok, pacsi, mert a lelkesedésetek nélkül ma már tényleg nagy szenvedés lenne ezt a hobbit űzni) még nem támasztották fel hamvaiból a sportágat. Nem volt akkoriban más (10 évvel ezelőtt, cirka), csak lejárt film. És akkor kiderült: lehet olyanra is fotózni, lesz belőle kép is, bár a végeredmény sose lesz igazán kiszámítható. Nem baj, sőt, annál jobb.

Ökölszabály (nagyjából): a lejárattól számított minden tíz év egy fényértéknyi érzékenység-romlást jelent. A 30 éve lejárt, 100-as filmhez tehát 12,5 ASA érzékenységre állítom a fénymérőt. Igen, így rettenetesen hosszú záridők jönnek ki, s még a sok fény mellett is tágra kell nyitni a rekeszt az objektíven – de éppen ez a dolog varázsa. Hogy az ilyen régi gépek tervezői el se tudtak még képzelni olyan kütyüket, mint a képstabilizátor, az csak még pikánsabbá teszi a fotózás élményét (értsd: potenciálisan pokolian berázott fotók garmada készül).

Másik ismert adalék infó: az érzékenyebb film (200 ASA, 400 ASA) hamarább pusztul és durván szemcsésedik (pedig eleve szemcsésebbnek indult) az idő múlásával, pláne, ha meleg vagy ingadozó hőmérsékletű helyen tartották. A legjobb 50, 64, 100 ASA érzékenységűt használni ezekből, utána pedig mindent hűtőben tárolni (mentsük, ami menthető alapon), s csak akkor elővenni, amikor használni akarjuk.

A fekete-fehér filmet minimális befektetéssel, könnyen, egyszerűen otthon is elő tudod hívni. Ehhez el kell menni egy régimódi fotósboltba – én a budapesti, Rózsa utcai Syrexbe járok, de vannak más helyek is –, venni abból az ősrégi hívóból egy dobozzal, amilyet Brassai és Ansel Adams is használt közel száz évvel ezelőtt. A cuccot úgy hívják, Rodinal, de a syrexesek Fomadonja pontosan ugyanaz a recept, a lényeg, hogy a végtelenségig eláll és rettenetesen mérgező, tehát különös óvatossággal csepegtessük csak a szemünkbe és locsoljuk rá a frissen elmosott kenőkésekre, mert halott, vak és bélbeteg emberek lesznek hirtelen mindenfelé.

Kell még egy adag fixír (ez a kellékes képen a Fomafix), hogy az előhívott film úgy is maradjon, amikor fényt kap megint, egy skálázott mérőedény (én abban szoktam keverni is), egy fecskendő, két csipesz – alig pár ezer forint az egész, legrosszabb esetben. Ja és egy hívótank. A hívás első lépése ugyanis, hogy az ember a vaksötét (lámpák odakint is leó, kulcslyuk eltakar) vécében megszabadítja a filmet a csomagolásától (a kisfilmet kiveszi a tekercset tartalmazó dobozból, a rollfilmet letekeri papírral együtt a spulniról), magát a filmet belehúzza a hívótankkal együtt kapott csigába (ez arra való, hogy ne érjenek össze a filmrétegek, miközben a vegyszerekben áznak), majd a csigát beleteszi a hívótankba. Utóbbi az a lecsavarható tetejű, a fedelében labirintussal ellátott, fényzáró, fekete tartály, amiben a film mindenféle löttyökben ázhat.

A lejárt fekete-fehér film kidolgozására létezik egy okkult módszer, ami eltér mindentől, ami akármelyik hívóvegyszer vagy egyéb, laboros módszertani könyv leírásában szerepel. Ez a semi-stand development, azaz a félig álló hívási szisztéma. Okkultizmus, mondom, de működik, amúgy pedig ezzel a módszerrel hívták a filmeket a múlt század elején, csak mivel a módszer lassú és nem igazán egzakt, ezért a kidolgozóipar leszokott róla.

A lényeg: épp csak annyi hívóvegyszert keverünk a vízhez (az én hívótankomba például 500 ml folyadék kell a 120-as rollfilmhez, tehát a fél liter csapvízhez 3,5 ml Rodinalt szoktam cseppenteni), amely mennyiség elméletbe épphogy elég a teljes filmemulzió anyagának előhívásához. Létrejön tehát a modern hívókhoz képest egy rettenetesen híg oldat, amely képtelen arra, hogy jelentősen túlhívja a filmet. A híg oldat miatt pedig szinte egyáltalán nem kell foglalkoznunk azzal, milyen exponáltságú, milyen korú, milyen érzékenységű a film – amit elő lehet hívni rajta, azt előhívja. Ismeretlen eredetű, már elexponált film hívására is kitűnő módszer!

A híg oldat miatt a hőmérsékletre se kell nagyon figyelni (a normál hívásnál ilyen 20 +-0,5 fokokat szoktak megadni, én viszont ennél csak flakonban a mi 24-28 fokos szobahőmérsékletünkre pihentetett vizet szoktam használni, hogy ne változzon a hívás alatt, mert az okozhat apró galibákat), viszont a hívási idő ennél a módszernél nem tíz perc, hanem inkább egy-másfél óra. Ez lenne eddig a „stand” development leírása, de én otthon az ügyesebb „semi-standet” csinálom, azaz a hívás félidejében azért háromszor megforgatom a hívótankot. Erre azért van szükség, mert ahol a hívó túl sok ezüst-bromidot alakít át, ott telítődik az oldat, az a kevés kis mozgatás pedig a helyileg túltelített részt összekeveri a másutt frissebben maradt oldattal. Azért nem szabad sokat forgatni, mert olyankor képes ám ez a hívó is túlhívni a filmet!

Vannak persze bibik a késztermékkel. A kapott negatív ugyanis nagyon vékony lesz, tehát a fehérek nem fehérek, hanem világosszürkék, a feketék nem feketék, hanem sötétszürkék rajta, de mivel manapság az ember úgyis szkenneli ezeket a negákat, a hisztogram két végének levágásával (amit érdemes már a szkenner programjában beállítani) könnyen tudja ezt orvosolni. Szemcsésebb is lesz így a film, mint egy klasszikus, erős hívóban hívott friss tekercsnél. De a végeredmény így is élvezhető, klassz, még ha technikailag nem is tökéletes. (Egyébként mindenféle modern hívók kismértékű hozzákeverésével lehet kisebbíteni a szemcséket ennél a módszernél is, de annak kifejtése ide, a TC-re már túl sok lenne.)

Én tehát egy órát hívom ezeket a lejárt filmeket, fél óránál pedig felállok a film vagy a munka mellől, s megforgatom a tankot. Utána 20 fok körüli vízben alaposan kimosom belőle a hívót, majd a fixírt betöltöm, forgatom, állni hagyom, forgatom, megint állni hagyom öt percig. Utána megint mosás, ekkor a fixírt kell kimosni, itt már lecsavarhatom a tank fedelét, s az utolsó öblítést pedig desztvízzel csinálom (van, aki egy csepp mosogatószert is beletesz ebbe a vízbe, foltmentesítés ellen, de nekem nem jött be), majd kifűzöm a filmet, s egy csipesszel felakasztom a csillárra egy olyan helyiségben, ahol keveset járkálunk (nehogy felverjük rá a port). A film túlsó végére is teszek egy csipeszt súlynak, nehogy felkunkorodjon száradás közben, másnap reggel pedig a megszáradt negatívot három kockánként felszabdalom, s kedvenc, kilencvenes évekbeli, német optikai tuningkatalógusom lapjai közé teszem, kifejezetten a bikinis jócsajos képeket tartalmazó oldalakra – utóbbit csak megszokásból (passzióból).

Voilá, estére készen is a szkennelhető nega. Jelen esetben rettentő szmötyisek lettek a kockák, mert azt a tekercs lejárt Fortepant, amit tavaly vettem, szerintem melegben tárolták és a filmmel együtt összetekert papírcsík darabjai beleszakadtak az emulzióba (az nem por, néztem), de a sok szöszmösz nekem egy kicsit még hozzá is tesz az egész eljárás kreténségéhez. Mert ha csak dokumentálni akartam volna a Parkoló Parádét, nyilván viszem a digigépet, azzal lehet rendesen...

A másik tekerccsel, a Kodak Portrával más volt a helyzet. Az csak 15 éve járt le, tehát 160 helyett 64-es ASA-ra lőttem, de mivel az C-41-es, színes eljárást kér, s otthon olyat nem tudok, ezért elvittem a Kazinczy utcai Café Analogba, ezek a folyamat egy részét kiengedve a kezemből. Túl jó is lett... :-)

Íme, a képek. Rondák, szmötyisek, a fekete-fehérek a semi-stand hívás miatt, a színesek pedig a túl érzékeny és megöregedett film miatt szemcsések. Utóbbiak a sok fotosoppolás után is menthetetlenül színhelytelenek, a fókusz sincs mindenhol rendben (pedig egy kockát ki is hagytam, az annyira bemozdult). Így is imádom őket, olyanok, mint a gyerekeim, mindegyiknek tisztán emlékszem a létrejöttére, a kínra, amivel megpróbáltam rendbetenni őket. Digitális fotónál tízezerből egy kockára emlékszem úgy, mint itt mindre, s ez valamit elmond.

Még valamit a rollfilmről. Erre az új hullámos filmdivatra rákapó mai többség a régi, kisfilmes gépeket szedi elő a sublótból (vagy a használtcikk-forrásokból), ami ugye, digiben csak a full-frame-nek felel meg, de persze a kevés szemcse miatt rosszabb és kedvesebb hangulatú képeket készítenek. Látom a 35-ös filmben is a jópofaságot, de azért azt mondom – amíg valaki minimum középformátummal (120-as film, rollfilm, nevezzük, aminek akarjuk) el nem kezd lőni, nem tudja, mi a jó. A kisebb leképzési arány (a tárgy és az érzékelő felület méretének aránya) miatt a középformátumú fényképezőgép már az alapobjektívvel, nem túlságosan nagy fényerejű objektívvel is rettentő szűk mélységélességet produkál.

Márpedig az ember éppen így lát – viszonylag széles képet, kis mélységélességgel. A szemnek ugyanaz a hasznos látószöge, mint az alapobjektívé (kisfilmnél ez 50 mm, 6x6-os középformátumnál 75 mm, 6x9-es középformátumnál 90-105 mm), és a szem ugyanúgy csak azt látja élesen, kiemelve, amire figyel, akárcsak egy szűk mélységélességű objektív. A kapott kép tehát tudat alatt olyan lesz számunkra, mint ahogy magunk is látunk – ezért ha szeretjük az elgondolkodtató fotókat, ezeket is szeretni fogjuk. Hasonlót máskülönben csak full-frame-es géppel, minimum 1,4-es vagy még nagyobb rekesszel tudunk fotózni, a befektetett összeg pedig az effektért cserébe ott már több mint félmillió forint lesz. Ugyanezt filmmel, egy viszonylag drága, de azért még csak kis objektíves Rolleiflexszel (a nagy obisok dupla ennyibe kerülnek) megússzuk százezer alatt – és abban vegyszer, tank, filmek, fénymérő is benne van. A Rolleiflexhez képest pedig féláron van Yashica-Mat 124G, negyedáron Flexaret IV is – és azok se csinálnak rossz fotót ám.

Ez most kellett, kösz, hogy elolvastátok, visszatérek a gyári melóhoz.