Itt most épp mindenki szív

Ornbauba indulunk, Mercedes-találkozóra. Tehát dől össze minden

2019.06.09. 07:39
56 hozzászólás

Minden évben, pünkösdkor Ornbau. Ezt már bő két évtizede mantraként ismételgetem, attól a pillanattól, hogy kiteszem a falra az újabb naptárt január elsején.

Ornbau Németország legkisebb városa, lényegében még falunak sem nagy, de van patakja, kis középkori hídja a patak fölött, közúttal kilyukasztott óratornya, cuki kis kanyargós utcái cuki kis mézeskalácsos-gemütliches házikókkal – köztük pedig néhány igen randa modernnel –, Sportzentrummal, pici kis bankfiókkal, egy Kaufhalléval, s egy apró pékséggel, amely csak reggel és délután van nyitva pár órácskát. Mint egy vasúti terepasztal. Ja, kocsma nincs. Vagy még nem fedeztem fel.

Ornbau az autós hippik Mekkájává válik minden pünkösdkor. A városkát ellepik az öreg Mercedesek, a Sportzentrum vizesblokkja megtelik álmatagon fogat mosó, hosszú hajú másnaposokkal, az előtte levő terület óriási autóbemutatóba oltott kempinggé válik, az utcákon mindenütt Fecskék, állólámpások, fekvőlámpások, 124-esek, 190-esek, illetve finomabb holmik – 190SL-ek, Pagodák, Fecske-kupék és kabriók, Jockey- és Bobby-Mercedesek, tűzoltók, kabrió 190-esek (igen, volt olyan), 6.3-asok – okoznak dugót, avagy parkolnak. Zsibvásár, színpad, szuper rock-, son-, soul- és funky-koncertek élőben, aukció, workshopok, ömlik az isteni, de filléres bajor sör.

Kis magyar csapatunk kábé húsz éve jár ki. A VdH Treffent, azaz a Fecske-találkozót Littner Zsolti barátom fedezte fel a mára súlyos addikcióvá fejlődött mercis agylövésének rugdalózós korában. Aztán, őt követve kialakult egy csapat, amelyik mindig kiutazik – januártól szervezkedünk, ugyanabban a fogadóban alszunk, ugyanarra a ritmusra megyünk, konvojban, szép dolog a csordaszellem. Megfelelő csorda esetén... Egyvalami változott az elmúlt években, de az is a kinti klub, pontosabban az ornbaui városvezetés miatt: régen minden évben fullos találkozó volt, de pár éve már csak minden első évben tartanak olyat, a páros években viszont sokkal kisebb találkozó van csak a falut szegélyező szántóföldeken. Azért az is elég jelentős, csak úgy mondom.

Az idei, hatalmasnak ígérkező treffenre pedig úgy döntöttünk – nem éghetünk többet szedett-vedett, csak hunyorítva veteránnak tűnő autókkal, most le kell tennünk a névjegyünket egy elegánsabb bevonulással. Idén hatvan éves a Heckflosse, azaz a fecskefarkú Merci, s mivel a társaságban van pár ilyen autó, azoknak mindenképpen jönniük kell. A többiektől az elvárás – krómütköző, pléh kerékkupak.

Hiába veteránozik itt már mindenki 10-20 éve, vagy még hosszabb ideje, azért korántsem egyszerű egy efféle csapatot összetrombitálni. Most hirtelen hat autóról tudok, ami a konvojt alkotja, s közülük csak egy lóg ki mindenféle műanyag ormótlanságokkal – Felkai Gabi 124-es kombija. Bár, ha belegondolok, lehet, hogy Márkus Imi is egy olyannal jön, nem tudom. Gabinak van mentsége – a 250-es állólámpása Novoth Tibinél várja a motorikus feltámadást, Tibi pedig szörnyen el van havazva. Imi pedig az az ember, akinél mindig ott a szerszám, a szakértelem, az izomerő, sokszor még a pótalkatrész is, ezért ő sárga angyalként mentesül a kötelezettségek alól. Hozzáteszem, az ő autóik is mindjárt harminc évesek.

A 124-esekkel – úgy tudom – nincs is baj. A többiekkel viszont, most szerda délelőtt, így, hogy már két napunk sincs a csütörtök hajnali hat órás, Győr melletti találkozásig, csak a baj van. Sőt, azt kell mondanom, talán soha nem álltunk talán még ilyen pocsékul ennyire kevéssel a túra előtt.

Pedig a két szóban forgó Fecske már tavaly is kis híján eljutott Ornbauba, hiszen 2018 februárjában is az elkészülés határán álltak. Aztán mégsem. Littner Zsolti világosdrapp/barna 220 S-e tavaly októberben végre rendszámos lett, ősz végén már mozgott a városban és idén tavasz elejére már biztos töltése, megfelelő keverékképzése is lett. Autó, méghozzá rendes autó, használja is egy csomót, akik nyitva tartják a szemüket, láthatták is flangálni mindenfelé Budapest és Kecskemét környékén. Biztos indulónak számított még egy hete.

Aztán ott a másik Fecske, a Mallorca, amit azért hívunk így, mert egy Gibraltáron állomásozó angol katonatiszt rendelte eredetileg (mellesleg amerikai fényszórókkal és teljes hosszúságú Tudor-Webasto vászontetővel), akit aztán áthelyeztek Mallorcára. A német Merci-klub onnan hozta el tíz-egynéhány évvel ezelőtt, majd az ő raktárukból vette meg Littner Zsolti pár évvel ezelőtt. Az autó ötvenedik születésnapjára rendezett egy pilisi vonulást, de akkor még kicsit kopottas volt a fény, akadtak rajta rozsdafoltok imitt-amott.

De amikor túl soknak bizonyult a sifonérban a félkész projekt, a Mallorcát klubon belül eladta Háda Szabinak. Szabi pedig nagy levegőt véve belefogott egy rendes, mély restaurálásba, aminek a vége egy igazán patika autó lett, győri ex-zeneművész, most autórestaurátor barátunk, Erdős Vili masszív közbeavatkozása útján. A művelet tovább tartott a kelleténél, ezért végül csak alig három héttel ezelőtt lett önjáró a kocsi, két hete kapott rendszámot, de még köhögött, fulladozott. Csak a múlt héten sikerült belőni a két karburátorát.

Múlt hét pénteken, a szokásos klubösszejövetelünkön ott állt egymás mellett a két Fecske, könnyedén, elegánsan, hibátlan működéssel járva-kelve a városban. Elnézést a pocsék képért, a mobilom nem valami ügyes kevés fény mellett. De legalább megörökítettem.

Bár nem Mercedes, azért nagy krómmaszkos és króm lökhárító van rajta – Kozma Zsolti korai, hosszú tengelytávú Rolls-Royce Silver Shadow-ja is jön Ornbauba, reméljük, nem veszik majd észre a németek, hogy nem Mercedes. A sziluettje mindenesetre hasonló. Zsoltinak is van ugyan öreg Mercije, az a 280 SE W108-as, amit abból a pénzből vett Franciaországban, amit én adtam neki a Nessyért két évvel ezelőtt, de arról az autóról először kiderült, hogy repedt a motorblokkja, aztán amikor a föld alól sikerült neki túrni egy ép blokkot, arról rögtön tudni lehetett, hogy felújítás után kiált. A projekt itt el is akadt, talán örökre, mert égen-földön nem kapni első túlméretes dugattyút a 280 SE motorhoz. A sárga fényszórós francia csoda azóta az udvaron rohad. Tehát maradt a Rolls Mercedes-pótléknak.

Ez a kék-ezüst járgány egy brahiból vett autó, amikor Zsolti megtalálta, ez volt a legolcsóbb a neten. Fékhibával. Márpedig a Silver Shadow egy olyan angol autó, amiben kivételesen egészen megbízható a sokszorosan túlbiztosított Lucas villamos rendszer, a futóműve örök életű, a 6,25-ös V8-asa elpusztíthatatlan, a GM-származék váltója nem megy tönkre, ahhoz képest pedig, hogy brit és a hetvenes évek elején készült, még csak nem is rohad. Annyira. A Silver Shadow tehát baromi tartós autó volt, sokat használnak belőle ma is mindenféle kis rockzenészek, hippik, poéngyárosok és veteránbubusok, nem is szokott más gond lenni vele, csak a fékek táján. Arrafelé viszont sok, az álmoskönyv szerint nem vesz az ember fékhibás Shadow-t.

Szerencsére Zsolti autóján - akkor, három éve - sikerült hamar kiküszöbölni a fékhibát – az egyik nyomáskörben egy kopott rudacska volt a probléma okozója –, s már lassan három éve folyamatosan, jól működik. Annyira jól, hogy Zsolti el is határozta; ha bele is szakadnak a benzinköltségekbe, idén akkor is elmennek vele egy Provence-körtúrára – valami olyanra, mint amilyen kört mi tettünk négy éve a Foltossal, csak ők Párizst is útba ejtenék.

Aztán negyedik beteg állatnak ott az én Nessym, a 230-as, hathengeres, kétkarbis, benzines állólámpás, amit épp Zsoltitól vettem, s miután hosszas munkával kikergettem belőle a rossz szellemeket (és a kipufogóbűz 98 százalékát), egészen megbízható autóvá vált. Most készül harmadszor megjárni Ornbaut, de a tavalyi kiruccanás óta sok-sok kilométer belement, jártunk vele számtalanszor vidéken, no meg Horvátországban, sátorral nyaralni, Olaszországban, az imolai börzén, utánfutóval is. Nessy hű, megbízható, nem-kell-rajta-gondolkozni társsá vált a családban, az egyik legjobb autó, amim valaha volt. Eddig az volt legalábbis.

Utóbbi négy jármű mind bedobta a törölközőt.

Kezdődött Kozma Zsolt Rollsával, amelyiknek elkezdett levegősödni a fékje. Micsoda fék az! Háromkörös, ebből két kör a Citroën nagynyomású rendszere szerint működik és egybe van kötve a szintszabályzással, egy kör pedig hagyományos, főfékhengeres-hidraulikus-szervós működésű, s az csak a hátsó kerekek egyik pár dugattyújára hat. A rendszer tele van tartályokkal, nyomástárolókkal, szivattyúkkal, légtelenítőkkel, rugalmas és fém fékcsövekkel, az első keréken még külön első és hátsó nyergek is vannak – agyrém.

Történt, hogy az egyik csövön cseppek jelentek meg. Egyúttal, mint már mondtam, levegősödni kezdett. Zsolti emiatt már két hete csöveket gyártat, angol nyelvű pdf-eket olvas, YouTube-videókat néz, szakértőkhöz rohangál. A múlt pénteki klubra már a kvázi megjavított Rollsszal érkezett, de gyanús módon nem leparkolt vele, majd a kocsi mellett rágyújtva kezdte ontani a sztorijait, mint máskor mindig, hanem egész este és éjjel fel-alá autózott a hangár előtt.

Kiderült – jó lett ugyan a fék, az első leállításig. Utána viszont, amikor Valker Dávid, aki ült már jó pár Rolls-Royce-ban, ellenőrzésképpen kipróbálta, a teljes rendszer elment vadászni. Némi próbálgatás után visszajött, de akkor csak a hátsó fékek fogtak mentek. Majd kigyulladt az egyik nagynyomású kör figyelmeztető lámpája és megjött az első fék. Aztán kigyulladt még egy lámpa, a másik köré. Majd hirtelen minden fék jó lett és minden lámpa égett. Aztán a kocsi elkezdte emelni a farát. Akkor Zsolti jó sok embert beültetett hátra, a kontroll-lámpák elaludtak. Mire szombat hajnalban hazaindult, már minden rendben volt.

Másnap hívott. Csöpög. Megint csöpög az a rohadék. Az új cső, igen, az. Kiderült, hogy Kölcsey a „balsors, akit régen tép” részt eredetileg nem a magyar népnek, hanem az angol autótulajdonosoknak írta, csak kölcsönvettük a himnuszba, kopirájtosan. Azóta Zsoltival csak hébe-hóba kommunikálunk, mert nálam is sűrű lett az élet, de azt tudom, hogy újragyártatta a csövet, majdnem jó lett a fék, de a légtelenítései procedúra annyival komplikáltabb egy hagyományos fékrendszerénél, hogy lényegében napok óta 0-24-ben szívnak a szerelő haverjával, Ádámmal. Viszont legalább a kifújó kipufogó problémakörét kipipálták közben egy csavar pótlásával és egy tömítés cseréjével – félsiker is nagy siker ilyen nehéz időkben. Vegyük úgy, hogy másfél napjuk van még a légbuborékok kiűzésére, csak megoldják valahogy.

Nessy volt a következő áldozat. Elvittem az idei felülvizsgálatra Szakály Robihoz, aki kitakarította a karterrendszert, beállította a tél során kicsit elmászott automata szívatót, majd belőtte a 14 fokos gyári értékre az előgyújtást. Aztán, amikor kiderült, hogy fent nem megy az autó, visszatette arra a 18,5-re, ahová egyszer már korábban bejátszotta. Hiába, egy öreg autónál annyi apró kopás adódik össze, hogy mindig csalni kell valamennyit, akárhogy is jó nagyjából minden. De nem ez volt a csapás, hiszen a legutóbbi fogyasztásom 11,8 liter volt, a nagy fordulatú lovak visszakapása után akár veregethettem volna a seggem a földhöz. Más viharfelhők kezdtek gyűlni a láthatáron.

Nálam is a fékrendszer emelte fel képzeletbeli mutatóujját, ezt pedig nagyon nem szeretem. Amikor ugyanis a Cross Hungary-túra nyitónapján üldöztük a csapatot, hogy jó fotóhelyszíneket találjunk, és Nessy volt ehhez a stábautónk, néha alaposan megküldtem a kanyargós nógrádi utakon. Aztán valahol Salgótarján után elkezdett sípolni a lejtőn. Majd észrevettem, hogy finom lassításnál jobbra húz. Talán a fékbetét lenne?

Húzó fékkel, utasokkal a fedélzeten nem megyek autópályára, pláne nem német autópályára. Az ilyet nem söpörjük a szőnyeg alá, nem halogatjuk, mert ugyan egyszer már megcsináltam elhúzó fékkel egy Budapest-Bécs-Budapestet oda-vissza állólámpás Mercedesben az Orosz Petivel, de az nem volt kellemes, bár tény, hogy autópályán, lassú autóval közlekedve nagyon ritkán kell a középső pedálra lépni. Még múlt hétvégén lett egy szabad órám, felemeltem Nessy elejét, megnéztem a betéteket. Kopottak voltak, de közel sem jártak az üzemidejük végén, még legalább 5-10 ezer kilométert tudtak volna. S ha kopás miatt adódott volna a félrehúzás, aszimmetrikusaknak is kellett volna lenniük, márpedig nem voltak azok.

De mi mástól húzhat a fék? A hátsó betétek felemásságát nem érezni a kormányon, maximum leheletnyit, tehát nem onnan jön a hiba. Lehet ilyen lógó futóműalkatrész miatt is, de ember, ebben a futóműben semmi se lóg. Gumik? Egyformák. Akkor viszont csak a fékdugattyúk szorulhatnak. Ha az autó jobbra húz és tényleg a fék a hibás, akkor a bal oldalon kell keresni a probléma forrását, ez logikus (hiszen a jó oldal rendesen fog, a rossz oldal viszont nem eléggé, ezért a jó irányába húz el). Nézzük azokat a dugattyúkat!

Kerék le, még azért a klarinétvizsgájáról hazaérkező Bálintot beültettem, hogy pumpáljon és ellenőrizzük, nem levegős-e a rendszer – nem volt az. Fékbetétek ki, visszatoltam az egyik szabaddá vált dugattyút a hengerébe. Indult kifele a másik, a túloldalon. Visszatoltam azt, erre meg az imént benyomott jött kifele. Betettem egy villáskulcsot, hogy a helyén tartsam az egyiket, nyomni kezdtem a másikat, – hoppá, milyen nehéz lett! Kivettem a villáskulcsot – ha ezt a dugattyút nyomom, kijön a másik. Ha a másikat nyomom, emez jön ki. Ha emez, amaz. Heuréka! Libikóka! Megvolt a magyarázat: nem akar visszamenni a folyadék a főfékhengerbe, s onnan a tartályba. Ez pedig akkor a fékcső lesz. Bedagadt, ami ez esetben nem azt jelenti, hogy vastag, hanem hogy a belsejében a luk összement, egész szűkre. Ha a keresztmetszetét nézzük, akkor mintha a doughnut meghízott volna, de nem a külső kerületére rakódtak volna le a zsírpárnák, hanem a lyukába.

Amikor csak kicsit nyomom a féket, a szabadon lélegző három kerékhez megy el a nyomás. Ezért húz el a kormány, hiszen bal előre alig jut a nyomásból. Aztán, ha már rendesen rálépek a pedálra, a megnövekedett nyomás átpasszírozza a fékcső benőtt lyukán át a folyadékot, onnantól kvázi egyszerre fog mind a négy keréknél. Majd amikor elengedem a pedált, a bal egytől nehezen jön vissza a nyomás megint, túlmelegszik a betét, ezért sípol. Oké, akkor a bal első fékcső CS.

Mivel valamiért a rádió is bedöglött az autóban pár hete, illetve tavaly tettem egy fogadalmat, hogy ez az autó még egyszer nem megy Ornbauba pronyó dupla lökhárítóval, mert olyan csak a 250-esektől fölfelé volt, a német viszont azonnal leveszi, hogy itt egy kompenzálós, balkáni csávó, akinek fáj, hogy nem nagymotoros a kocsija, azért azt is le akartam cserélni szimplára. Hogy végre meglássam Nessy igazi arcát, azt, amivel legyártották. A vékony krómmosollyal.

Kivettem egy nap szabit keddre. Egy nap egy fékre, egy rádióra és egy lökhárítóra – elégnek kellene lennie. Aztán persze optimistának bizonyult a számítás, mert azóta most már szerda délután van, én bent verem a billentyűket, ezt a posztot írva, az autó meg félkészen áll otthon. Bálintnak ugyanis klarinétvizsgája volt kedd délelőtt, amit a világ minden pénzéért ki nem hagynék, mert rettenetes sok munkája volt a négy darabban, amit előadott. Mire arról hazaértem, már délre járt az idő. Közben vártam a klubból Dénest, hogy a furgonjával elvigye tőlem az összekészített Ponton-, 115-ös, 123-as és 124-es alkatrészhalmot, amit idén Ornbauban árusítani szeretnék – ott is kinézett egyórányi pakolás, minimum. Még jó, hogy Dénes napja végül elcsúszott, mint Tatra-billencs a sáros lejtőn, mert utólag nem tudom, mikor rámoltunk volna. Persze így meg most sem tudom, hogyan kerülnek be a cuccok a furgonba, lehet, hogy csütörtök délután, lóhalálban fogok még utánfutót bérelni, hiszen időből nem maradt már senkinek, semennyi.

Elfogyott a száraz tisztítószerem is, amit Greenwash Gyuritól nagyjából kétévente szerzek be, ötliteres kannában (csak nekem árulja pőrén, különben csak szolgáltatással együtt jár), épp keddre hozott nekem új adagot, de ott ragadt a XIII. kerületben az autószerelőjénél, mert a furgonjának szétesett a kuplungja – azért is érte kellett mennem. Ráadásként beletörtem a légtelenítőcsavart az istenverte nyeregbe.

Pedig mindent megpróbáltam, csavarlazítót, jégszprét, lángot, ütögetést, mert éreztem, hogy a baj lesben áll az utcasarkon. De hiába tettem a legjobb Black&Decker 9-es csillagkulcsomat a fejre, az minden machinációm ellenére tőben eltört. Ha viszont nincs légtelenítőcsavar, nincs légtelenítés sem, márpedig fékcsőcserénél ez megúszhatatlan. Hívtam Kareszt, mondott egy trükköt, hogyan lehet nagyon óvatosan szinte tökéletesre légteleníteni csavar nélkül is a rendszert. De igazából – itt csak a tökéletes a jó, hiszen majdnem jó már előtte is volt. Legyen teljesen jó.

Közben hívott Háda Szabi. Hogy ők épp Budaörsön vannak az Erdős Vilivel, nyakig a gyönyörű kék Fecskében, mert neki is közbejöttek úgynevezett - dolgok. Hallotta, hogy baj van a fékemmel, nála van alkatrész, vágjam hát le fékcsövestől a nyerget, menjek oda, nála megoldjuk. Így is történt, csak közben Endi barátom is felhívott, hogy Pesten jár a hétvégén frissen vett, első szériás Ducati Multistradájával, amire meg amúgy nagyon kíváncsi voltam, milyen. Gyorsban készült a terv: lekapom a Mercedesről a féknyerget, megebédelek, közben megjön Endi, előveszem a Cagiva Grand Canyont, ő arra fel, én a Multistradára, ketten át a mosószerért Angyalföldre, onnan Budaörs a féknyereggel. Motorozunk, eszmét cserélünk, ügyet intézünk, mindenből a legjobb kell, mert az is több, mint a semmi.

Így is történt, kipipáltuk a tételeket, átmotoroztunk a városon. Szabi csodás Fecskéje a garázsban ácsorgott hűtő nélkül. Közben kiderült róla, a gyújtáskapcsolója is rossz, még azt is ki kell bányászni. Az új hűtőt Szabi már legyártatta a Hüllő Kft-nél (potom 120 ezer egy középsőrész-csere, finom ügy), azt Vili festette épp az udvaron, ő meg közben gyorsan túrt nekem egy másik féknyerget. Egy egész jót. Kaptam mellé spéci, fékcsőnyitó szerszámot (nekem csak 8/10-es van, de a Mercedes 9/11-et használt) és egy biztosítólemezt is, mert csak úgy lehet szétszedni a régen egybeforrt csatlakozásokat, ha a régi lemezt eltöri az ember.

Jót motoroztunk, otthon pedig abban a pillanatban beállított látogatóba Tittye és a Felkai Gabi, hogy leültem az utca aszfaltjára leszedni Nessy kerekét. Hoztak Pilóta kekszet, üdítőt, egész kis parti kerekedett, aztán Tittye lábi izomerejének segítségével (elvégre ő a kerékpáros) bő félóra alatt megvoltunk a nyeregcserével, légtelenítéssel. Nem Rolls-Royce ez, hanem autó, ennél beláthatóak a problémák...

Miután elhúztak, tettem egy kört – még kopnak be az új fékbetétek, ezért kicsit puha a pedál, de a lenyomására nem húz az autó, ami a legfontosabb. Száraz minden, a betétet pedig majd az út elején, néhány fékezéssel bekoptatom. Legégetőbb probléma megoldva. Nekiálltam a tavaly, Ornbauban vett lökhárítónak is, amit csak több darabba szétszerelve tudtunk onnan elhozni, mert máshogy nem fért be a csomagtartóba. Most ki kellett pucolnom azokat a még-nem-tudom-milyen állapotú krómokat, rozsdátlanítanom a lökhárítóvázat, festenem, összecsavaroznom mindent. Hát... el lehet tökölni két órát egy kis pucolgatással, festegetéssel.

De van más probléma is. A lökhárítóhoz ugyanis nem voltak meg a tartóvasak, amiket ugyan le tudtam szeretni egy otthon levő, eladásra szánt második szériás állólámpás-ütközőről, le is festettem őket, de Vili esti kommentjéből kiderült, az nem lesz jó. A második szériáé ugyanis felfelé kanyarodik (a lökhárító is magasabban van azon az autón), az elsőé viszont egyenes. Öröm, hogy Sanyi barátunk szintén olvassa az ornbaui levlistát és felajánlotta, hogy túr nekem egy pár vasat, de hogy az hogyan kerül el hozzám úgy Pestlőrincről, hogy még fel is tudjam szerelni, jó kérdés. Hogy miért nem teszem át a kocsiról levett dupla lökhárító tartóvasát? Mert az sem olyan, azon van egy extra ficak. Arról az ütközőről majd a gumit veszem le, ugyanis rájöttem, hogy az a gumi, amit az ornbaui lökhárítóról tavaly lehámoztunk, szakadt. És akkor még ott a rádió témaköre. Azt hiszem, rövidesen ideje hazaindulnom, sok a feladat...

– x -

Mivel közben már délután lett, kaptam új híreket. Szabi kék Mallorcája mostanra teljesen Ornbau-kész, mindene jó. Zsolti Rollsán már csak egy kerék levegős, küzdenek, ha azt megoldják, a Rolls-Royce is menetkész. Én mindjárt hazamegyek, összerakom a lökhárítót, hogy már tényleg csak a tartóvasak hiányozzanak, megkeresem, mi a hiba a rádió áramellátásával, s a vasakat leszámítva én is késznek nyilvánítom magunkat. Azt hiszem, Arnold Ricsi jön még Tatáról az egybeüléses, '69-es állólámpással, a Szurovy nénivel (a régi tulajokról is szokás autókat elnevezni), de az ő autói általában rendben vannak, szerintem azzal a kocsival nem lesz gond.

Viszont most írt Littner Zsolti a listára. „Reggel 8.15-kor a Soroksári úti atomdugóban, amikor a pirosnál csak úgy leáll a motor és nem akar újraindulni, és mögötted ott az egész munkába induló agglomeráció, akkor erősen elgondolkodsz azon, hogy mi a faszér' csinálod ezt az egészet. Aztán hazaérsz 9.30-ra (a motor újraindult végül és aztán már csak négyszer állt le), és érzed, hogy mégiscsak szép ez az egész. Azért elmegyek az Árva Andráshoz (a karburátoros-gyújtásos szakember)”.

– x -

Már csütörtök van, tényleg semmi időm nem maradt írogatni, de két bekezdésnyivel még tartozom, aztán lekapcsolom a számítógépet, mert soha nem készülök el. Reggel motorral elmentem a lökhárítóvasakért Sanyihoz, kicsit későn értem be, de legalább nálam vannak. Azokat rozsdátlanítani, festeni kell, aztán mehetnek fel. Lett végre eredeti dudahidam is két valódi Mercedes-kürttel, nagyon szeretném azt is felszerelni, mert az állólámpásnak spéci hangja volt. De az öreg duda szinte sose működik, csodálkoznék, ha ez a pár rácáfolna. Ha ezekkel kész vagyok, már csak a kéthetes, madárszaros, faleves, rászáradt eperfa-gyümölcsös fényezést kell megpucolnom és mehetünk. Ha befejezem a képalákat és betettem a fotókat a posztba, rohanok haza.

Otthon már szerintem várni fog Dénes és Imi a furgonnal, hogy bepakoljuk az eladó cuccaimat, még szerencse, hogy tegnap éjjel mindent kipakoltam a garázs elejébe hátulról, igaz, azóta nem nagyon működik a derekam. Csak egy apróság cifrázza a helyzetet – az utcánk ötéves, eddig tükörsima aszfaltját azóta felbontották, s úgy néz ki, pont a mi házunknál nagyon sűrű a strangrendszer, ezért félek – nehezen tudunk majd ott pakolni, s a kedélyes autópucolgatás is kiesik a lehetőségek közül. Minden napra szarik egyet a kutya. Csak most összesűrítette a napokat.

Szabi Fecskéje állítólag még mindig jó, Littner Fecskéjében épp egy órája láttam a fiát, Misit, ahogy a Kolosy térnél felkanyarodott a Szépvölgyi útra, tehát az is megy. Hogy a Rollszal mi van? Kiderült, hogy az egyik fékkörben elkopott a szivattyú baszkuráló rúdja. Csak egy acélrúd, de ahhoz, hogy hozzá lehessen férni, ki kell venni a gyújtáselosztót (ezen kilenc kábel van és egy igen sűrű részén lakik a motortérnek), majd ki kell tekerni az alatta levő baszkuráló foglalatot, kompletten. Mindössze egy inches koronás kulcs kell hozzá, semmi spéci cucc... Szóval Zsolti nekiindult az országútnak, azt hiszem, most már Karesznál jár, Viszen, mert senkinek nem jutott eszébe olyan spíler, aki egy tök ismeretlen technikát hamar átlát, nem fél a vasaktól és a kábelektől, elég jó problémamegoldó és nem tököl a megoldásokkal. Inkább a kétszer másfél óra út, mert csak így van remény, hogy megjön a hiányzó fékkör.

Mire ez a poszt vasárnap reggel megjelenik, mi már nagyjából indulunk haza Ornbauból. Vagy oda sem értünk, ezt innen nem tudhatom. De most még bő tizenkét órányira innen vagyunk a nulla perctől, azaz tizennégyre az Arrabona pihenős találkozóig. Addig bármi történhet.

Mondanám, szurkoljatok, de az már időutazás lenne. Majd pénteken azért kiteszek képet a TC facebookjára, ha esetleg megérkezünk, hogy kissé fejre állítva, de meglegyen a történet vége is.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.