Hoppá, Bob Lutz megdicsérte a Teslát

Bob Lutz-nál nagyobb karrierlovagot keveset ismer az autóipar. A 87 éves Lutz svájci létére járta végig a Big Three csúcspozícióit, azaz az amerikai autóipar három giga autógyártójánál – a Fordnál, a Chryslernél és a GM-nél – is töltött be különféle vezető szerepeket évtizedeken át. Mindezt nagyrészt Detroit jó éveiben, amikor az autógyártásnál nem nagyon volt nagyobb tisztelete bárminek az USA-ban.

Lutz munkásságának emléke finoman szólva is vegyes. A Chryslernél kis túlzással cégmentőnek tartják, a General Motors-nál pont a gazdasági válság idején irányította egyik hibából a másikba a céget, és közben aktív szereplője volt a Saab sírásásának. Sokak örömére egy ideje már nincs köze az autógyártáshoz, de mint annak önjelölt mindentudója, rendszeresen kinyilatkoztatja véleményét az ipar dolgairól. Nemrég leírta a japán autógyártást, de az utóbbi egy-két évben hozzánk azok a kiáltásai hallatszottak el leginkább, amikben a Teslát temette. Tavaly januárban, azaz kábé akkor, amikor a Model 3 gyártásszervezése miatt a legmélyebb poklot járták meg a Teslánál, Lutz már arra biztatta a gyűjtőket, hogy vegyenek gyorsan egy Teslát, mert mindjárt csődbe megy a cég.

A Tesla azóta sem ment csődbe, Lutz pedig azóta sem lett csendesebb. Rendszeresen ír véleménycikkeket a Road & Track autós lapnak, aminek a szerkesztősége amúgy épp abban a michigani Ann Arborban működik, ahol friss publicisztikájának sztorija lezajlott. Itt látott meg Lutz egy vörös Model 3-at egy parkolóban és nem bírta ki, hogy ne nézze meg közelről. Nem az ez utáni pozitív csalódás volt a publijának a csúcspontja, mert – bár jól hangozna – szó nincs megtérésről. Lutz kritikájának alapja eddig sem a Teslák léte vagy a minősége volt, pusztán nem tudta elképzelni, hogyan létezhet olyan szintű befektetői bizalom, ami életben tart egy hosszú éveken át konstans súlyos veszteségeket termelő vállalatot. Annál érdekesebb viszont a sztori, amit ez a teslás találkozó kihozott az öregből.

A Tesla, de főleg a Model 3 Michiganben még ritka látvány. Ennek nem csak az az oka, hogy az amerikai autógyártás szülőhelyén egyelőre nem kapott rá a nép a villanyautókra, de az is, hogy az állami törvények itt nem engedik, hogy egy autógyár maga, közvetlen értékesítsen autót a vevőinek. Ez pont szembe megy a Tesla üzleti modelljével, így aki nagyon szeretne ilyet, az egy szomszédos államból tudja beszerezni, és valószínű így tett annak az autónak a tulaja is, amit Lutz körbeszagolt a parkolóban.

„Szerettem volna látni a sokszor hangoztatott hanyag összeszerelési munkát, a rosszul illeszkedő ajtókat, a foltos fényezést és más megnyilvánulásait Elon Musk gyártási poklának.” Kezdi Lutz, aztán nagyot csalódott. Mint írja, nemcsak a fényezésen nem volt hiba, de az elemek is tökéletesen illeszkedtek. Úgy dicséri az autó 3,5-4,5 milliméteres, tökéletesen párhuzamos illesztéseit, hogy szinte már PR-cikk ízű az írás, aztán elárulja, miért olyan fontos ez. „Miközben továbbra is kritikus vagyok a Tesla üzleti modelljével és Musk stratégiájával, lehetetlen feladat volt a vizuális minőséggel kapcsolatban hibát találnom.” Írja a parkolós vizsgálatról az ember, aki hosszú éveken át volt az autógyártás legnagyobb hatalmú embereinek egyike, majd ugyanő írja azt, hogy a legnagyobb amerikai autógyártók tizenöt éve még simán leszállítottak olyan autókat, amiknek az egyik oldalán nyolc, a másikon két milliméteres hézagok voltak.

Lutz a Volkswagent húzta elő a múltból, ami szerinte a nyolcvanas években az első nyugati autógyár volt, amelyik japán összeszerelési pontossággal dolgozott. Egyszer meg is kérdezte Ferdinand Piech akkori vezérigazgatótól, hogy hogyan csinálják, mire a hasonlóan kellemetlen cégvezető hírében álló Piech azt mondta: „összehívtam az összes gyártásvezetőt egy szobába és elmondtam nekik, hogy hat hetük van: vagy hozzák általánosan a 4 milliméteres hézagokat vagy mind ki lesznek rúgva.” Mivel ez a vezetői stílus az Egyesült Államokban nem elfogadott, sosem próbáltam ki a módszert.

Aztán jött 2001, amikor egy negyvenéves autóipari tekergés után Lutzot visszavitte az élet a General Motors-hoz. Mivel kollektív kirúgással nem fenyegetőzhetett, kifinomultabb módszerhez nyúlt. A GM különféle autóit parkoltatta egy helyre és melléjük tette a német, a japán és a koreai konkurens modelleket. (Tök mellékes, de azt írja, összeszerelésben már akkor a koreai volt a legjobb, utána a japán, majd a német.) A gyártásvezetőket vitte autóról autóra, mire az egyik nagydarab Harley dzsekis fickó megragadta a gallérját és azt mondta, elég ebből a marhaságból! Csak mutasd meg, mit akarsz és megcsinálom neked.

Kezdetben úgy indult a történet, hogy sok idő és pénz kell majd az elvárt illesztési pontossághoz, de Lutz azt írja, kész volt megadni ezt a célért. Néhány hónap múlva aztán az összes GM-autó hozta az elvárt illesztési távolságot és még csak plusz költségigény sem érkezett hozzá emiatt. Lutz évekkel később megkérdezte a gallérját megmarkoló üzemvezetőtől, hogy hogyan csinálták, mire az elmondta, hogy szimplán csak megbeszélték az alsóbb szinteken lévő felügyelőkkel, munkásokkal a dolgot, azok meg elmondták, hogy persze, hogy meg tudják csinálni, csak addig senki sem kérte tőlük.

A tanulság? A kiváló illeszkedés és kivitelezés vezetési fókuszt és akaratot igényel, az pedig a Teslánál egyértelműen megvan – zárja a publicisztikát Lutz, amivel egyszerre dicséri meg Elon Muskot és a saját munkásságát.