Holdutazás 50 – 3. rész: A hazaút

Ott engedtük el a holdra szállás napi posztunkat, hogy a nagyon necces leszállás után egy jól sikerült felszállással elhagyta a Hold felszínét az Eagle, azaz a holdkomp. Armstrong és Aldrin teljesítették, amiért jöttek, és elindultak vissza a fejük fölött bő egy napja magányosan keringő keringő Collins-hoz a Columbiára, vagyis a haza utat biztosító parancsnoki egységhez. A Holdon landolással, majd az onnan felemelkedéssel már mindenen túl volt a legénység, amiben addig nulla tapasztalata volt a NASA-nak. Jöhetett az újradokkolás, ami korábbi küldetéseken már része volt a teszteknek, rutinműveletről beszélni viszont erős túlzás lenne.

A LOR, azaz a Hold körüli pályán megejtett randevú (Lunar orbit rendezvous) a küldetés egyik legrettegettebb szakasza volt. Már a gondolat is sokáig ijesztő volt a NASA-nak, hogy kettéválassza az űrhajósait 380 ezer kilométerre a Földtől, de bárhogy nézték, a parancsnoki egységről leváló, majd a Holdról oda visszatérő holdkomp volt a legjobb megoldás. Az sem segítette az önbizalmukat, hogy a holdkomp nagy csúszásban készült; annyira későn lett kész, hogy csak a 11-es útja előtt négy hónappal, az Apollo-9-en tudták először rendesen letesztelni az űrben is, addig csak egy szoftverhiba miatt haszontalan úton volt túl az Apollo-5-tel. A 9-es küldetés alatt Föld körüli pályán nézték a manőverező képességeit, egy küldetéssel később, a holdra szállás főpróbáján Eugene Cernanék pedig egy ugyanilyen teszten majdnem odavesztek vele Hold körüli pályán. Ezeken a küldetéseken legalább egy kis gyakorlatot szerzett a NASA, minden mellett a dokkolásról is.

Amíg a két holdra szálló társa lent dolgozott, Collins a Columbiában lelkiismeretesen készült a találkozóra. Sokszor elmesélte, mennyire tartott tőle, hogy egyedül kell hazatérnie, attól pedig különösen félt, hogy egy esetleges vészhelyzetben a felkészületlensége miatt nem tudja megmenteni a felé emelkedő kompban ülő Aldrint és Armstrongot. A magányban töltött idő alatt igyekezett minden lehetőségre felkészülni, amelyben az Eagle egy esetlegesen rontott rajtja után neki kellett volna pályát módosítva a komp után mennie a parancsnoki modullal. Erre aztán nem volt szükség, a start olyan jól sikerült, hogy a közeledés nagy részét elvégezte az automata rendszer, Collins-nak csak az utolsó 20-25 méteren kellett átvennie az irányítást és összekapcsolnia a két egységet. Annyira simán ment a dokkolás, hogy Collins még ezt a fotót is meg tudta lőni a közeledő holdkompról, háttérben Földkeltével.

A dokkolás után jött az átpakolás. Át kellett vinni mindent a parancsnoki modulba, amit menteni akartak a holdkompból, első sorban a begyűjtött kőzetmintákat és a fényképkazettákat. Az Eagle ezzel befejezte a munkát, lezárták a zsilipet és leválasztották a Columbiáról. Szegénynek aztán nem jutott szép vég, sőt, ami azt illeti, sokkal rosszabbul járt, mint az Apollo-10 holdkompja, Snoopy. Az a leválasztás után Nap körüli pályára állt, a mai napig ott kering az űrben és ott lesz még évmilliók múlva is. Az Eagle sorsa rosszabb volt. A leválasztás után Hold körüli pályára állt, a NASA így még hónapokig tudott kísérletezni vele, amíg stabilan a pályán maradt. Miután a hűtővize elfogyott, vizsgálni tudták, mennyit bírnak a magára hagyott berendezések hűtés nélkül, ami később, a balul elsült Apollo-13-as küldetésen hasznára vált a NASA-nak. A kontrolálatlan kompot aztán idővel magához vonzotta Hold és ez a szerkezet, amiből először lépett az ember idegen égitestre, ma is ott hever rommá törve valahol.

Nem sokkal a holdkomp elengedése után elérkezett a Hold körüli pályáról való kigyorsítás: a legénység a 31. keringésben kiszakította az űrhajót a Hold gravitációjából és becélozta a Földet. Konkrétan ekkor még csak azt a helyet az űrben, ahol a Föld lesz három nappal később, de ha furcsán hangzik is, ez már nem a nehéz feladatok közül való volt. Szűk három, eseménytelen nap volt az útjuk hazafelé. A kigyorsítás után az földi irányítástól megkapták, hogy iktassanak be egy tízórás pihenési periódust, ami szokatlanul hosszú volt, de szükséges volt tekintve, hogy az elmúlt negyven órában egyikük sem tudta kialudni magát a rossz körülmények és az izgatottság miatt.

Az utolsó űrbéli éjszakájukon még hazaküldtek egy tévéadást, amiben egyesével köszönetet mondtak. Collins a programban résztvevő sokezer embernek köszönte meg a munkát. Aldrin a büszkeségről beszélt, és arról, hogy az emberiség az úttal alkalmassá vált az űrfelfedezői szerepre. Armstrong szintén a háttéremberek munkáját dicsérte, kiemelve mindazt az eszközt és felszerelést, amit az útjukon használtak. Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo–11 jó éjszakát kíván – köszönt el a közönségtől a parancsnok.

A légkörbe visszaérés simán ment, ebben legalább már sokszor volt része a NASA-nak. Még mielőtt a légkör megfékezte volna őket, Armstrongék leválasztották maguk mögül az innentől haszontalan műszaki egységet, így a parancsnoki modul magában, hőpajzsával a Föld felé eshetett neki a légkörnek. Napra pontosan ötven éve, koordinált világidő (UTC) szerint 16:50:35-kor az Apollo-11 hármasa belepottyant a Csendes-óceánba. Nem pontosan oda, ahova várták, de a USS Hornet repülőgép-hordozótól így is csak 15 kilométerre landoltak. Annyi baki volt még, hogy a nagy ereszkedő ernyőbe a vízbe éréskor belekapott a szél és felborította a kabint. A süllyedés veszélye minimális volt, de amúgy sem kellett sok időt így tölteniük, mert a kabin tetején nyíló ballonok tették a dolgukat és visszaborították a kabint.

Ma már kicsit vicces, de akkoriban teljesen természetes volt, hogy a Holdat először megjárt három űrhajóst elszigetelik egy időre, hátha valamiféle idegen fertőzést hordoznak magukon. Oké, hogy csak Aldrin és Armstrong járta meg a Holdat, de az űrruhájukon behordott holdpor és a több napos összezártság miatt Collins-nak is kijutott a szigorú karanténból. Már a haditengerészet búvárai is speciális, zárt védőruhában intézték a mentést, majd Armstrongéknak is fel kellett venniük egy izolációs ruhát. Ebben sétáltak le a Hornetre, ahol útjuk egyenesen egy lakókonténerbe vezetett. A hajó Hawaiira vitte őket, onnan pedig egy katonai szállító repülő Houstonba, egy zárt épületrendszerbe. Az egész világ őket ünnepelte, de a hármas csak három héttel később, augusztus 13-án hagyhatta el a zárt lakteret. Idegen fertőzésnek persze nyoma sem volt, de ez a karanténba zárás megmaradt a későbbi Apollo-küldetéseken is, hiszen azok űrhajósai a Hold más részeit járták meg.

A legénységnek még egy kötelező feladata volt: világkörüli útra menni és ünnepeltetni magukat a bolygón mindenfele. Ez volt a Giant Leap Tour, egy 37 napos, 23 országot érintő kézrázogatós, integetős túra. A három űrhajós egyike sem tért később vissza az űrbe. Collins lépett ki leghamarabb a NASA-tól, 1970 januárjában már az USA Külügyminisztáriumának sajtófőnökeként dolgozott, majd a világ ma talán legjobb technikai múzeumának, a Smithsonian Intézet repülési és űrhajózási múzeumának az igazgatója lett. Nem lehet véletlen, hogy ma itt van kiállítva az Apollo-11 visszaérkező kabinja. Collins ma 88 éves, felesége halála óta egyedül él.

Buzz Aldrin nehéz éveket élt meg a nagy út után. Talán ő élvezte a legjobban a nyakába szakadt világhírt, egyben ő viselte a legrosszabbul annak hatásait. Előbb a depresszió, majd az alkoholizmus gyűrte le, de miután talpra állt az űrkutatás leghangosabb nagykövete lett. Milliószor mesélte már el az útját és rengeteg tévés és közéleti szereplést vállal. Szenvedélyesen népszerűsíti az űrtudmányt manapság, 89 évesen is. Egyik emlékezetes kirohanása volt pár éve, amikor leütött egy ráakaszkodott Holdutazás-tagadó idiótát.  

Az egész űrverseny legnagyobb sztárja, Neil Armstrong az egyetlen, aki már nem él a trióból. 2012-ben, 82 évesen hunyt el szívproblémái miatt. A holdra szállás után ő is hamar hátra hagyta a NASA-t. Egy ideig egyetemi oktató volt, majd visszatért a családi gyökereihez és egy ohiói farmgazdaságot vezetett.

A NASA-nál az út után ment tovább az élet. Szinte ünnepelni sem volt idő, máris következett az Apollo-12 útja, majd rövid időn belül még négy sikeres holdra szállás. A közvélemény viszont Armstrongék útjával már túl volt a katarzison, egyre kisebb figyelem követte a projektet. Ez, valamint az vietnami háborúba ömlő milliárdok miatt a NASA a tervezetnél hamarabb leállította az Apollo-programot, ami így nem lett teljes, de elérte célját: eljuttatta az embert a Holdra. 

Ha lemaradtál az ötvenedik évforduló alkalmával írt posztsorozatunkról, pedig érdekelt volna, még nem késő. Itt visszaolvashatod az eddigieket:

0. poszt: Messzebbre még senki sem jutott

1. poszt: Ma ötven éve, hogy elindultunk a Holdra

2. poszt: Ma ötven éve, hogy leszálltunk a Holdon