Vallomással tartozom mindenkinek. Amikor a múltkori posztot megírtam a kék állólámpás, azaz Nessy legutóbbi szerelnivalóiról – főfékhenger, alsó szilentek, váltócsere és a többi -, már megvolt rá a vevőm, pontosabban négy is, közülük kettő kvázi biztosra mondta. Ők csak arra vártak, hogy befejezzem az autót és annak használatát.
Én meg igyekeztem, de ugye, ember tervez, isten végez. Nagy nehezen például megszerveztem, hogy Kozma Zsolti szerelője, Zoli, aki jó ideje nem érhető el, valahogy mégis hozzáférést engedjen a régi házuknál levő udvarhoz, azon belül is Nessy évek óta félretett, tartalék szélvédőjéhez. Nem volt egyszerű, Zolit már áttételesen elérni is csoda volt, aztán anyukájához irányított, de végül az öccse adta át a szélvédőt. Azaz adta volna, csak sajnos évek alatt többször rendet raktak az udvarban. Nekem már az is gyanús volt, hogy az első és a hátsó szélvédő egymásnak van támasztva, s a csomag a betonkerítésnek – aki látott már autóüveget, az íves szélvédőkkel soha nem tesz ilyesmit, mert elrepesztik egymást, akár álltó helyükben is -, de attól is frászt kaptam, hogy az alul levő, fontosabb első szélvédő a két sarkánál egy-egy betonkockán állt. Biztos tudták, mit csinálnak, hiszen Zoli autószerelő, annak nem is rossz...
Azért ellenőriztem. Letörölgettem a vastag mocsokréteget. És igen, a betonkockától hosszú repedés indult el függőlegesen felfelé. És nini, középen is lett egy repedés, ahol a hátsó szélvédővel összefeküdt. Tehát kuka az üveg. Zoli öccse nem tehetett a dologról, ő csak az átadó volt, én meg nem szóltam semmit, csak odabent dühöngtem. Sokszor van, hogy a szaros kenyeret mosolyogva kell megenni. Eljöttem üres kézzel.
Futottam egy kört a neten, de amit találtam, az nem volt azonnalra itt, vagy ha igen, akkor másfélszer annyiért, mint az, amire várni kellett volna. De engem hajtott az idő. Rájöttem, hogy mire szerzek egy új szélvédőt, úgy kifutok az autó eladásával, hogy nem tudom majd állni a nyomdát – mert mint a múltkori posztban írtam, Nessy eladásának egyik oka pont az, hogy pénzt kell előteremtenem a következő könyvhöz, aminek egyetlen lehetséges bemutatási ideje az október 5-i Parkoló Parádé lesz. Pokolian szorított a satu, egyfelől hajszoltam a könyvcsináló csapat tagjait, szegényeket, hogy emberfeletti tempóban korrektúrázzanak, borítótervezzenek, tördeljenek, képszerkesszenek, másfelől pedig egy számomra ismeretlen hozzáértésű és igényű valaki számára is vállalható állapotba kellett hoznom Nessyt, hogy le ne bőgjek vele.
Oké, akkor jöjjön a kavicsfelverődés-javítás. Erről két nap telefonálgatás után megtudtam, hogy ez Nessyn már lehetetlen. Mert akkora hibát ugyan lehetne javítani, amekkora van rajta, de az egésznek csak úgy lett volna értelme, hogy a felverődést a keletkezéskor rögtön leragasztom celluxszal vagy Duct Tape-pel, hogy bele ne menjen a kosz. Ám a repedés még a Kozma Zsolti használata idejére esett, tehát jó két és fél-három éve ott lehetett. Lefotóztam, elküldtem mindenfelé, de a legnagyobb szakember is azt mondta – valamit esetleg tud javítani rajta, de tovább is fog repedni, látszani is fog. Ráadásul az ekkora és ilyen (a csillag alakú törés a legrosszabb mind közül) hiba javítása még jó drága is. Sok pénzért alig valamit? Feladtam. Akkor szélvédőhibával megy el tőlem, hiszen a vizsgán se szóltak miatta, mert nincs a látótérben.
De futóműveshez azért elvittem. Egy kedd reggelre volt bejelentve a kocsi, ami az alsó szilentek cseréje óta kicsit húzott is, ferde is volt a kormánya. Ez olyan nagyonemmerci-érzés. Gyuri, a Róna utcai futóműves baromi sokat tud molyolni a beállításon, régen, amikor az autók még rendesen állíthatók voltak, elég sokat művelte ezt, ő a profi, tudja, mit, mennyire kell. De nem hasalt neki. Mert megrángatta a kereket és azt mondta - „te, ezt nem tudom beállítani, egy centit lóg a kormányösszekötő gömbfejed”.
És tényleg, ha nem is lógott egy centit, de 9,6 millimétert biztosan. A rossebbe. Amikor szétszedtük a futóművet a Karesznál, az alsó és a felső gömbcsuklókat ugyan alaposan megpajszeroltuk, hogy jók-e, de a kormányösszekötőket csak kézzel mozgattuk meg. A bal elsőre mondta is Karesz, hogy mintha túl könnyen járna, de ott, kézben, a kis csonkot mozgatva semmiféle lötyögés nem volt, s ezeket amúgy is ellenőriztük már a dél-olasz út előtt is, lapoztunk, dolgozni kellett. Hát, az olasz út előtt még tényleg nem voltak szétesve, most meg nem ez volt a központi szerelnivaló. Úgy látszik, Nápoly megtette, amit tudott, szétütött mindent, de a gumiharang annyira megkeményedett, hogy alig moccant, ezért ezt nem vettük észre Karesz műhelyében. Oké, nosza, szerezzünk gyorsan csuklót.
Kivettem sebtében egy nap szabit, ebéd utánra meglett az alkatrész, ha pedig már úgyis bent voltam a futóműben, végre beszereltem annak a lengéscsillapítónak a párját is, amit az autó megszerzésekor vettem és azonnal beépítettem. Akkor, két éve rohantunk Gyulára, hideg is volt novemberben az utcán, csak egyet csináltam meg, utána meg mindig elfelejtettem magammal vinni, amikor Karesz műhelye elé járultam szerelgetősdire.
Most Torjay Lacihoz érkeztek a cuccok, ott, az ő udvarában megemeltem az autót, szétszedtem a csuklót, be az újat, aztán a lengéscsillapítót is, egy órával zárás előtt már Gyurinál voltam a Róna utcai műhelyben. Bő egy órát állítgatta az autót, záráson túl maradtam végül.
Az állólámpás alsó lengőkarjai ugyanis ferde hatásvonalon mozognak, s mindkét tövüknél excenterrel állíthatók. Az elsők inkább a dőlést, a hátsók a dőlést és az utánfutást is befolyásolják, tehát ha beállítod az egyik értéket, elmegy a másik, ha utánamész a másikkal, az első is változik. És ha már mindkettővel eltaláltad a tökéletes értéket, rájössz, hogy a geometria-változás miatt az összetartásod lett oda. Hát, szuper. Ráadásul a jobb oldali kormányösszekötő megint nem akart megmoccanni, mint a Merciken általában, nem kevés rábeszélés kellett, hogy állítható legyen.
Az eredmény? Sose volt ilyen jó talán még egyik állólámpásom eleje sem. Pontos, finom, egyenesen megy, a kormány él a kezedben, soha jobban elköltött hatezer forintom nem volt még talán. Aztán lóhalálban le kellett mosnom még az autót, pár apró helyen kijavítgattam a festést (rohadjatok meg, ti afrikai gerlék, akik még csak nem is galambok vagytok), mert fogyott már a fény, fotózni viszont csak tiszta kocsit lehet. Egy sötétkék autó csak aznap szokott tiszta lenni, amikor lemossák, hétvégén meg mentünk Ausztriába motorozni, rá következő héten semmikor nem értem volna haza úgy hétköznap, hogy lefényképezzem, viszont a kocsit a hét végéig el kellett adnom.
A lemenő nap utolsó sugaraiban meglőttem az autót, bár a ház tulajdonosa, ami elé álltam, hamar rám szólt, hogy húzzak onnan. Közterületen voltam, arc nem látszott volna a képen, tehát akár dolgozhattam is volna tovább, de ha fáj, hogy egy garázsajtó látszik a képen, én odébbállok, végül is, távoli szomszédok vagyunk, jobb a békesség. Találtam szép graffitit egy felüljáró tövében, a belső képek az előtt készültek, szerintem még jópofábbak is. (Hát akkor miért nem kezdte rögtön ott ez a barom... Ugye?)
Másnap már motoroztunk, s ahogy megjöttünk Mariazellből vasárnap, éjjel még nekifeküdtem az európai állólámpás-kínálatnak, csak hogy biztosan reális árat szabjak, majd megcsináltam a hirdetést, aztán kikapcsoltam a telefonomat éjszakára, ahogy szoktam. Még elküldtem a levelet a hirdetés linkjével a pár embernek, aki korábban érdeklődött, majd aludni tértem.
Reggel, kvázi bekapcsolás után Donát csörgött rám. Igen, itt van Budapesten, de ő csak jogászhallgató, nincs nála a pénz, amúgy is csak csütörtökre tudná elhívni az édesapját, mert egy ekkora kiadáshoz kell a szülői beleegyezés is. Donát évek óta állólámpásra spórol, nyaranta rommá dolgozza magát. Amikor a fejébe vette, hogy ilyen autót vesz, eleinte azt hitte, elég lesz ötszázezer forint egy W115-ösre, aztán rájött – azért egy ép futóművet nem kap, nemhogy autót. Tovább melózott, megduplázta a tétet – de kiderült, egymillió környékén is a hulladékban lehet csak turkálni már. Ezek az autók még mindig drágulnak – még ha nem is a Porsche 911, Volkswagen Samba T1 ütemében. Tehát küzdött, reménykedett.
Megbeszéltük, hogy mindenképpen megvárom, vagy ha valaki rettenetesen rámozdul az autóra, akkor felhívom, hogy ő, aki a legjobban szeretné, elsőséget élvezhessen. Negyedóra múlva egy másik telefon jött. Donát apukája, Attila volt az. „Zsolt, Donát nagyon rendes gyerek, évek óta nem kapott semmilyen nagy ajándékot, szeretném meglepni azzal, hogy kiegészítem a pénzét és megveszem neki ezt az autót, amire annyira vágyik” - mondta. Vázoltam neki a kész helyzetet, hogy Donát már csütörtökön jönne megnézni a kocsit, mire csak annyit javasolt - „én ma odajövök délután vonattal, kipróbálom, és ha jó, elviszem.” Egyenes beszéd.
Attila tényleg ott várt, mire hazaértem melóból, még az eső által rávert leveleket se tudtam leszedni Nessyről. Elmentünk egy próbaútra az M3-ason, odafelé én vezettem, csak hogy mutogassam, milyen (veterán autóknál épp a fordítottja a baj, mint az erős kocsikkal – az érdeklődők ugyanis nem mernek eléggé menni velük, nem árt, ha a tulaj megmutatja ilyenkor, hogy autók ezek is). Aztán visszafordultunk az M0-nál, megálltunk a kútnál, kiszálltunk, s miközben a motor suhogott, magyaráztam. Volna. De észrevettem valamit, és azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.
A pár nappal korábbi fotózáshoz ugye, levettem a kiegészítő távfényekről a műanyag kupakokat, amiket mindig rajtuk tartottam, mert ezek a szögletes lámpák pontosan azok, amiket gyárilag lehetett rendelni az állólámpásokhoz és baromi jól mutatnak velük. Igazából róka fogta csuka esete, mert ha megy az ember a kocsival, akkor le kéne venni a fedeleket, de olyankor szoktak betörni is... Mindegy, én inkább takaróval használtam őket, de most épp nem voltak fent. Nem tudom, hogy az egy hét állás alatt tolatott-e a kocsiba valaki az utcában, vagy a próbaút alatt kaptunk kavicsot, mindenesetre ott vettem észre, hogy betört a jobb oldali. Basszus. Égett a pofám, szerencsére Attila emlékezett, hogy az egy héttel korábbi fotón még ép volt mindkettő, tehát nem volt teljesen égő a szitu. De azért eléggé.
Aztán ő volt a soros a kormány mögött. Egy kilométer múlva már szépen együtt mozogtak az autóval, szerintem egy ilyen állólámpás, ha legalább eléggé rendben van, senkinek nem lenne ijesztő szerkezet, maximum az igényel megszokást, hogy a nyomatékszegény motort jobban húzatni kell (ami amúgy is nagyobb fordulatúnak tűnik a hat henger miatt, hiszen fordulatonként másfélszer annyit gyújt) a ma szokásosnál, illetve hogy a zaj is fokozottabb. De úgy láttam, tetszik neki.
Otthon még elmondtam – csak a saját lelkem nyugtatása érdekében –, hogy aki zöldfülűként kezd ilyen öreg autót használni (még ha az egy közepesen rendbe tett, viszonylag jó Mercedes is az), annak fel kell rá készülnie, hogy ha a motor/váltó/diffi ugyan nem is áll majd meg alatta, de azért mindig lesz mit csinálni. És nem csak egy ilyenen, hanem egy csúcs-restaurált példányon is (a Szent Szobornak most például koppan valami az elejében, nincs rendes töltése, a fűtőventilátora vinnyog és berágódni készül, s a kecskebőr kilyukadt az adagolójában). Csak a csúcs-restaurált állapot egy tetőablakos 230-asnál minimum a háromszorosa Nessyének.
Próbáltam eltántorítani. Attilának nem lehetett könnyű dolga, mert nem ő akarta megvenni a kocsit, hanem a fia, aki viszont nem volt jelen. Az ő vonzalma pedig ezekhez a nagyon vén dolgokhoz láthatóan nem volt akkora, mint a fiatalabbiké, ezért kicsit tanácstalanul hallgatta a szavaimat, de azt mondta, van jó szerelő bácsi otthon, aki tud a leendő vásárlásról, fel lett készítve, s nem tart a rá váró feladatoktól.
Megemeltem a kocsit a garázsban, hogy alá tudjon feküdni, elmutogattam, hol várhatók vele rövid-középtávon problémák, aztán kipakoltuk a hozzá való cuccokat, a garnitúra nyári gumit felnin, az új műszerfalat, az ajtószigetelést, a nyárra kivett termosztátot, a balos tükröt (amit sosem sikerült rendesen állíthatóra megcsinálnom, ezért vettem helyette másikat Ornbauban), egyéb csetreszeket.
Ja, és egy keskeny csomagtérnyitó fogantyút is – ugyanis Nessyre olyan lenne való, igaz, akkor be kellene fedni két csavarlyukat a csomagtérfedélen. Az átkozott Kozma ugyanis valami hirtelen ötlettől vezérelve, az autó elkészülésének utolsó pillanatában a tök jó, első szériás csomagtérfedelet kifúrta és feltette helyette a második szériára való, széles krómot. Mert úgy tetszett neki. Hányszor vertem a fejem a falba emiatt – nekem szörnyen rosszul mutat egy ilyen alkatrész egy echt első (oké, másfeles) szériás autón. Ráadásul a Foltosnak ugyanez a baja volt, tehát idestova nyolc éve ezzel a kellemetlenséggel élek.
Még jó, hogy adtam a fogantyút, mert ahogy az első nyári kerékkel a kezemben a kocsi felé közelítettem, s megkértem Attilát, hogy tárja fel nekem a csomagtartót, ő meg a nagy lelkesedésben (és mert a gombkiugrasztó gumi zárt állapotban valamiért nem működik) azt hitte, nyitva a zár, ezért megrántotta a fogantyút, majd erősebben megrántotta... és reccs, a fele a kezében maradt. Hát, most már kötelező lesz visszaalakítani rövid fogantyúsra, ezt eldöntötte az élet. De nem örültem, az ilyen helyzet, amikor épp darabok törnek le az adásvétel pillanatában a kiszemelt, szép, öreg autóból, megkeseríti a vásárlás örömét. Mindegy, odafent papírokat cseréltünk, Attila pedig elviharzott Győrbe. Mondjuk, a viharzás talán túlzás – órákkal később felhívtam és még csak Komáromnál járt, mert nem akart 90-100-nál gyorsabban hajtani az öreg Mercivel. Majd belejönnek...
Én mindenesetre – a cél szentesíti az eszközt, amúgy is kegyes hazugság volt – azt mondtam másnap Donátnak, hogy az autó elromlott, és az eladása még legalább egy hétig nem aktuális. A hirdetést kint hagytam, nehogy gyanút fogjon, a telefonszámot meg átírtam egy olyanra, amiről tudtam, hogy fax csörög a végén. Nem volt szép dolog, de ha már konspiráltunk, mi apák, akkor konspiráljunk profin.
Attila másnap a garázsból hívott – hogy is kell kivenni a hátsó ülést, mert kipucolná a medvehéjakat. Upsz, akkor esett le, hogy én még ki se porszívóztam a kocsit Olaszország után, egy perc időm nem volt rá... Égett a pofám. Donáttól aztán szerdán kaptam a Messenger-üzenetet. El volt ájulva. Aztán kaptam fotót is, amin már ott áll az autó mellett, majd kémeim is jelentették, hogy az autó Győrben mozog mostanában. Kicsi a világ...
Egy hiba máris előjött nála – nekem mindig csepeg sajnos az összes autóm (a Bianchi, a Bertone, még a Szent Szobor is, de Nessy is pakolgatott maga alá), de Donát azt írta, tenyérnyi foltot talált a kocsi alatt. Az több, mint amit szokott. Talán a négyes váltó nyelestengely-szimeringje keményedett meg az egyévnyi állásban? Az még visszapuhulhat a használatban, reménykedjünk, hogy csak ennyi volt s gond. Mert mást nagyon nem piszkáltunk a motoron – azaz, amit igen, az mind a vízkörrel volt kapcsolatos. Most szorítok.
Amikor ott álltunk az estében, négyen a családommal, s Attila beröffentette Nessyt, majd kigurult a képből (persze minden lámpája világított a rohadék öreglánynak, csak engem szívatott ezzel állandóan), mindannyiunk torkában ott volt a gombóc, még az öreg járműveim iránt szerény érdeklődést mutató Norbiéban is. Halkan megjegyeztem - „lehet, hogy most az utolsó járós állólámpásunk távozik innen a ház elől”, mire Kati sóhajtott, és a tőle megszokott, germános praktikussággal azt válaszolta - „szerintem fél év nem telik el, és megint áll majd egy a ház előtt”. Bálint csak annyit mondott - „elmegy? Ennyi idő alatt, még elbúcsúzni se volt időm, pedig ez volt az összes állólámpásunk közül a kedvencem...”
Nessy hiányát nagyon is érzem. Nem áll ott nagy, sötét testével a ház előtti fa alatt, amikor reggel munkába indulok, nincs hathengeres dörmögésre alkalmas semmi az egész utcában (csak reggelente jelenik meg egy E36-os kombi BMW), én meg, amikor kell, a Bertonéval intézem a dolgaimat, lévén az az egyetlen, azonnal hadra fogható autóm.
Kis híján azonnal került egy újabb állólámpás a ház elé. A Kozma (ez az átok, de ezt már ide se kéne írnom) felhívott - „te Zsolti, hogy áll a Nessy eladása? Mert a sógoromnak útban van az az állólámpás 240 D-je, amiről meséltem neked, tíz éve kivonta a forgalomból, kilakatoltatta nagyon szépen, lefényeztette, kvázi össze is lett rakva, a motorját is felújították, azt már csak bele kéne tenni, de már elege van belőle, senki nem akarja megcsinálni neki, viszont a cégének kell nagyon a hely. Kilenc kiló, magyar papíros, hülye vagy, ha nem veszed meg, mert a végén még novemberben kitolja a placcra és ott fog elrohadni”.
Megfordult velem a világ. Kilenc kiló mondjuk akkora kiadás, hogy épp nem maradt volna elég a könyvre, de a hiányzó kétszázezret még csak-csak kölcsön tudom kérni valahogy. És lehetne folytatni állólámpással – ott az ötös váltó, a motor beszerelése előtt azt azért belepattintanám, kapna Mike Sanderst az üregeibe bőven, van is itthon két négykilós dobozzal, egy második szériásért pedig nem is fájna annyira a szívem, hogy kint állnak az utcán... Viszont hatalmas öngólt lőnék, mert most pont egy olyan járós autót szeretnék, ami nem érdekel túlságosan, amit nem kell túl sokat szerelni, hogy a futó projektjeimnek is végre nyugodtan nekiállhassak. Épp a rossz változat lenne.
Szerencsém volt. Mire két nappal később eldöntöttem, hogy egy ránézést azért megér (nyilván a fél autó nincs összerakva, egy csomó minden biztosan hiányzik, satöbbi), eladták. Vicces, de örültem a hírnek.
Most viszont nem igazán tudom, mi legyen. Hogy ne a Bertonét strapáljam mindenre, a 33-ast tegnap hazahoztam Pécelről, ahol egy nagyon rendes olvasó üres garázssarkában hevert egy éve. Imádom ezt az autót, persze pocsék jármű, zörög, meg nem lehet benne ülni, meg kellemetlen a váltója, meg nyilván elmállik, ha sokat használom (bár másfél év közepesen intenzív üzemet azért elég derekasan lenyomott alattunk és nem látom, hogy fáradna), de amit ad élményben, ahhoz foghatót nemigen tudok más kocsiban.
Nem, nem olyan, mint a Bertone, mert a Bertone archaikusan, elegánsan, klasszikus olasz sportautósan diadalmas és lélekemelő, emez viszont sokkal gyorsabb, pökhendibb, vadabb, iszonyúan a vad, nyolcvanas évek, amikor semmi nem számított, tényleg hülye kamasszá teszi az embert. De a 33-ast nem használhatom télen, ezért valamikor legkésőbb november végén vissza kell vinnem Pécelre, nehogy sót lásson. Legkésőbb addigra kell vennem valami modernebbet, olcsón.
Valami olyat, ami tényleg csak marginálisan érdekel, ami nem eszik sokat, ami autópálya-képes, amin van egy vonóhorog, hogy elhúzzon esetleg egy kis motoros futót vagy egy könnyű pótkocsit, és ami azért nem rohad le minden sarkon, csak minden harmadikon, illetve pár évig még vizsgaképes marad. Olyan autót keresek, amit amúgy utálok venni – műanyag lökhárítóst, gumikormányost, csekkendzsin-lámpást, OBD-csatlakozóst, yuck. Utoljára talán a 124-es Mercimet vettem így, nem is szerettem.
Évek óta először megint elkezdtem turkálni a hahun 150-350 ezer forint táján. Hamar rájöttem – lélekben még mindig nem vagyok felkészülve arra, hogy akár japán, akár koreai autó álljon is a házam előtt (mondjuk, egy Toyota 2000 GT, egy Isuzu Bellett GT-R, egy Nissan 240 Z jöhetne, de az más műfaj). Nem is vagyok az az ember, aki bármilyen kilencvenes évekbeli Opelre, Volkswagenre, Fordra, Renault-ra rá tudna izgulni (leszámítva a sportváltozatokat, de azok elhasználtak, drágák, ritkák és buheráltak, ráadásul pont hogy nem szeretni akarom ezt az autót). És drágább.
Azt hiszem, valami lehetetlent próbálok megvalósítani - autóbuziként nem-autóbuzi-járművet venni. Olyat, amit nem akarok állandóan dédelgetni, nem kapom fel a fejem a zörejeire, nem várom a percet, hogy a volánja mögé pattanhassak, de azért tűrhető kényelemben elvisz helyekre, bele tudom ültetni anyukámat. Ami a hibáival nem tud odatolakodni a Puch, az NSU, a Honda SS50 elé, amikor hétvégén nekiállok szerelni.
Tökéletesen egyetértek veletek, nekem nem autót kéne vennem. Hanem egy másik agyat.
Mindegy, induljunk ki abból, ami van, mert az agyműtét sokkal drágább, mint az autó, ráadásul az agytranszplantáció ritkán sikeres. Tehát autó... Akkor mi legyen? Újraindítom az Autonánia-rovatot, igaz, most itt kevésbé izgalmasak a partnerek, mint amikor tét nélkül megy a játék, viszont a végén jöhet még akár egy kis lanyha kielégülés is.
Ahogy nézem most a hahus parkolómat, amibe azért tudat alatt gyűjtögettem a tételeket az elmúlt egy hétben, az valahogy csupa latin járművel lett tele, közte elvétve egy Volvo 850 kombival. De mindjárt kiveszem, mert ahhoz drága az alkatrész, az olcsóknak mállik a bele, turbós vagy dízel eleve nem kéne belőle, csak szívó benzines, az meg nem épp takarékos, tényleg, minek vettem ide? Tetszik, de most nem ilyen autó kell. És szerencsére vannak olyan latin járművek, amik sok-sok használatot bírtak, s valamennyit még bírnak ma is, húsz-huszonöt évesen. A műanyag lökhárító és a gumikormány miatt kellőképpen utálom őket, az olaszságuk miatt viszont legalább kicsit igen, valahol itt lesz az a pont, amiért nem rajongok, de elviselem.
A Fiat Punto I a megjelenése óta kedvencem, de az 55 lóerőssel nem jut el az ember az esseni börzére, a 60 lóerős hengerfejesedik, a 75 lóerős inkább csak eszik, de nem megy sokkal jobban, tehát marad az 1.2 16V, ami ebben a szériában ráadásul még nem 80, hanem 86 lóerős volt. Ilyenekből párat eltettem nézegetni. De a tűrhető itt is inkább 350-nél kezdődik.
Kicsit rápillantottam a II-es Puntóra is, ami közel sem volt annyira megbízható autó, mint az I-es, viszont egy generációval fiatalabb, aztán a franc tudja, hogy mára ez a kettő hogyan kompenzálja egymást. Ebből is van a kedvenc 1.2 16V-m, de az újabbak között megjelenik már a másik libling, az 1.4 16V, 90 lóerővel. Az se lenne rossz. De ha lehet, inkább egy jó állapotú I-es kéne. Vajon hogy fog ki ebből az ember olyat, ami nem volt kétszer körbelakatolva? És persze vonóhorgos kéne, mert annak felszerelése az újravizsgáztatással együtt még egy százas. Szűkül a kör.
Na meg a Lancia Y, a hörcsögpofájú második széria. Imádom, szerintem a maga idejében is bomba volt a formája, most, huszonév távlatából hihetetlen, hogy ilyet kisajtolt magából egykor az autóipar. És a külsejénél a belseje még egy fokkal jobb, pláne a nem Elefantino- (értsd, leszállított árú) kiviteleknek. Nem, abból egy szép alcantarás, 1.2 16V kell, szintén. Egy baj van az Y-nal – a Punto I igazából jobb kocsi. Emlékszem mindkettőre, amikor új autókként teszteltem őket, s a kicsivel nagyobb tengelytáv nemcsak azt jelenti, hogy hátul valódi emberek is elférnek a Fiatban és van valami csomagtartója is, hanem sokkal kevésbé ideges, ügyesebb kanyarban, s a kormánya sem olyan könnyű. De a Lancia jobban tetszik... Ehh, hülye vagyok, hiszen pont olyan autó kéne, ami nem érdekel...
Beúszott a képbe nagyobb autó is, olyan, amiről tudom, hogy sokkal jobb, mint amilyennek a magyar közvélemény tartja, mert sok, konkrét példányt láttam, hosszú időn át használatban. Egyik a Peugeot 406-os, aminek az első szériája még kicsit béna, klozettüléses volt, de a második már szép is belül, ülni is jó benne. És a 406-osnak hátul nem a sok fejfájást okozó, tűgörgős PSA-futóműve van, hanem multilink. Ezek nem voltak problémás kocsik, pláne a 2,1-es dízelek, de az 1,9-eseket sem tartották sokkal rosszabbaknak. Mindezt most persze azért írom, mert abból az infóból dolgozom, ami nekem megvan, aztán nyilván előkerülnek majd a poszt végén, akik csúnyán megégették magukat ilyen autóval (a statisztika rohadék dolog), ha valamit nagyon rosszul tudok, nem árt talán tudnom. Ráadásul a 406-osok nem is rozsdásodtak nagyon, bár amiket most láttam, azoknál a hátsó kerék előtti küszöbrész szinte kivétel nélkül porhanyós volt. De egy vonóhorgos 406 Break egy finom hangú dízellel nem tűnik nagy kínlódásnak, annyira meg nem rajonganék érte, hogy állandóan foglalkozzak is vele.
Ha már Peugeot, akkor pillanatra a 605-ös is bevillant, mert az még klasszabb – de az öregebb, nem kombi, ritkább, ráadásul ahhoz már biztosan lenne annyi érzelmi kötődésem, hogy állandóan piszkáljam. Nem, 605-ös nem kell, eldöntöttem. Viszont a 406-os konszerntesója, a Citroën Xantia szintén érdekel. Kicsit kisebb, nem rugózik számottevően jobban a 406-osnál, inkább csak máshogy (ez már a kemény hidropneumatika korszaka), de nem is sokkal problémásabb a Peugeot-nál. De azért a tudja fene, egy öreg Citroën és mondjuk, egy mannheimi börze, utánfutóval – hát, nem akar összeállni a fejemben a bugi.
És végül – kimondani is alig merem – 250 ezer fölött megjött a legnagyobb kedvencem, egyben a világ legzseniálisabb autója, a Fiat Multipla. Az az autó, amit a különcséget nehezen tűrő magyar közvélemény jellemzően utálattal sújt. Pedig nem volt ennél még átgondoltabb autó a Földön, ennek minden részletéből süt az okosság, a tervezők szeretete, a szabad gondolkodás. Annyira azonban nem vagyok menő, mint a Karotta, én nem vennék vinnyogó motoros, kifűthetetlen és két literrel többet evő benzinest, inkább választanám a sokkal csendesebb, kellemesebb, takarékosabb dízelt, lehetőleg a 110 vagy 115 lovas változatot.
De a Multipla fogyékonyabb jármű a Puntónál. A belseje eleve nem olyan tartós; olyan például, amelyiknél ép lenne a vezetőülés párnája, pláne annak a huzata, eleve nemigen van, s ha az a szövet mállani kezd, hamar elfogy a szivacs, vasig. Pedig a 123-124-es Mercedeseim óta rettentően utálok féloldalasan ülni autóban, a vason ülésből meg kicsit kinőttem. Ráadásul rohad is a típus, méghozzá elég rendesen, s az első lengőkarjait is elfogyasztja 15-20 ezrenként. Nem olcsó mulatság a csere, csak anyagárban 80-90 a két oldal. Pedig a Multipla nagyon kecsegtető és logikus lenne.
Egyet fel is hívtam Sopron közelében, egy sötétkék, piros belsejű, vonóhorgos 110 lovast, úgy tűnt, még vezetőülése is van. Esküszöm, elmentem volna megvenni azonnal. 350 ezrével közel sem a legolcsóbb volt a piacon (most 235 ezernél kezdődnek a vizsgás példányok) -, de mázlim volt (vagy pechem?), nem kellett nyakamba vennem az országutat, mert előző nap megvették. A többi? Nincs vonóhorguk (az plusz százezer nekem), körben horpadtak, láthatóan rohadnak, nincs vezetőülésük, benzinesek, eleve majdnem mindegyikről hiányzik hátul a MULTIPLA-felirat. Egyik se tetszik igazán. És vannak a láthatóan jobb állapotban levő második szériás, lófejű fajták. Na, ha valami ronda, akkor az, olyat semmiképpen nem vennék.
Most nem kerget a tatár, ráérek novemberig. Itt áll végre a ház előtt a 33-as, éppen elég jól csillapítja az most az autóínségemet, de télen nem maradhat kint. Talán túlságosan jó pótlék – bárminél ötször jobban szeretem, mint amit venni készülök. Ja, vonóhorog sincs rajta, még egy hiba.
