Az a parányi szú elkezdte rágni az agyam, amiről a múltkori, autóvásárlás-lamentálós posztban írtam. Abban a posztban, melynek megjelenésének idejére valójában már meg is vettem az új kocsimat. Új... Mondjuk, azért újabb a többinél.
Nem halogathatom a lelepleződést, bár úgy érzem magam tőle, mint amikor az ember eljut arra a pontra, hogy először meg kell kérdeznie a hosszú combú dm-es eladó csajt, merre találja a felnőttpelenka-részleget. Megvettem a fekete Avensist. Igen, azt, amiről már írtam a keddi posztban, az Ifjúsági- és Sportminisztérium rendszámút. Mivel fejben és privát beszélgetésekben a másik japán csatalovamat, a Honda Spacy-t úgyis csak műanyagvödörnek nevezem egy ideje, hát legyen az Avensis a fémvödör.
Oké, adok kis időt meglepődni.
A métely amúgy egész gyorsan belerágta magát a lelkembe. Amikor megkaptam a levelet a kocsi képével, átfordítottam Papp Tibi, szerkesztőségünk ügyeletes avensisológusa felé a monitort, aki lelkesen felkiáltott - „ne mondd! Ez egy tök jó autó, benzines vagy dízel?” Benzines, kicsi motoros, mondtam én, mire ő - „az a legjobb!”
Végre egy gomb, amit meg tudtam nyomni Papp Tibin, ez huszonöt évnyi barátságunk alatt, a privát autóimmal kapcsolatban még sosem sikerült. Van haladás.
„Te, tudtad, hogy ezek nem rohadnak?” - folytatta kicsit később, s ezzel meg ő nyomott meg egy elég nagy, vérbő gombot az én fejemben. Mivel nekem nagyon ritka használatra kell az autó, ezért a korróziótól félek a legjobban. Hétköznap, ugye, a parkolási díjak miatt kizárólag motorral tudok járni (télen-nyáron), hétvégén, ha szép az idő, garantáltan valamelyik veteránt, esetleg motort veszem elő, ezért a fémvödörnek marad a féldisznó-, olajos motorblokk-, papírgyűjtésre újsághalom-szállítás feladatkör. Ja, nem, utóbbit a Bianchival szoktam. Oké, akkor még a téli, vidéki utak és anyukámmal-nővéremmel ide-oda mocorgás a városban abszolválása is.
És Gábor, aki küldte a levelet, nagyon olcsón adta. Nem megyek bele, mennyiért, mert idegesítő, hogy bármilyen konkrétum leírása után (vagyis sokszor anélkül is) mindenki azonnal turkálni kezd a zsebemben – egyszer képzelje magát a turkáló is egy 25 ezres olvasótábor figyelmének másik végén, és talán megérti. Ha van empátiája. Ja, aki ilyet kérdez, annak úgysincs. Mindegy, azért próbálkozom. Mindenesetre ez a neten, a névtelen kommentek mögül előbukkanó levelek ellenében egy viszonylag kellemetlenül védhető hídfőállás, de annyira azért betájolom mindenkinek az ajánlatot: messze a következő legolcsóbb, második szériás, magyar papíros Avensis vételára alatt maradt az ajánlat. Nekem annyi volt a lényeg, hogy belefért a keretbe.
Én meg – ha nem is tudok érzelmeket előszedni az agyamban a buci nagy-Toyota iránt, de ez így van az elmúlt 25 és fél év több ezer tesztautójának 90 százaléka felé, szintén -, legalább nem utáltam ezt az autót, sőt, volt a szememben egyfajta tisztelete. Dízelt mondjuk, sose vennék, mert a Motor-Presse tartóssági D-4D-je kvázi lépten-nyomon lerohadt egy-két hónappal azt követően, hogy a tesztelési időszak lejárta után egy kollégánk megvette, de a benzinesek tényleg nagyon tartósak és problémamentesek. Ha persze épp nem vedelik az olajat, de az meg csak a kétliteresek szokása. A szóban forgó vödör viszont egy Balkáni Piac Only-version, az 1.6 16V 3ZZ-blokkos, 110 lóerős.
Nem akarok japánt, nem akarok japánt, skandáltam, kicsit csendben verejtékeztem a sarokban, aztán remegő kézzel mégiscsak a telefon után nyúltam és felhívtam Gábort. Biztos ismeritek a helyzetet, ha valamire nagy nehezen rábeszélitek magatokat, s túlléptek az első elhatározási ponton, utána már lejtőn csúsztok. Nem kellett hozzá sok beszélgetés, hogy a képen még egészen tűrhetőnek kinéző Avensis már ne a színpadi reflektorok fényében csillogjon, hanem ott, ahol én a legtöbbet látni fogom: a pincében levő művészöltöző negyvenes izzójának fényénél, elkent sminkkel, kissé lyukas alsóneműben.
Sorolom. A tetőkárpit leszakadt a tartóvázról, az ember fejére lóg a szövet – ha trópusi ágy lenne szúnyoghálóval, még elmenne, csak akkor járna mellé odakint trópusi környezet is. A gumikon minta - alig. Koszos a belseje, de nagyon. Majd jött a két legrágósabb falat – 533 ezer kilométer van benne és folyamatosan világít a csekkendzsin az órájában, feltehetőleg katalizátorcserére szorul. Kicsit megtántorodtam. Végiggondoltam: ennyi rossz mellé már biztosan jár néhány szépen fejlődő lyuk a kasznin, mechanikai anomáliák, vibrációk, morgások és szorulások, bedöglött elektronika, lyukas kipufogó.
„Nem, dehogy, semmi ilyen nincs, az autó nem rozsdás, most költöttek rá nemrég háromszázezret, a fél futóművet, az egész féket kicserélték, minden szűrő, olaj új benne, szépen megy, nem egy lepra!” - magyarázta Gábor, aki valamiért nagyon rám akarta tukmálni a fekete dögöt.
Neki csak útban van a kocsi, mint megtudtam, ugyanis megvett pár leselejtezett, sokat futott autót egy gyógyszerfutár cégtől, mert a kontingensből kiszemelt magának egy Opelt, a többit pedig némi piacképesítés után – polír, belső takarítás, ilyen-olyan javítások, gumik – úgyis eladná. Ha nekem jó a Toyota koszosan, leesett kárpittal, csekkendzsinnel, pályagumikon, karcos fényezéssel, akkor inkább ő se kínlódna a szépítgetéssel, mert éppen elég a dolga.
Volt akkor nálam egy Mazda CX-30 tesztautó, gondoltam, ott a Pilis tövében lefotózom, egyben meg is nézem a Toyotát, két japán légy egy csapásra. Miután lenyomtuk a képeket – első a munka, ugye (jött is az eső amúgy) – áttértünk az Avensisre. Élőben nem is olyan rossz, bár mintha túl alacsony lenne a gumik oldalfala. Persze az alufelnik is karcosak, de egyáltalán nincs lehasználtautó-benyomása az egésznek. Elő a kulccsal – nini, ehhez még adtak szürke szervizkulcsot! - működik a távirányító, a gumigombok sem estek, lukadtak ki a foglalatból. Hány európai autó lenne büszke erre, félmillió után.
Feltárul az ajtó, kidől a jellegzetesen édeskés japánkárpit-szag, keveredve sok-sok bent töltött emberi óra fáradt kipárolgásaival. Még jó, hogy nem bagóztak benne, mert akkor utálnám. Érdekes, a tető valóban ernyedt halászhálóként lóg a fejtérben, de a többi kárpit nem szakadt, igaz, a vezető bal combjánál, ahol átcsusszan a beülő ember, már lyukadásig elvékonyodott. De a kormány csak fényes, viszont nem mállik, minden gomb, kapcsoló a helyén. Ha koszos is, ez egy egészen Avensis II-re emlékeztető jelenség.
Persze a legolcsóbb kivitel, kézi szellőzésvezérléssel, bőrmentes kormánnyal és váltógombbal, szövet ülésekkel. Utóbbinak nagyon örültem, mert ebben a szériában a bőrös ülések teljesen más formájú, magas sámlik voltak, utáltam is a vezetési helyzetet az ilyenekkel szerelt, régi tesztautónkban, ezekben itt viszont legalább egy kényelmes helyzet adódik. Oké, jöjjön a menéses kör.
A motor teljesen hideg volt indításkor, de azonnal bepöccent. Kis láncfeszítő-kerepelés volt az elején, de nem tartott egy másodpercnél tovább, majd beállt az emelt alapjárat, négy hengerrel. Csekkendzsin szemkiégetős üm-ban, naná. De legalább biztosan nem a trafók, s nem is a befecskendező hibájára utal, mert akkor nem venné a motor a lapot, sántítana a járása is.
Tokodaltáróról elhúztunk a főúton tovább, kis kanyargás, volt rossz út is, gyorsítgattam, lassítgattam, semmi ijesztőt nem tapasztaltam. Mintha a kormány kicsit nehezen akarna kitérni középállásból és a kerekek is nagyon utánamennének a nyomvályúknak, de lehet, hogy csak elszoktam a tizenhat évvel ezelőtti Toyotáktól. A kuplung csak a legalsó négy centin emel ki, emiatt meg a váltó is kemény, de... Kábé ennyi.
Nem lóg a vezetőajtó. Nincs félreülve az ülés. Minden visszajelző, műszerlámpa világít, de csak amikor kell neki. Mindenfelé mozognak a tükrök, selymesen mennek az ablakok (hátul utólagos, motoros szerkezetek vannak, s ott a tengelycsonkokról hiányoznak a kupakok), a rádió összes hangszórója szépen szól, igaz, a kijelző pár szegmense elment vadászni. Nyomkodásra visszajönnek. Majd megint elmennek. Mit akarok én egy Punto I árán, tényleg?
Ahhoz képest, milyen kicsike, istenien húz a motor, vajpuhán pörög, az olajbeöntő sapka lecsavarása után csak levegőt pufog a karter, füst nincs, a kipufogóból sem. Beállnak a mutatók a helyükre, a fék erős. És semmi se zörög az utastérben, ez tizenhat év és 533 ezer kilométer után egészen hihetetlen. Valamit tényleg tud ez a Toyota.
Alámászom, meglepődök. Ha nem is gyári az állapot, de rendben van itt minden, lyuknak semmi nyoma, a legrosszabb némi felszíni rozsda, de ennél több van ma egy ötéves autón. És igen, látom az új féktárcsákat, egy-két új futóműalkatrészt, a forgalmiból meg előkerül a Mobil Oil öntapadós címke – háromezerrel korábban volt olaj-, olajszűrő-, légszűrő-, pollenszűrő-csere. Kit érdekel, ha a hátsó dob előtt egy tűzkarika cserére szorul, és néha beragad a jobb oldali ablakot letiltó kapcsoló?
Nem döntöttem azonnal. Inkább még kipróbáltam Gábor készülőfélben levő, Svájcból származó, kétliteres Alfetta GTV-jét – hát az a pár száz méter beragyogta a napomat, istenem, micsoda őrületes jó autó. Miért nem inkább arra alkudozok? Azt tudnám szeretni. Nem is: imádni. A Toyota? Inkább hazahúztam megrágni a dolgot. De éreztem már ott is: nincs ennél logikusabb döntés.
Nem rohad, mert kora 2000-es évekbeli Toyota. Indulni fog, fűteni és klímázni (igen, hideget fúj) is, mert Toyota. Nyilván meg kell rajta csinálni a tetőt, a gumikat, a katalizátort, de azt követően simán meg tudom majd állni, hogy állandóan szereljem, részben, mert nyilván nem kell majd sokat, részben pedig mert nem kötnek hozzá erős érzelmek.
Azóta új fejezetet nyitottam - megvettem a magyar piac talán legsittesebb Avensis II-jét, kicsit azért is, mert ebben az 533 ezer kilométerben azért érzek egyfajta bugit – ha ennyi aggódnivaló nem lenne, már túlságosan langyos víz lenne az egész. Várom a pillanatot, amikor a minden zajt eltűrő veterán-alfást legyőzi bennem a kesztyűtartó-zörgés náci (erről bővebben az új könyvben), bár lesz addig egy hosszú jellemfejlődésem még.
Ide tartozik azért annyi, hogy mire egymás kezébe csaptunk Gáborral, lett közben egy hosszabb intermezzo az autóval kapcsolatban, de az egy külön szigetet jelent a sztoriban, tehát arról többet majd a következő posztban.
Óriási fordulat ez az életemben. Életemben először vettem olyan autót, amit már újságíróként (sőt, ha belegondolok, akkor 11 éve voltam firkász) teszteltem. Olyan autót vettem, amit a szomszédom, a bölcsész haverom, sőt, a Papp Tibi is megvett volna, ami egy teljesen idegen és szokatlan józanság-érzet, ebbe a cipőbe még csak autókat tesztelő tanácsadóként léptem, s kicsit nyomja a rüsztömet. Sőt, olyan autót vettem, amelynek gyártásakor Bálint, a nagyobbik fiam már élt, nem sokkal később pedig Norbi is megszületett, ami egyszerűen hihetetlen. És klímás, hihetetlen. Sose volt klímás autóm, azaz a Hansban volt AC, de nem csináltattam meg, mert szeretem a nyári meleget. Ez meg itt - működik. Sőt, légzsák is van benne, ilyen se volt még.
Olyan emberek lapogatják azóta a hátamat, akik irányából mindig csak a kissé zöld és nyálkás, furcsa szagú űrlényeknek fenntartott pillantásokat kaptam eddig, ha a legújabb szerzeményeimről beszéltem nekik. Mindenki gratulálgat, ettől meg úgy érzem magam, mint a gitármániás punk csávó, akivel most az egyszer az életben már elégedett az alsógatyákat is kivasaló, a konyhapultot naponta ötször Domestosszal letakarító anyukája, mert a dédpapi temetésére kimosta a hajából a zöld festéket, kivette a biztosítótűt az orrából és inget húzott. Nem vagyok benne biztos, hogy örülök ennek a helyzetnek.
De most, az életnek ebben a pillanatában, amikor a könyvem kiadása a legfontosabb dolog és minden más mellékesnek tűnik, és szeretném, ha minden egyszerűen zajlana, ráadásul jön a tél, amikor majd autót kell használnom - hát most ez tűnt a leglogikusabbnak.
Aminek igazából örülök az új helyzetben, az az, hogy végre, talán nem a kint tartott, alapvetően óvva-elhasználni vett állólámpás Mercedes, Alfa 33-ast, Fiat Pandát, vagy helyettesítsetek be bármit az elmúlt tizenöt évből, szóval nem a kinti autót fogom szerelni állandóan, hanem neki tudok látni a garázsom mélyén porosodó, elfelejtett projekteknek. Erre nagy szükségem volt, a fémvödör meg kint vár majd, hűségesen.
Utóirat:
Hogy a család hogy fogadta a dolgot? Amikor hazahoztam az Avensist, egy barátom épp átjött könyvet venni. Vele dumáltam a ház előtt, s közben megjött a feleségem is. Mutatom neki - „Kati, ott az új autó...” - mire ő átnézett az Avensisre, s annyit ficcentett oda - „ja” - majd bement a házba.
Kicsivel később Bálint is befutott a villany-egykerekűn, be akarta indítani a motorját, mert mindjárt osztják neki a jogsit. Neki is felhívtam a figyelmét az új autóra, mire ő - „„eeeez...? Apa, ezt minek kellett, ne már...” Szóval első lépcsőben nem voltak túl lelkesek. Norbi pedig tökéletesen leszarja az autós dolgaimat, neki végképp nem volt értelme mutogatni semmit.
Este pedig Kati elővette a kedvenc témánkat, ugyanazt, amiből 2010-ben a Ponton is lett.
- Zsolt, tényleg ezt az autót kellett megvenned? Most mivel megyünk majd külföldre?
- Izé, a 33-ast is el akarom passzolni, így hát ezzel, esetleg a 190-essel...
- Azt már nem! Megbeszéltük, hogy elmegyünk még valamikor Skóciába veterán autóval, esetleg Spanyolországba, szó volt a Goodwood Revivalről is. Erre most előáll ez a helyzet, hogy nincs olyan rendes, öreg autónk, amivel eljutna bárhová a család? Hogyan oldod ezt meg?
- Figyelj, megfogadtam, hogy többé nem tartok veterán autót kint az esőben, már az eddigiekért is az autós pokolban ég majd a lelkem, örökre... Nem tudom, mit tegyek, mert a garázsban nincs már hely semminek, talán el kéne adni végre a Bianchit.
- Azt nem, a Bianchit soha! És tudod, hogy a gyerekek még dühösebbek lesznek, ha ezt a témát előveszed. Nem tudom hogyan lesz tovább, de ez így most nem jó, át kell gondolnunk mindent.
Mi történt, ebben a családban már csak én vagyok józan?
Oké - jöhetnek a "nem hiszem el, hogy egy újságírónak Magyarországon ilyen förtelmet kell megvennie" (heti három alkalomra kell az autó, de akkor nagyon), illetve "kitérek a hitemből, ha a Csikós ilyen autót vesz" (vödörnek kell, ne feledd) jellegű kommentek. Fura igényekhez fura megoldás.
