A tavalyi eufória után vegyesebben alakult a 2019, bár az év java része szuperül sikerült. Ami egy autós-motoros csávónak a legfontosabb lehet – talán még az életben nem tettem bele ennyi kilométert az öreg járműveimbe egy év alatt, s mindemellett jutott idő a két keréken dülöngélésre is. Mindezt úgy, hogy mellékesen az életben nem jártam még ennyit külföldön hivatalból – már ha leszámítom a külszolgálatban töltött, gyerekkori éveket. Úgy is fogalmazhatok: baromi tömény volt ez a 2019.
Csak a felsorolás szintjén, hogy autós fronton mik zajlottak:
1) A 3200 kilométeres túra az öreg Bertonével a Tour Auto Optic magny-cours-i versenyére – eufória a köbön, a versenypályáról Lyonba vezető út a szelíd, aranyfényben fürdő francia dombvidéken, át a komor, régi kőházakkal határolt szűk utcákon a falvakban, a mezők illata, az Alfa száraz hörgése. Az leírhatatlan, addiktív, életem legmagasabb pontjainak egyike.
2) Az ornbaui túra Nessyvel, a hathengeres állólámpással, haverokkal, benne egy nagy, mókás, az egész esemény java részét kitevő lerohadással Magyarországtól 850 kilométerre, egy baromi komplikált Rolls-Royce-szal... hazafelé a lenyűgöző Horch-múzeummal. Fantastisch!
3) A hatalmas csizmasarka-túrára a családdal, Nessyvel, a pugliai félszigetre, az is volt valami 4500 kilométer és bő két hét – isteni! Pugliát annyira megszerettem, hogy már nem is igazán Szicíliába, pláne nem Toszkánába vágyom vissza, hanem oda, elsősorban Materába, de Mattinata, Alberobello, Ostuni, Locorotondo, Trani, Gallipoli, Laterza, Lecce is jöhet bármikor. Most azonnal visszamennék. Egyfolytában. És csakis veteránautóval, mert a dombok tekeregnek, a forgalom csekély – nincs is jobb módszer.
4) Meg persze májusban a tullni börze az Alfával, Kozma Zsoltival, hazafelé Szabó Gyurit és a készülő Lotus Europáját meglátogatva, Dunaszerdahelyen. Ami, teszem hozzá, már rendszámos és ott bujkál az SUV-k kerekei között a szerdahelyi forgalomban.
5) És az őszi Sopron először a Bertonével, ami csodás volt, majd hazajöttem vele, s másnap utánuk vittem az Avensist, mert panaszkodtak – hát ez inkább fél siker.
6) Meg ott volt a Hungaroring Classic, ami ugyan nem igazi túrázás, de mint autós esemény, a legközelebb esik ahhoz a mennyországhoz, amit Goodwood Revivalnek és Le Mans Classicnak neveznek.
7) Még a Szent Szobor is lejutott Balatonra, a Kareszékhoz.
8) És hopp, Kati is megvalósította régi álmát, a színes, kis műszeres, jó állapotú 500-as Fiatot. A kicsike nem kevés gyötrő logisztika után bejutott az országba, levizsgázott, s ma is azzal voltunk bevásárolni az Aldiban, például. Teszem hozzá, előtte két órával meg én a Bertonéval voltam a fóti Praktikerben, csak hogy mindenki lássa – lehet ezeket használni télen is, csak a latyakot és a sós nyálat érdemes elkerülni velük. De az igazsághoz hozzátartozik – így, négy nappal karácsony előtt, a totál bedugult Budapesten inkább csak pojácoid pózolás volt ez, nem kellemes autózás, ezért jövőre nem ismétlem meg, inkább kivárom a nyugisabb napokat.
És akkor a motorozások.
1) AJS-ezés vagy kétszer a Pilisben, melóba is jártam vele párszor, s olyankor szinte mindig kerülővel jöttem haza.
Aztán az évet is az AJS-szel zártuk - legalábbis a motorozós részét, mert a Distinguished Gentlemen's Ride-ra azzal mentünk. Lehet, hogy kívülállónak egy merő sznobkodásnak tűnik ez, de egyszer jöjjön el valaki, és utána mindig fog, mert rém hangulatos és nagyon aranyos belülről. És persze jó cél érdekében is történik, ami nagyon nem lebecsülendő.
2) A Ducati 750SS először megjárta Weissenkirchent (Ausztria) tavasszal, majd Mariazellt és környékét ősszel – utóbbira pedig a Kati is velünk tartott a saját Monsterén, sőt, épp ő kezdeményezte a túrát. Volt egy kis gikszer, de nem viselte meg nőmet, már most tervezgeti, hova menjünk legközelebb.
3) A Cagivát rommá használtam az év során, mert javarészt azzal jártam melóba, s most először a szokásos, évi Dolomitok-túrára is azt vittük, nem a Ducatit. Amúgy is mérföldkő volt ez a túra, mert most először sikerült elrángatnom oda a lankásabb motorozásokhoz szokott barátaimat. Sajnos vegyes siker lett a túra, mert a jó idő csupán bő egy napot tartott ki, el is vette néhányuknak a kedvét, ráadásul két csaj a társaságból épp a második napra időzítette, hogy motorra pattan, a hímek mögé, ők pedig csak a kellemetlenjét látták a dolognak. De hát – a nagy hegyek ilyenek, a nagy kődaraboknál annak is örülni kell, ha pár jó órát morogva az ember ölébe dobnak néha.
4) Nekem is óriási dolog, nagyobbik fiamnak, Bálintnak pedig kétségtelenül a legnagyobb idei durranás, hogy összerakta és végigfésülte az öreg, negyven éves Honda CB125 Twint, amit tavaly vett a Smartgurutól - legalább azokat az órákat együtt töltöttük, nekem ajándék volt minden perc. A motor isteni finom lett, a jogsit is megszerezte, s egyszer már a Hondával ment veteránklubra – én sajnos nem lehettem ott, mert épp Japánban gyártottunk szerintem elég jó anyagokat a Totalcarnak, Antival.
5) Kicsit még a Morini is látta az utcát, párszor mentem vele dolgozni ugyanis. Sokszor eszembe jutott már, hogy eladom, aztán teszek vele egy karikát és eszembe jut, milyen varázsa van. Morini marad, sőt, azt tervezem, hogy jövőre megismételjük a bénák túráját a tavaszi weissenkircheni hegyi oldtimer-felfutóra és Bálinttal ketten kimegyünk a két kis családi szamárral, a CB125T-vel és a Sbarazzino 98-cal. Ketten együtt a motorok már 104 évesek lesznek, az jó, nem?
No meg a privát, nem közvetlenül robbanómotoros örömök.
1) A legnagyobb leesett kő a szívről 2020-ban: megjelent a második könyvem, a Feljegyzések a Titanicról című. Féltem tőle, hogy mivel ez már nem az első, s hogy mivel három helyett csak egy Parkoló Parádén tudtam promózni, ezért majd nem fogy rendesen, de várakozásaimnak ellentmondva december végére kiürült a sifonér, ezért januárban nyomtathatom újra. Hát ezért nem is lehet kapni most sehol. Senki ne aggódjon, aki lemaradt róla, januárban újra lesz, a szakmai facebook-oldalamon tudósítok arról is, talán még itt is, bár kicsit erőszakoskodásnak tűnik az utóbbi.
Egy könyv megjelenése nem csak azért nagy szó, mert létezik egy újabb papírdarab, hanem mert ebben a projektben nincs főnököm, nincsenek hivatalos határidőim, s a saját lustaságomat, fáradtságomat, szétszórtságomat kell állandóan, kíméletlenül leküzdenem, hogy tető alá hozzam, ha abbahagyom, akkor abbahagyom, csak a saját lelkiismeretem berzenkedik. Majd amikor végre ott van a gépben a sok betű, neki kell hasalnom, hogy összeszervezzem az megírás utáni folyamatokat, s beleborítanom a saját pénzemet, ami akár el is úszhat. Sokaknak talán fura, hogy ennyi mindent magamra vállalok, de csak így lehet, mert még így is kevés marad, miután mindenhová tejelek belőle, ha pedig nem magam csinálnám, az újságírói flekkdíj negyedére-ötödére számíthatnék. Annyiért bele se kezdenék, inkább pihennék végre. De így – még épp jó.
2) Sikerült megszerveznem a Hungaroring Classic promójának tekinthető, nem kis kockázattal járó Tour Auto Optic-menetet Franciaországba – ott a logisztika sem volt szerény, s három nap alatt 3200 kilométert lenyomni egy 48 éves Alfa Romeóval azért nem annyira kis dolog. Közben pedig Ludvigh Karcsival igen jót is szórakoztunk – remélem.
3) Kemény munkával, de összejött a japáni beszámolóözön is. Ilyen riportsorozatot még senki nem csinált Magyarországon, jó sok melónk volt benne, de úgy látjuk a számokból, megérte a küzdelem, mert mindenki falja. Sajnálom én is, hogy nem egyetlen blokkban jelentek meg a cikkek, de aki csinált valaha hasonlót, tudja, hogy ennyire tömény, vegyes anyagokat nem lehet fél napok alatt összecsapni. És van egyéb melónk is a TC-nél, ami mindig sürgetőbb, de jó volt ez adagolva is. Ugye.
4) Elég sok meló volt a magyarországi Cross Hungary túrával is, promózás, a menet elejének lekövetése Szobról (Nessyvel), végének lekövetése (Bertonével) Bajára, cikkek, fotózás, videó (Ludvigh Karcsi csodás produktuma); azt hiszem, azt is korrektül végignyomtuk.
5) Ott volt még a füredi Concours d'Elegance, ahol vasakból ugyan nem volt hiány, de idén először az időjárás tényleg kimutatta a foga fehérjét, ezért vasárnapra a mélygarázsba költözött a rendezvény. Úgy hallottam, így is tolongtak az emberek, az egy nagyon rendben levő megmozdulás ott, érdemes rá mindig készülni és meglátogatni, mert hasonló sincs a környéken. Én, a mázlista a szemerkélő esős szombaton jártam ott – nekem hibátlan volt az élvezet, nem akarom túlhype-olni, de az elmúlt évek talán legjobb képsorozatát sikerült előállítanom ott, az eső és a szürkeség ellenére, tényleg.
Eddig tart az eufória. Működő (legalábbis többnyire) veteránok, utazás, autózás, motorozás, minőségi meló, saját könyv és a családom is ketyeg - az ember nem is kívánhat ennél többet az élettől. De mindig kerül a mérleg másik serpenyőjébe is súly, s ez idén se volt másként, ráadásul idén egy hatalmas ólomdarabot tett oda az élet, s az nem esett jól. Nem biztos, hogy ide való téma, de ha Koncz uram írhatott hasonlót, pár mondat erejéig én is ide szúrom – szóval meghalt az unokaöcsém, 36 évesen, az a vörös hajú srác, akit én tologattam, párszor még én is pelenkáztam, tanítottam neki szavakat, számítógépet magyaráztam neki, játszottam vele kicsi gyerekként, cserélgettünk filmeket-zenéket felnőttként.
Bence nagyon okos, de érzékeny gyerek volt, és amikor a szülei 95-ben elváltak, még csak gimibe járt - nem tudta feldolgozni a helyzetet és annak jöttek a velejárói. Eleinte lassan, alig észrevehetően elindult a lejtőn, amiről jó pár éve, néha elképesztő helyzetek végigélése után már tudtuk, hogy nincs rajta megállás. Évről-évre láttuk, ahogy mind lejjebb, lélekben mind jobban összetörve küzd, de nem tudtunk rajta segíteni. Kamasz gyerekkel nem szabad válni, elköltözni, külföldre menni, lehetőleg még iskolát is csak nagyon indokoltan szabad váltatni vele, mert a kamasz idegrendszere a legérzékenyebb – ezt azóta már tudom olyan barátaimtól, akik ilyesféléket kutatnak. Hogy mi történt most? Hadd ne elemezzem - igen, nyáron, a fonyódi baleset ő volt az állomáson, a helyiek biztos tudtak róla. Nekem speciel még nem sikerült feldolgoznom, mert az utolsó pillanatig isteni jó csávó, nagyon jó humorú és finom ember maradt, hiányzik. Emelt fővel ment el a falig, s amikor látta, nincs előre, hozott egy döntést. Hát, szia Benyó.
És akkor ráadásul a Bálint is abbahagyta a klarinétozást, amit nyolc év után már istenien művelt, imádtam már azt is, amikor gyakorolt, mert zene jött a kölökből. Aztán lett egy elektromos gitárja is pár évvel ezelőtt, majd idén, egyik napról a másikra bejelentette - mostantól gitározni akar, mert a klarinét már nem érdekli.
Azóta egy színfolttal megint kevesebb van az életünkben, mert sajnos a gitárt fejhallgatóval nyüstöli, semmit nem hallunk belőle, csak tudjuk, hogy van. Pedig közben Précsényi Zolitól kapott egy agyontuningolt, csodásan szóló és játszható Les Paul-klónt (igen, Zoli, imádja a csávó), én nagyon élvezném, ha hallanám, mi történik, de most az a korszak van, amikor nagyon szerény a kommunikációs és együttléti igény. Kamaszkor, egyszer az is véget ér... Nekünk kicsit rossz, neki valószínűleg nagyon jó, tartson hát minél tovább.
Váltsunk.
Eladtam Nessyt, a kék állólámpást, amivel egy nagy üres rubrikát pipáltam ki a bakancslistámon – a Tolótetős, Hathengeres Állólámpás Mercedes-tulajdonlást. Két év alatt azzal az autóval oly sokfelé jártunk, el se hiszem. De nem bírtam nézni, ahogy az esőben kint áll az utcán, tudtam, hogy beázik, mert minden öreg autó beázik valahol, tudtam, hogy lassan, láthatatlanul, az üregei belsejéből kiindulva fogy, ha nem kerül fedél alá. Igen, betettem télire a garázsba, de nem volt másik járós autóm, ezért csak-csak elővettem néha, ott mosogattam éjjelenként a ház előtt a mínuszokban, hogy legalább a só java részét eltüntessem, mielőtt beteszem fedél alá, mert mint tudjuk: meleg+sós közeg+fémek – intenzív rohadási élmény.
És sokat szereltem, ahhoz képest baromi sokat, hogy milyen kevés időm van ilyesfélére, s emiatt minden más projekt megállt, vagy oly lassú folyásúvá alakult, mint gravitáció hatása alatt a föld felé vastagodó üvegablak. Sajnos újra beláttam (de mindig küzdök a beismerés ellen), hogy hobbit és szükséget nem szabad összekeverni egymással. És persze – kellett a lé is a könyv nyomtatására. E három tényező nyomása alatt meghajoltam, eladtam.
Azóta könnyebb az életem, mert egy olcsón vett, Toyota Avensis nevű műanyag vödör áll a ház előtt az esőben, amit ráadásul nem is szerelek, viszont például el tudta hozni a nyomdából azt a könyvmennyiséget, ami Nessyke testéből vétetett. Lol. Egy baromi jó színfolt elmúlt az életünkből, nagyon hiányzik a nagy,sorhatos moraj, a lukas tető, a sötétkék állólámpás-megjelenéssel együtt kapott, spontán elegancia, tényleg olyan visszaülni a műanyag batárba, mintha levágták volna a kezemet, kinyomták volna a szememet, kitépték volna a lelkemet. De ilyen az úgynevezett használati autózás, nem lehet mindig ünnepnap, panaszom nem illene, hogy legyen, mert a kocsi sokkal jobb, mint amennyit fizettem érte, ez tény.
Mindegy, mert orvosolom rövidesen a problémát. Ha olcsóbb is lesz valamivel a Nessynél (de ez még nem biztos), rövidesen pótolni fogom a hiányát, mert jelen pillanatban nincs (általam) hangulatos veteránnak hívott, a családom négy, immár elég nagyra nőtt tagját ezer kilométerekre cipelni tudó autónk. Nem, a 33-as és a 190-es nem az, azoknál már jártam jóval feljebb, öregebb is vagyok. Ötleteim már vannak, remélem, senki nem fog csalódni. Azaz az autóban majd lehet, a hülyeségemben viszont nem.
Szomorú vagyok amiatt is, hogy a Bianchival - ami mindjárt 23 éve megvan nekem - idén tényleg alig mentünk. Eleve ugye, Balatonon lakott tavaszig, aztán amikor hazahoztam, és Norbi fiammal elmentünk húsvétkor meglocsolni a nagyit, jól elment rajta a kuplung.
Vontatás, motor ki, fejvakarás – csak elég komoly zsákutcákba futás után jöttem rá, hogy csupán a pedált rögzítő tüske tört el a tengelyen, elöl, a lábtérben. Viszont kiderült az is, hogy a benne levő gázbovden is, kuplungbovden is az újabbik fajta Fiat 500 kombihoz való, ezért a kelleténél pár centivel rövidebb. Azóta beszereztem a megfelelő hosszúságúakat, és hihetetlen, de a kuplung is, a gáz is sokkal finomabb lett, mint valaha.
Naja, mindig a tákolás-mentes megoldás a jó, mint tudjuk. De ezen kívül alig párszor mentünk a Bianchival, pár száz kilométerben lehet csak mérni, amennyit, az egyik csúcspont egy szem ebédelésre menés volt a kollégákkal aznap, amikor vizsgázni vittem. Aprópó, erről Papp Tibi forgatott is egy remek videót.
Messze van ez egy családi, római körutazástól... S a kicsike már megint Balatonon van, felbakolva, hatástalanítva, mert Kati Fiatjának kellett a hely. Menne ő, csak az a bűne, hogy kinőttük.
Kati Mercije is sokat rakoncátlankodott idén. Kétszer is elvesztette az önjáró képességét. Ha hozzáveszem, hogy az elmúlt években kellett már vontatni egyszer az eltört bal, aztán az eltört jobb féltengelye miatt (vagy fordítva), már nem is olyan jó a róla alkotott kép. Most pedig a segédberendezések szíját feszítő görgő tartóhimbájának a csapágya is elszállt (ilyenkor aggályos, hogy az egész elem kitörik az elülső dekniből), pedig nem is volt régi az alkatrész.
Ezért a büszke német technikát a szarolasz Alfa 33 húzta haza Óbudáról, majd a büszke német technikának minderre két hétre szétesett a gyújtászár-betétje is, ráadásul a forgalom közepén, eltekert kormánnyal, úgy, hogy nem lehetett kivenni a zárból.
Speciális autómentőt kellett hívni, mint a roncsokhoz, mert fel se lehetett húzni egy sima trélerre. Hát, nem szép a bizonyítvány. Oké, Kati baromi sokat megy vele, és az az autó is 30 éves, de akkor is. A régi 190-esünk, az EFY megbízhatóbb volt, pedig egy százassal több volt benne. Az különben erősen megfáradva és megrogyva, de ma is megy a forgalomban, szoktam róla képeket kapni.
Apropó, Alfa 33 – igen, még megvan. Október elején elővettem a hibernációból (el volt téve egy péceli garázsban), s kis híján megőrültem vele megint – mert ez az autó tényleg idiótát csinál az emberből, annyira beleviszi a száguldozásba. Egy briliáns motor, egy mennyországban megalkotott kormányzás, minden más pedig förtelmes vagy egyenesen pokoli benne (üléshelyzet, pedálok, fékek, zörejek, karosszériamerevség), de az autó akkor is addiktívabb, mint a heroin.
Pár hétig tehát száguldoztam vele föl s alá, mint egy lila dervis, hazahúztam vele a német technikát, majd – mivel a vizsgája már nagyon le akart már járni, elvittem megmutatni Hamza Csabinak. Ő volt az, aki hátulról előrefelé korábban is lakatolta már a padlót, a hátfalat, a hossztartókat, a hátsó csomagtér-zsebeket. Eldöntöttem ugyanis – akármennyire is vérzik a szívem, eladom, mert ha még van is a tárolására baráti felajánlás, a belső hangok nekem ennél jóval öregebb autót diktálnak, nekem az a romantika, ez csak ilyen jópofa, kicsit elavult szerkezet.
Márpedig eladni vizsga nélkül nem lehet, a vizsgához (és a tiszta lelkiismeretű értékesítéshez) pedig azt a kis pörsenést el kellett tüntetni a jobb első küszöbről, ami tűhegyként kezdte nálam, de kisujjkörömnyi lett három év alatt. Nos, az apró ragya enyhe nyomásra be is szakadt az ujjam alatt. Hopp.
Csaba hümmögött egy sort, mondta, hogy nem akkora ám ott a luk, mint amekkora látszik, de ezt persze én is tudom, mert nekem sem ez az első rozsdás kocsi, ami a szemem elé kerül. Vázoltam neki a helyzetet – nem kell csodát művelnie, az autót eladom, nem ér sokat, ezért hülyeség lenne teljes restaurálásba átcsapni (bár egy barátom most csinálta végig a 33-asával, beleborította mind a négy misit, vagy akörülit – de ez csak tipp). A lényeg, hogy tartson és vegye akadálytalanul a műszakit. Aztán kimentem Japánba, és ott elkezdtem kapni a fotókat. Hát, álljon itt egy.
Azóta új lett a külső és a középső küszöb, a jobb hátsó ív, a bal első sárvédő... Hova vezet ez? Szűkölök, de rendesen.
És persze a Puchhal nullát haladtam, a Spacy-t szétszedtem, de még csak a főhenger felújításáig és a frissítő kúrához szükséges alkatrészek beszerzéséig jutottam el. Totál csőd szerelés-vonalon, ezért nincsenek is nagyon ilyen posztok, mert a könyv október óta az összes magánidőmet elvitte, amit meg az nem, azt a japáni, los angeles-i, dániai egy hét, illetve a számtalan közéjük szórt, apróbb autóbemutató emésztette fel. Tényleg 0-24-ben betűt gyártottam, vagy ahhoz a körítést az elmúlt két-három hónapban.
A legfontosabb projekttel, amiről még nem akarok írni (de motor az) év első felében ugyan sikerült elég sokat foglalkoznom, ám az annyira nyögvenyelős, hogy csigalassúsággal sikerül egyet-egyet lépnem feljebb. De pár hónapja megállt az is, pedig három évvel ezelőttre ígértem magamnak, hogy motorozni fogok vele – akkor voltam ötven éves.
Utóbbiak azonban mind olyan bosszúságok, amiket magamnak kerestem, s olykor még ezekben is van élvezet (pl. amikor meggyógyítottam a Bianchit), csak a családi tragédiákkal nem tudok mit kezdeni.
Örülök inkább annak a sok eszméletlen jó dolognak, amiket pontokba szedve leírtam e poszt elején – sok embernek tíz évre is elég lenne annyi, én meg itt borúlátok, a hülye.
Most, ahogy mindezt írom, négy nap van karácsonyig, a feleségem ugyan év végén elvesztette az állását, de rögtön lett neki egy legalább olyan jó másik, az ajándékok nagy részét már megvettük (csomagolópapír-mentes karácsonyt tartunk mi is innentől, papír helyett csak szatyrozunk, s azokat jövőre, jövő után is újrahasznosítjuk), a Feljegyzések a Titanicról újranyomását már megrendeltem a Belvárosi Nyomdától. Azt viszont tudom a TC-s Wochenplanungból (ahogy Balázs Viktor óta nevezzük), hogy a poszt csak 29-én jelenik meg, tehát zárásként akkor most nem a karácsonyra, hanem az új évre tekintek előre. Mit is mondunk ilyenkor?
Emelem poharam 2020-ra, sose legyen rosszabb, szilveszterkor pedig senki ne feledje a Pólus Centert és az oldtimer-talit!
