Oroszországból elfogytak a Ladák :(

Éppen a Dr. Zsivágó ajtaján léptem ki, ez Moszkva egyik legnívósabb étterme, tulajdonképpen csak mi nem voltunk oligarchák odabent. Egy koldus lépett hozzám, pár rubelt kért, én meg próbáltam olyan arckifejezést felvenni, ami érzékelteti, hogy neki, moszkvai hajléktalanként valószínűleg jobb a cash flow-ja, mint nekem. Ebben a pillanatban begördült a Lexus LS500, a sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, és intett, szálljak be. Puha az az ülés, de az Atlanti-óceán nem lett volna elég mély, hogy elsüllyedjek. De hogy is kerültem ide?

A Lexus (a Mercedes és a BMW után) a harmadik legnépszerűbb autó az orosz piacon. Emellett a japánoknak jó szokásuk az is, hogy elszakadnak a Barcelona-Frankfurt-Párizs vonaltól autóbemutatók szervezésénél. Voltunk már Dél-Afrikában, Japánban, Ománban, ki tudja még merre; hasonló utazásokat talán csak a Mazda hoz még össze néhanap. Ennek az útnak az apropója egy kalandtúra, azért vittek el minket Oroszországba, hogy Lexusokkal autózhassunk a Bajkál-tó jegén.

Moszkva tehát köztes állomás, de hát ez mégiscsak Moszkva, tehát úgy szervezték az utat, hogy két napunk legyen itt is. Képzeljék el azt a groteszk pillanatot, amikor a reptér kijáratánál két Lexus LS500 várja a három újságírót, meg az egy szem sajtóst. Miután felocsúdtunk, nekivágtunk Moszkvának, elsőre a Lomonoszov Egyetemnél álltunk meg. Csalóka a látvány, hiszen kiszálltunk a Lexusokból, láttuk, hogy a nagy, ködbe vesző tetejű épület ott van a tér túloldalán. Aztán hiába gyalogoltunk már 10 perce, nem jött közelebb.

Nem is tudom, mikor láttam ennyire nyomasztóan hatalmas betontömböt, az egyetem egyike a Hét Nővérnek. Ez a hét épület a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején épült, barokk és gót stílust vegyítve, a kommunista megalománia jegyében - ez volt a szocreál építészet, maga. És magasak: az egyetem épülete 240 méter magas, 1997-ig Európa legmagasabb épülete volt. Felfoghatatlanul nagy, nem láttam még a román parlamentet, de azt gondoltam, hogy majd attól szakad le így az arcom. 40 ezer diák tanul itt, a biztonság kedvéért van alatta óvóhely is. Az 50 ezer embert képes befogadni.

Egy még pont ízlésesen hipszter étteremben elfogyasztott ebéd után vágtunk neki a Moszkva-alapismereteknek, azaz elindultunk a Vörös tér felé. Itt a Kreml, itt tartják a katonai parádékat, és itt a Lenin-mauzóleum is, mögötte egykori szovjet vezetők sírjaival, akik ideológiai áramlatoktól függően hol előrébb, hol hátrébb kapnak helyet. A tér túloldalát a Gum áruház határolja, szemben pedig a Boldog Vazul székesegyház jellegzetes hagymakupolái. Egy kedves, ötvenes hölgy volt az idegenvezetőnk, és rengeteg érdekes dolgot mondott, de mindezt olyan tempóban rohanva, hogy esélytelen volt követni.

Másnap a moszkvai metróban indítottunk. Lett volna fuvarunk, de a metró ugyanannyira része a városnak, mint a Vörös tér, a Krasznaja Plósaty. A 13,5 milliós városban napi 9 millió embert szolgál ki, 346 kilométernyi vonallal. A hálózat építése a harmincas évek elején kezdődött, és mivel a hidegháború alatt folytatódott, fontossá vált, hogy óvóhelyként is alkalmazni lehessen. Ebből az ötletből indul ki Dimitrij Glukhovszki, amikor megírta a Metro 2033 című regényt, ebben már bekövetkezett az atomháború, a metróban tengődő túlélők tulajdonképpen leképezik az orosz társadalmat. Remek könyv, két folytatása is megjelent (és pár, szintén erős számítógépes játék), ha bejött Sztrugackij Stalkere, érdemes elolvasni.

Metrózni persze olvasmányélmény nélkül is csúcs, már csak az állomások stílusa miatt is. Van itt barokk, szocreál, még olyan állomás is, ami olyan, mint egy föld alatti palota. Mellesleg 57 rubel egy jegy, azaz cirka 280 forint, ennyiből kedvünk szerint mehetünk, amíg fel nem kell jönni a felszínre. Mi a Moszkvai Űrkutatási Múzeumnál szálltunk le, ami már a kívülről is sokkolt. A múzeum tetején egy szobor van, amolyan visszafogott, jó ötven méter magas acél remekmű. Elsőre azt hittem, egy taraj, de nem, a hatalmas fém elem a rakétából kilépő gázokat mintázza, a tetején pedig ott a rakéta. A talapzaton természetesen ott van Marx, Engels, Lenin, szóval igazi szovjet műalkotás.

Maga a múzeum azért érdekes, mert itt nem replikák vannak, hanem azok a dolgok, amik az űrben jártak, már amennyiben visszatértek a földre. Itt van például a Szputnyik-1, igaz, ez pont az egyik tartalék, ugyanis az eredeti, 1957-ben felbocsátott műhold 92 nap után elégett a légkörbe való visszatérésnél. Ellenben A Vosztok-1 az a konkrét kapszula, amivel Gagarin 1961-ben feljutott az űrbe. Illetve a belseje, a váz, a műszerek, és az ejtőernyők stimmelnek, a burkolat üvegszálas, mert annak az anyaga a mai napig, tehát majdnem 60 évvel később is titkosított. Amerikában láttam a Mercury program egyik kapszuláját, a Freedom-7-et, amivel Alan Shepard repült, az ehhez képest egy nyomasztó Toi-Toi vécé, de ettől még Gagarinéba sem ülnék be. Pokoli teljesítmény egy ilyenben nekiindulni a végtelennek, akárhonnan nézzük.

A múzeumban egy Pavel nevű srác vezetett minket körbe, aki hiteles figura, kutatóként dolgozott az orosz űrügynökségnek. Meg csinált valami mást is, amiről nem beszélhet. Elképesztően lelkes, hatalmas tudású arc, ráadásul egy Szovjet-Oroszországban nem te tartod be a szabályt, hanem a szabály tart be téged – viccel indított, így sejtettük, jó lesz. A 15 perces kört aztán kitolta kétórásra, egyrészt végre kérdeztek tőle, másrészt mindig elkalandozott, látszott rajta, hogy nem csak szakmája, de szerelme is a világűr.

Ő mutatta meg Strelkát és Belkát, illetve a kutyák kipreparált testét. Mindenkinek Lajka van meg (mellesleg az ő kapszulája is itt van), de Strelka és Belka volt a két első emlős, amelyek élve tértek vissza a bolygóra az űrutazásból. Lajka 1957-es repülésénél ez még tervben sem volt, pusztán az életfunkciókat vizsgálták a Földről, telemetriával. A hivatalos kommunikáció szerint hat napig volt életben odafent, míg el nem fogyott az oxigénje, ám 2002-ben elismerték, hogy néhány órával a kilövés után Lajka egyszerűen megsült a meghibásodott hűtőmodul miatt. Strelka és Belka 1960-ban ezzel szemben épségben visszatért, még az űrhajójuk is itt van, rajta a becsapódásnál keletkezett sérülésekkel.

Pavel azt mondta, visszatértük után a két kutya jobb életet élt, mint a szovjet nép nagyja, és semmi irónia nem volt a hangjában. Mellesleg Strelka egyik kölykét Hruscsov odaajándékozta Nixonnak egy látogatás során. Az űrbe küldött kutyák többsége az utcáról összefogdosott, keverék kóbor kutya volt, szimplán azért mert ellenállóbbak, szívósabbak, mint fajtatiszta társaik. Közvetlen a kutyák mellett áll Gagarin űrruhája, nem messze tőle Alexej Leonové. Utóbbi igazán érdekes, ugyanis ebben hajtották végre az első űrsétát. Képzeljék el a pillanatot, ahogy Leonov kimerészkedik a felfújható nyomáskiegyenlítőből a végtelen űrbe, ahol korábban senki sem járt, és csak mérések, becslések voltak a körülményekről.

Nem igazán jó mérések: a vákuum helytelen számítása miatt Leonov ruhája felfúvódott, de úgy, hogy az űrséta végeztével alig bírta visszapréselni magát a kiegyenlítő kamrába. A ruha más miatt is érdekes: A szovjet mérnöki tudomány felsőbbrendű – igaz a műszer, ami az oxigén mennyiségét mutatja, a ruha hátán van, csak tükrökkel lehet leolvasni – így Pavel.

A múzeum pedig fantasztikus, négy óra bentlét után jöttem rá, hogy miért: mindent, amit az űrkutatásról tudok, a NASA révén tudom, az orosz eredmények és történetek valahogy nehezebben szivárognak át. Itt viszont minden itt van, amiről lemaradtam, sőt még a NASA egyes eredményeit is méltatják, kiállították például Michael Collins szkafanderét is. Pavel szerint a múzeum tragédiája, hogy az egyetlen olyan űrruhát kapták meg, amelyik nem járt a holdon.

Itt van még a MIR-űrállomás egyik lakómodulja, igaz, ez replika, de be lehet sétálni. Nyomasztó hely, sosem gondolkodtam rajta, hogy is alszanak az asztronauták: függőlegesen. Illetve, földi körülmények között, hiszen az űrben a fent és lent fogalma értelmét veszti, viszont hevederek vannak, amik nem engedik kilebegni a fülkéből az alvó űrhajóst. A vécé egy kisebb tölcsér elöl, egy nagyobb hátul, de van mérleg is a testsúly követéséhez, erre rá kell csapni, és a kipányvázott űrhajós ellentétes irányú elmozdulásából számolják ki a testtömeget. Egy ilyen modul a most fent keringő Nemzetközi Űrállomáson is szolgál, Pável csak annyit mondott, a biciklit sem kell kétszer feltalálni, ha egyszer már bevált, miért ne mehetne fel újra?

A múzeumban eltöltött idő kevés volt a teljes tárlatra, egyszerűen muszáj visszamenni. Nem lőnék most el minden puskaport itt a posztban, videó is lesz hamarosan. A múzeumot elhagyva érdemes átsétálni a tér túloldalára, ugyanis itt egy Buran parkol – ez volt az oroszok megoldása az amerikai űrsikló-programra. Utolsó szög a Szovjetunió koporsójában – ahogy fogalmazott Pavel. A kilövésenként kétmilliárd dollárba kerülő űrsikló pont az újrahasznosítható űreszközök viszonylagos olcsóságát nem tudta, amiért fejlesztették.

Moszkva alapján megítélni Oroszországot elég merész vállalás lenne. Azokon a helyeken, ahol minket mozgattak, annyi Maybach S-Merci járkált, mintha minimum jegyre adnák őket. A kevésbé szerencséseknek is Toyota vagy Kia jutott, viszonylag friss modellek, nem nagyon láttunk 6-8 évnél idősebb autókat. Meglepő például a Hyundai luxusmárkájának, a Genesisnek a térnyerése: még kormányzati, kék villogós darabot is láttunk belőle. Lada viszont nyomasztóan kevés futott, se régi, se új.

És a főváros nem csak autós szempontból kontrasztos: ahány eszmeáramlat, ahány építészeti stílus járt erre, mind nyomot hagyott. Furcsa az angolszász jellegű tégla gyárépület szomszédságában kinövő sztálini felhőkarcoló, pár kilométerre pedig a legvagyonosabb nyugat-európai nagyvárosok üveg monstrumai. A második nap végén a puccos vacsora előtt még volt egy szabad félóránk, ezért benéztünk az Ukrajna Szállóba. Tudják, a jobb hotelek aulájában vannak boltok, lehet venni ruhát, ékszert, ilyeneket. Na, az Ukrajna Szálló előterében egy Rolls-Royce-szalon van, heti két autót simán el is adnak az értékesítő szerint.

Ez volt a túra első állomása, hamarosan folytatjuk a világ legnagyobb taváról.