Gyónásblog – Tetőn a Mazda

Jó hát azért nem kell minden apróságot felfújni. 1995 óta van jogsim, még szép, hogy csináltam azóta pár hülyeséget. Sőt autót már elötte törtem, mert édesapám megtanított vezetni amint rendesen elértem a pedálokat. Tehát az új tudástól megrészegült tiniként megpróbáltam kiállni szűk garázsunkból anyám kocsijával, és dirr, bele a garázsajtó félfájába. Még szerencse, hogy nem sok a műanyag az 1981-es Audi 80 orrán, viszonylag könnyen javítható volt lakatolással és lámpacserével, de érdekes módon később is inkább csak anyám autóit kaptam meg, apám a sajátját nem szívesen adta.

Bezzeg amikor egyszer mégis apám Mégane-jával mentem Szegedre, az egyetemre, elcsaptam egy őzet az éjjeli országúton, sokkal gyorsabban haladva, mint kéne. Később ott volt az az eset, amikor anyám Cliójába be akartam rakni egy bordásfalat, de addig erőltettem hátulról, míg elöl kirepesztette a szélvédőt. Annyira kínos bénázás, hogy csak röhögtem magamon, és amúgy tényleg befért az az átkozott, csak még egy kicsit igazgatni kellett. De ez mind apróság ahhoz képest, amikor tényleg leromboltam minden hitet a saját vezetési tudásomban. Ugyanis néhány éve fejre álltam egy tesztautóval.

Az egész úgy kezdődött, hogy 2016-ban kijött az MX-5 ND generációja, és megkaptam az 1,5-ös alapmodellt tesztre. Az egy csodálatos autó, mert klasszikus roadsterhez méltón mindenhol padlógázzal lehet közlekedni vele. A nagymotoros változatot azonban kollégák vitték el, az én tenyerem tehát viszketeg maradt, hogy igenis, akarom az egész szettet. A Mazda PR szerencsére az egész világon úgy kezeli az MX-5-öt, mint cukorkát, amivel újságírót lehet szelídíteni, úgyhogy végül megkaptam azt is, ráadásul sportcsomaggal. Bilstein futómű, sportülések, sperr, Bridgestone sportgumik, a teljes tutiság. Igen ám, csakhogy nem nyáron, hanem novemberben került hozzám a kocsi, mondták is Mazdáék, hogy Gyurikám, másnak nem is adnánk már oda, de benned megbízunk, hogy hidegben sem lesz baj. Ja, hát ja.

2004 óta vagyok autós újságíró, vezettem már erős autót, meg is hajtottam párat, és mindig visszaadtam egyben. Tudom, hogy nem én vagyok a Vatanen, még csak a Benik Balázs sem, ismerem a saját határaim, de azért na, kell a kocsit néha provokálni, különben miből lesz az adrenalin? Csakhogy ez az MX-5 a hidegen kevéssé tapadó gumikon úgy csúszott, mintha korcsolyáznánk. Nem baj, annál izgibb, gondoltam én, és mindenhová kerülővel mentem, persze sportállásba nyomott elektronikával. Mondjuk itt Gödöllő környékén kevés az izgalmas út, de amikor végre kanyar jött, direkt nagy gázzal távoztam, had táncoljon a feneke. De mit is magyarázom, nyilván mind közlekedtünk már így, aki nem, az valószínűleg nem is olvas Belsőséget, pláne nem írja.

Innen az eseményeknek két olvasata van. Az egyik az, hogy ugyan megfékeztem az egyik kanyart, de túl agresszíven ugrottam a gázra utána, a kocsi egyből megpördült, és hiába kormányoztam a forgás ellen, ezzel csak annyit értem el, hogy fenékkel a szembe oldali árokba estem. Puhára, mert csupa hullott levél és bozót volt ott, de a Mazda feneke elakadt, és az oldalára borult. Mindez csekély tempónál, még káromkodni is volt időm, sőt, miután megpihentünk végre, a motort én állítottam le, miközben az öv és az ajtó tartott a bő 100°-t balra dőlt ülésben. Kimásztam az utasoldalon, a sapkámmal és a vizespalackommal, a csomagtartóból a fotóstáskát is ki tudtam szedni, majd elkezdtem telefonálgatni. Feleségem azt mondta, csak akkor hiszi el, hogy jól vagyok, ha küldök képet, úgyhogy megcsináltam életem szelfijét.

Mivel tesztautóról van szó, meg kellett várnom, míg odaér a Mazda szerződött trélerje, úgyhogy több, mint két órát álltam a kocsi mellett. Eközben számtalan autós állt meg érdeklődni, mindenki jól van-e, ami egyrészt jólesett, másrészt szégyenemben bárhol másutt lettem volna, mint ott. Arra gondoltam, ha saját kocsi lenne, visszaborítanám, aztán valaki kihúzna az árokból, és saját lábon hazamennék, mert a sérülés csak kozmetikai. És amikor befutott a tréler, akkor pontosan ez történt. Az ember visszaborította, kihúzta a csörlővel, aztán beindította és saját erőből állt fel a platóra. Két tükör tört, három helyen horpadt a karosszéria, de nagyjából ennyinek tűnt a kár. Lámpák, tető, üvegek mind sértetlenek maradtak, és mivel a motort egyből leállítottam, azt remélem azzal sem volt galiba.

És hogy mi a másik olvasat? Nos a hibás abban is én vagyok, ezt szögezzük le, nem akarom magam mentegetni. De hogy mennyire kevéssé tört össze a kocsi, abból látszik, hogy tényleg nem mentem igazán gyorsan. Ha csak simán megindul a feneke, ennél a tempónál megfogtam volna, ebben szinte biztos vagyok, mert történt már hasonló. De ez nem ilyen volt, hanem „snap oversteer”, azaz amikor nem fokozatosan csúszik, hanem egy pillanat alatt elenged a hátsó kerék. Hogy ezt a túl feszes futómű, a hidegben túl kevéssé tapadó gumi, a túl agresszív sperr, esetleg a hullámos aszfalt miatt lehetett? Valószínűleg mind egyben. Szóval, ha F1 pilóta lennék, el tudnám magyarázni, miért nem az én hibám.

De nem akarom megmagyarázni, mert nem F1 pilóta vagyok, csak egy újságíró, aki bizonyára túl sokat gondol magáról. Még ha tényleg nem is kellett volna megpördülnie a kocsinak, akkor is az én bűnöm, hogy provokáltam. A Mazdán volt casco, és amúgy is kivette volna télire a kocsit a körforgásból az importőr, azon meg gondolom senki sem fog meglepődni, hogy még abban az évben sem ez volt az egyetlen törött MX-5 a flottájukban. Engem viszont mélyen megrázott az ügy, és a feleségem ugratása, hogy látod Gyuri, megöregedtél, már nem olyan jók a reflexeid, hát hogy is mondjam: nem segített.

Nehéz volt innen visszahozni magamat, és el sem tudom képzelni, hogy aki ennél is nagyobb bajt csinál – sérülést okoz magának vagy pláne másnak, esetleg mindezt ittasan – az hogyan képes utána egyáltalán volán mögé ülni. Az, hogy ne vezessek, esetemben azért nem merült fel, de értékes tesztautókat, sőt magánemberek még értékesebb öreg autóit vezetni hónapokig csak azzal a zabszemmel a seggemben tudtam, amiről azt hittem, 15 év után már rég túlvagyok rajta. Úgyhogy a tanulság is csak ennyi: ismeretlen autót ismeretlen helyen ne ugrassz, csak ha tényleg te vagy a volánművészet képzett, komoly autókkal, komoly szituációkban tapasztalt nagymestere. Mert azon kívül, hogy összetöröd, még az is lesz, hogy kiderül, mégsem te vagy Walter Röhrl második eljövetele. És azért legyünk őszinték, vezetési tudására büszke embernek ez bizony elég kellemetlen szembenézés.