Az írás igaz történeten alapszik, de fikciós elemeket is tartalmaz.
1994. november 3-át írunk. Fabio Savi izzadó tenyérrel markolja fehér Fiat Tipója kormányát. Nyugtalan mozdulatokkal kutat kabátja zsebében, a gyufáját keresi. Rágyújt egy cigarettára, mélyen beleszív, a füstöt lassan fújja a levegőbe. Közben egy bank ablakait bámulja. Két biztonsági őrt lát, a forgalom a kora délutáni órákban nagyon visszafogott. Több napja jár ide vissza, mostanra feltérképezte a menekülőutakat, nem lehet gond.
Végül úgy dönt, a munkából mára ennyi elég volt. A Tipo némi kelletlen köszörülés után beindul, Fabio hazafelé veszi az irányt. Fél szemmel belenéz a tükörbe, igazít is rajta egyet – mintha követné egy hamuszürke Alfa. Nem aggódik túlzottan, bár kissé hevesebben ver a szíve. A fehér Fiat rendszáma az olvashatatlanságig összemocskolódott, de esze ágában sincs lemosni. Amikor leparkol torrianai otthona előtt, barátnője, az igéző szépségű Eva csókot hint az ablakból. Az Alfa továbbhajt, Fabio végre sóhajt egy nagyot. Megkönnyebbült.
***
– Costanza, hozzá már ide azt az aktát! – sürgeti társát Baglioni felügyelő a maga nyugodt, mégis erélyes stílusában. Baglioni nehéz éveket él, csaknem teljesen beleőszült már az ügybe, amely lázban tartja egész Olaszországot. A fehér Uno bandája – így nevezik a társaságot, amelynek tagjai után megalkuvást nem tűrően kutat. Lelkükön több mint száz bűncselekmény szárad. Fegyveres rablás, mészárlás, rendőrgyilkosság... Szinte minden meló után fehér Fiat Unókkal menekülnek, innen a név. Könyörtelenek, nem kegyelmeznek, és tudatosan választották ki ezt a könnyen lopható, gyakori kisautót, szinte lehetetlen a nyomukra bukkanni.
Costanza végre megérkezik az aktával. Baglioni int neki, üljön csak le, majd lapozni kezd. Némán olvasgatja az aktát, olykor magában motyog valamit, káromkodik, neki ez nem csupán egy ügy a sok közül. Nemrég el is vették a nyomozást a rimini rendőrségtől, aggasztó volt, hogy ennyi év alatt csak egy fantomképet sikerült összehozniuk. Most már a rómaiak foglalkoznak vele. Ők ketten azonban nem adták fel, önállóan láttak munkához.
A felügyelőnek egy ideje meggyőződése, a bandában rendőrök is vannak. Főnöke szerint az öreg csak paranoiás, meg persze rögeszmés, de ő határozottan állítja, a fehér Unóval járó gengszterek túlságosan jól kezelik a fegyvereket, és olyanokhoz is hozzáférnek, amihez egyszerű civilként nem tudnának. Sőt, teljesen biztos benne, hogy füleseket is kapnak bentről.
Az irodában nagy a csönd, a papírsurrogáson kívül csak az óra ketyegését hallani. Baglioni egyre feszültebben vizsgálja az aktát, éppen a fantomképnél jár. Megvan! – kiált fel a felügyelő, mire Costanza felkapja a fejét. Megvan! – ismétli Baglioni – Ő az a srác a fehér Tipóból! Közben társa felé fordítja a rajzot, Costanza pedig bólogatva nyugtázza, hogy nyomon vannak. Hét év után, végre nyomon vannak.
***
Fabio Savi mindig is rendőr akart lenni. Felnézett bátyjára, Robertóra, aki szintén ezt a hivatást választotta. Az öcsköst azonban eltanácsolták, mert gondjai voltak a szemével. Miután megbukott az alkalmasságin, végleg megroppant, bár való igaz, előtte is hirtelen haragú volt. Teherautó-sofőrként kereste a kenyérre valót, de mindig voltak stiklijei.
Bátyjának nem kellett sokat noszogatnia, hogy válassza a pénzszerzés könnyebb útját. Maguk mellé vették legkisebb fivérüket, Albertót, aki éppen Riminiben volt rendőr abban az időben. Gyerekkorra óta elnyomták a nagyok, igen hatásosan tudták befolyásolni. Az első balhét éppen az ő kocsijával csinálták végig, nem egy fehér Unóval. A szürke Regatára hamis rendszámot pattintottak, és célba vették az autópályát. A könnyű pénzt a fizetőkapuk kirámolásában látták, és úgy tűnik, igazuk lett, hiszen két hónap alatt tizenkét sikeres akciójuk volt, ráadásul nem is sérült meg senki. Egyik-másik balhéban segítségük is volt, jellemzően rendőröket tudtak bevonni. Járőröket a melókra, rádiósokat az infókért.
Ahogy telt az idő, mohóbbak lettek. Megzsarolták Rimini egyik hírhedt drogdílerét, de nem számoltak azzal, hogy a férfinek vannak rendőrségi kapcsolatai. A megbeszélt találkozóra kísérettel érkezett, még a csomagtartójában is volt egy zsaru. A Savi fivérek nem ijedtek meg, rövid tűzharc kerekedett köztük és az egyenruhások közt. A lövöldözésben vesztette életét Antonio Mosca főfelügyelő, ő volt az első áldozatuk. Ekkor került kapcsolatba az üggyel Baglioni is, aki megfogadta, rács mögé juttatja kollégája, barátja gyilkosait.
Ekkor Saviékat még nem sikerült azonosítani, a következő időszakban pedig a banda tagjai szinte érinthetetlennek tűntek, azt csináltak, amit akartak. Előbb egy élelmiszerüzlet biztonsági őrével végeztek, majd két, őket igazoltatni próbáló rendőrt lőttek le. Nem kímélték a rablások szemtanúit sem, de tüzet nyitottak vadkempingezőkre és szenegáli munkásokra is. Bár főként a gyors és könnyű pénzszerzés motiválta őket, ez utóbbi esetnek tisztán rasszista indíttatása volt.
1991 januárjában aztán olyat tettek, ami egész Olaszországot mélységesen megdöbbentette. Éppen egy ellopható autóra vadásztak újabb balhéjukhoz, amikor megelőzte őket a carabinieri járőrautója, egy sötét színű Fiat Uno. Egy pillanatnyi szemkontaktus után Roberto Savi kiadta a parancsot: tűz! A gengszterek lőni kezdtek az egyenruhásokra, eltalálták a sofőrt, aki súlyos sérülései ellenére megpróbálta menekülőre fogni. A hajsza hevében egy szemetes konténernek ütköztek. A járőrkocsiból kikászálódva ketten is viszonozták a tüzet, Roberto Savit megsebesítették, de a túlerővel nem bírtak. A bandatagok saját autójukat egy parkoló kellős közepén borították lángba.
***
Roberto Savi ezekben az években is minden nap ugyanúgy jelentkezett munkára a rendőrségen, mint előtte bármikor. Hallgatag volt, alig szólt bárkihez. Egy késő őszi délutánon Baglioni megállt az asztala fölött, oldalán két carabinierivel. Roberto csak egy pillanatra nézett föl az akták közül, biccentett egyet a fejével. Baglioni megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: Roberto, most letartóztatunk. Mire a legidősebb Savi-fivér felpattant volna székéről, a két tagbaszakadt egyenruhás már a hátán térdelt, csuklóin kattant a bilincs. Közben azt harsogta: most mindenkit felrobbanthatnék! Ő volt az első, akit elfogtak.
A bukást öccse, de még inkább annak barátnője hozta a bandára. Azon a kora novemberi délutánon, amikor Fabio a legújabb célpontot térképezte fel, gyanútlanul otthonáig vezette Baglioni és Costanza hamuszürke Alfáját. Amikor Eva csókot küldött neki az ablakból, a felügyelő fejében megszületett a megoldás. Másnap már hajnalban ott strázsáltak társával a ház előtt, csak az alkalmat várták, hogy a középső Savi-fivér elmenjen dolgozni.
Eva végig együttműködött a rendőrökkel, vallomásai segítettek a vádemelésben, és abban, hogy A fehér Uno bandájának minden tagja börtönbe kerüljön. Fabiót az osztrák határ közelében fogták el, mielőtt elhagyhatta volna az országot, aztán sorban a többiek kezére is felkerült a bilincs. A Savi-testvérek 1996-ban életfogytot kaptak.
***
Két év telt már el azóta, hogy Baglioni felügyelő számára véget ért a rémálom. Egy napsütéses márciusi reggelen megcsörrent a telefonja: Felügyelő úr, jöjjön azonnal! Találtunk egy elhagyatott fehér Fiat Unót, benne egy holttesttel – harsogta a vonal másik végén Costanza. Baglioni hátán végigfutott a hideg, a gyomra egyszerre görcsbe rándult. Talán soha olyan gyorsan nem tette még meg hamuszürke Alfájával a tizenpár kilométeres utat Villa Verucchióig, mint akkor.
A fehér kisautót addigra már körbeszalagozták a rendőrök, Baglioni szinte egyszerre érkezett a helyszínelőkkel. A szalag alatt átbújva közelebb lépett az autóhoz. Egy idősebb férfi ült benne, feje a kormányra bukva, lábánál három üres nyugtatós doboz. Az egyik helyszínelő a kesztyűtartóban talált igazolványt mutatta a felügyelőnek, benne ez a név állt: Giuliano Savi. A lapok közé tűzve egy családi fotó, rajta Giuliano és három fia: Roberto, Fabio és Alberto.
