Az olasz autózás alapesete – Dino Risi Előzés című filmje

Sokan ezt a filmet a commedia dell'arte (az olasz filmes vígjáték műfaj) egyik alapkövének tartják, Dino Risi, az egyik legismertebb olasz filmrendező pedig e film hátán vált szupersztárrá. Pedig az 1962-ben, Ettore Scola, Ruggero Maccari (mekkora nevek megint) és ő maga által írt sztori egyáltalán nem szenzációs – Bruno Cortona (Vittorio Gassman), az életművész autóbuzi Rómában a hóna alá csap egy vadidegen jogászhallgatót, Roberto Marianit (Jean-Louis Trintignant), s annak akarata ellenére körbeviszi fél Olaszországon Lancia Aurelia B24 Convertible-jében. Klasszikus road movie, bár akkor ez a műfaj még szinte nem is létezett.

Még Riz Ortolani, a film zenei rendezője sem dob nagyot saját kompozícióival a hangulaton. Persze nem tagadja meg amerikai dzsesszzenészi múltját, ezért az Előzés rendes, kis együttesre hangszerelt, erősen bőgőhangsúlyos be boppal kezd, ami súlyos ellensúlyt képez az ünnepekre teljesen kiürült, lélektelen, bezárt boltos, friss építésű római lakónegyed hangulatával. Amibe Gassman, bocsánat, Bruno pont úgy száguld bömbölő Lanciájával a film elején, ahogy egy bluetooth-hangszórót üvöltető, Hells aggyantát nyeldeklő pubi elfoglalja helyét a padon a homokozó kisgyerekekkel teli játszótéren.

Risi Morricone után talán a leghíresebb olasz filmzene-szerző, bő kétszáz olasz és hollywoodi alkotás kapcsolódik a nevéhez. Többek között Quentin Tarantino Django elszabadul-ja, a Drive – Gázt!, Ryan Gosling főszereplésével, személyes egyik legnagyobb filmkedvencem, a Jó estét Mrs. Campbell zenéje, Gina Lollobrigidával és Telly Savalasszal, egy csomó híres spagettiwestern talpalávalója, sőt,ő készítette a világ talán legjobb filmsorozata, A polip első évadjához a háttérzenéz (és a később is megmaradó alapzenét) is. De az Előzésben inkább polcról leemelt, korabeli slágerek dominálnak, bár kétségtelenül jó érzékkel kiválasztva, hiszen lemezbolti megjelenésekor Emilio Pericoli Quando, quando,quandója csúnyán megbukott, aztán, miután e filmben többször is felcsendült, mégis az olasz slágerzene egyik legnagyobb örökzöldjévé vált. Valamit tudott Ortolani, az biztos, mert a film megnézése után egy darabig olasz slágereket fogsz dúdolni, ha hiszed, ha nem.

Ezek után miért olyan jó? Mert az Előzés Olaszország legjobb korszakának, a háború utáni, hatalmas gazdasági felemelkedésnek a hajnalán játszódik, a dialógusokat az olasz fim legjobb érájának legnagyobb forgatókönyvírói írták, Dino Risi pedig amúgy a legfinomabb gúnnyal rajzolta meg filmjeit – éppen annyi szarkazmust vetett csak be, hogy az egyszerű emberek nettó, fantasztikus komédiának élték meg az Il sorpassót. Aki érzékenyebb a finomságokra, az persze minden jelenet, Gassman valamennyi megnyilvánulása mögül kiérzi az erőszakos bonviván karikatúráját, az ilyesfajta életforma groteszkségét. Szerencsére ez nem amerikai film, hanem igazi, európai mestermű, Risi senkinek nem rág a szájába semmit. Hagyja a nézőt gondolkodni, a saját vérmérséklete szerint megítélni a látottakat. Hollywoodban ezt tökéletesen elcseszték volna.

Én persze az autók miatt kaptam rá a filmre, mert eccerű lény vagyok.

Mondhatnám, hogy gyerekkorom egyik kedvenc mozija volt, de hazudnék, mert az Előzés négy évvel idősebb nálam, Magyarországon pedig nem is tudom, hogy vetítették-e kis suttyó koromban. Mindenesetre felnőtt koromig, sőt, autós újságíró koromig nem is tudtam róla, pedig akkor már vagy tíz éve olasz autóim voltak. És talán pont ez az olaszautó-téma indított el egy beszélgetést valami kilencvenes évekbeli sajtóúton, az esti borozgatásnál, fotelekben heverve. Előkerültek a nagy színészek, filmek, Borisz (Boriszov Jenő, akkor Népszabadság autós rovatának, ma a magyar Top Gearnek a főszerkesztője) máris dúdolni kezdte a La bambolát, Surányi Péter (akkor Autó 2, ma Az autó tulajdonosa, főszerkesztője) pedig feltette a kérdést – Zsolt, ugye láttad már az Előzést? Mindenki felkapta a fejét, hiszen hozzám képest vagy tizenöt évvel volt feljebb az átlagéletkor (ilyen is volt régen...), emlegetni kezdték a jeleneteket, én meg kussoltam, mert nem is hallottam a filmről.

Akkor, 1996-97 táján nehéz volt megszerezni az Előzést, két hónapig kutattam, mire valamelyik videotékában rátaláltam. Régi volt már akkor is ez a film, ma pedig már végképp az őshomályba vész a magyar átlag-filmnéző számára, hiszen a benne főszerepet játszó, még szinte fiatal csávót játszó Vittorio Gassman már húsz éve, hogy öregemberként meghalt. Kár, hogy a kollektív tudat radírgumija ennyire hatékony, mert az Il sorpasso ma is pazar film, még 2020-ból nézve is.

Ahogy Ortolani lüktető, ideges dzsesszzenéje üti az álmos, kihalt Róma utcáinak hangulatát, úgy váratlan a főszereplő autója is. Az ugyanis nem valami csillogó újdonság, hanem egy akkor már minimum négy-, de esetleg már hétéves Lancia roadster, amely ugyan súlyosan drága lehetett alig kicsivel előtte, de itt már ütött-kopott állapotban látjuk, festéshez alapozott jobb első sárvédővel, sok-sok javítgatással a karosszériáján. Gassman, azaz Bruno pedig mindent el is követ, hogy a megkopott fényű Aurelia mihamarább a bontóban végezze.

Már a járdáról leugratva is kipörgő kerékkel indul, minden kanyart csikorogva vesz, folyamatosan bőgeti a motort, blokkolóra fékezi a kerekeket, s többször is piszkálnia kell valamit a géptető alatt, mert valamelyik henger kihagy. Hogy technika nem maradjon kihasználatlanul, mert „a négykerekű kutya az ember leghűségesebb barátja”, a legkisebb provokációra üldözésbe kezd és lenyomja a vélt ellenfelet, afféle modern Don Quijoteként. Ha pedig nincs provokáció, sebaj, belelátja ő a helyzetbe a konfliktust. És megteremti, miközben kereszt helyett egy paprikát simogat a műszerfalon, minden túlélt helyzet után, majd bemutatja az olasz „ökör” jelzést a leelőzöttnek. Ja, és pont olyan kesztyűt hord, mint amilyet én kaptam Göbitől vagy tíz évvel ezelőtt.

A dumája pedig óriási. Ne menjünk bele, hogyan veszi rá a vizsgára való készülésében teljesen elmélyült, hallgatag, félénk és introvertált Robertót (Trintignant), hogy otthagyja a lakását és társul szegődjön melléje az őrült országátszelésben – az a jelenet önmagában is egy pszichológiai tanulmány. Talán nem véletlen, hogy sehol nem sántít a játék egy pillanatra sem – Risi, a rendező végzett és praktizáló pszichiáter volt, mielőtt filmkészítésre adta volna a fejét.

Utána csak mennek,mennek, valami mondvacsinált cél mindig lebeg előttük, de látjuk, Brunónak semmiféle koncepciója nincs, csak száguldozni akar (jobbára Roberto pénzéből, amit folyamatosan megcsapol), s éreztetni mindenkivel – jobb ő a sok régimódi parasztnál és kispolgárnál, akit épp leural a sportkocsijával. Valójában gyűlölnünk kellene a Gassman-alakította Bruno-figurát, de nem tudjuk, mert a csávó olyan leleményes, villanásokra oly szögegyszerű, máskor meg oly mélyen, szinte filozofikusan a vesébe lát, hogy inkább elámulunk rajta. És roppant jól szórakozunk.

Hosszú részek vannak a filmben – persze közben ülnek a Lanciában és ezerrel döngetnek -, amelyek minden Gassman-mondatát ki lehetne függeszteni egy jobb pub falára:
- „ne izguljál, erre tilos behajtani” – veti oda, amikor elszáguld Rómában az integető rendőr mellett, majd – „sose szabad megállni, kihágás csak akkor van, ha ezt közlik veled, jogot tanulsz, ennyit tudhatnál”.
- miután Roberto emelkedettebb dolgokról, például irodalomról próbál beszélgetést kezdeményezni vele, Bruno a fedélzeti Philips kislemez-játszóba behelyez egy lemezt, majd megjegyzi – „tudod, a költészet nem nagyon fekszik nekem, de a zene valahogy mindig elgondolkoztat, Modugno muzsikájától egészen lázba jövök” – hűti le a másikat egy vödör bunkóvízzel.
- amikor meg filmekről esik szó – „láttad a Napfogyatkozást Antonionitól? Hát tudod, elaludtam rajta (ezt a szinkronfordító rosszul tette át olaszból, mert magyarul azt mondja – aznap nem aludtam). Nagy ember ez az Antonioni, van egy csodás Flaminiája (Lancia), egyszer Róma mellett üldözőbe vettem és az Istennek nem akart kitérni.” (Köszönet a kritikustömeg.org-on kommentelő from hellnek, hogy felhívta a figyelmem a félrefordításra.
- előzi őket egy MGA, benne két kalapos szőke – „Dajcsland, a német nők egyből benne vannak! ” – kiabálja, s átszól a másik kocsiba – „hello darling!” Mire Roberto – „beszélsz németül?” Bruno meg – „nem, de van fantáziám!”

Ehh, zseniális. Az is, ahogy valahogy úgy tekeregnek, hogy eljutnak az unott, álmos vidéki villához, ahol Roberto kiskorától kezdve csendben, polgári értékek szerint felnevelkedett. Nos, Bruno egy délután alatt minden családtagról megtud valami piszkos kis titkot, összerombolva Roberto addigi emlékeit. Félelmetes, ahogy ott a részletek összeállnak, de oké, ez már nem autó témája, a filmet meg úgysem tudom elmondani, azt látni kell. Vissza a járművekre.

Csodás vasakat látunk egy még olyan Olaszországból, ahol a Vatikánban bömbölő sportkocsival körbe lehet rajzolni a főteret, ahol nyolcvannal el lehet száguldani a szinte üres Spanyollépcső előtt, amit emberemlékezet óta lezártak a turistáknak, ahol az autósok még nem négy- és hatsávos sztrádákon előzgetik egymást, hanem zömmel kétsávos utakon, méghozzá életveszélyesen.

Emitt az oldalkocsis, harminc éves fekvőhengeres, sonkaszeletelős Guzzin az egész pereputtyot viszi az öreg paraszt, a bútort pedig hátul nyitott, cammogó teherautóban szállítja a helyi Tefu, benne chiantit hörpölő, fél kenyeret majszoló melóssal, amott meg gázturbinás, buborékorrú járőrhelikopter ügyeli a forgalom rendjét, az elegáns éttermek, például a Cormoran étterem („Kormorán, az meg mi?” „Egy madár, a víz alá bukik, és úgy kapja el a halakat, zsupsz” Igen? Hogy dögölne meg mind. De az már biztos, hogy itt jó halat kapunk. Gyere, együnk egy levest.”) parkolója pedig tele van a még Gassmanénál is drágább, nagyobb, erősebb és különlegesebb Lancia Flaminia kupékkal, sőt, 56.50-nél egy horror ritka Appia Zagato is bejön jobbról a képbe.

Ez az az Olaszország, amit fejben mindig átélek, amikor odamegyek, ma is. Az ilyen képek, hangulatok miatt vannak olasz autóim, és érzek minden technikát ízesebbnek, ami onnan származik, mint akármi mást. Az Előzés alapművé, alapkővé, kiindulási ponttá, állandó referenciává vált az autó-, Olaszország- és utazásszeretetemben.

Risi pont ezt a pillanatot akarta megfogni; a régi, még szinte középkori szinten élő, lehajtott fejű, vakon melózó Olaszország és a földből alig pár év alatt kisarjadt, modern, csillogó, pökhendi és gyors Itália ellentétét, leginkább a helyzet adta konfliktusait. Maradéktalanul sikerült neki, mert ennél jobb korrajzot keveset láttam életemben.

Az autós jelenetek pedig lenyűgözőek. Ez nagyon nem a Fast and Furious agyon-CGI-zett, buta és hihetetlen meséje. De még csak nem is a hetvenes évek népszerű, gengszteres olasz filmjeinek a fogásaira épít, ahol az egyik snittben rommá törik az autó jobb oldalát, s elveszíti az összes dísztárcsáját, majd vágás jön, és a következőben egy ép, azonos típusú és színű kocsi száguld tovább, miközben minél több autót, minél ügyetlenebb eszközökkel azonos sebességűre hozva megpróbálnak minél látványosabban összezúzni.

Nem, itt nem törnek az autók, csak majdnem, de a helyzetek pont amiatt ijesztők, mert látjuk: ott volt a kamera, vették a jelenetet, az autók és a kaszkadőrök pedig tették, amit tudtak. MGA, Fiat 1500 Spider (ilyenje van Gina Lollobrigidának is a Jó estét Mrs. Campbellben), sorhatos, nagy Fiat 2300S kupé mind üvegig van hajtva a jelenetekben, s az a legjobb, hogy minden motorhang stimmel – ritka ajándék, mert a korabeli filmekben erre nem nagyon ügyeltek.

Élvezhetjük a Lancia B24 szűk hengerszögű V6-osának tompa, fújó, veszélyes mormogását, a Fiat 2300 élesebb, sorhatos vonyítását, az MGA brit B-szériás négyhengesének jellegzetes röfögését, a (szerintem tuningolt) 600-as Fiat játékos trombitálását, utóbbit miközben Gassman leszorítja az útról és kis híján nekivezetik a falnak.

Minden kocsi dől, billen, gumit gyűr, de úgy, ahogy kvázi a forgalomban is lehetett látni hasonlót még bőven a hetvenes évek végén, amikor először jártam Milánóban. És szól a St. Tropez twist (Peppino di Capri), újra meg újra felcsendül a Quando, quando, quando (Emilio Pericoli), előkerül a Guarda come dondolo (Edoardo Vianello), s folyamatosan szól háromszólamú dallamkürt, mert Gassman sokszor szinte csak azzal beszél. Ó, a dallamkürt – az az igazi zenéje ennek a filmnek, lehet, hogy mégis láttam gyerekkoromban? Mert pontosan ezt a trillát kerestem mindig, hogy egyszer teszek a kocsimba, de csak hülye Cucarachám van, hat tölcsérrel, ami nem is jó, túl is van spilázva és el sem fér.

Személyes kedvenceimmel is tele van a film, például az olasz, konkrétan Alfa Romeo-gyártású Renault Dauphine-ekkel (bizony, ilyeneket is készített az aresei-portellói csodamárka, licencben), illetve szekrényajtós Lancia Appia III-akkal, pont olyanokkal, mint amiből a Teavaj, azaz a Giulia Nuova előtt, még a tervezgetés legelején venni akartam egyet, és azt hittem, az valami ritkaság. Hát itt majdnem annyi van belőle, mint Fiat 1100-asból, ami kábé olyan díszlet Risi filmjében, akár az útszéli fák.

No meg, ebben a filmben láttam először használatban Canon Matic fényképezőgépet– ez itt már tényleg egy fura gödörjáratban turkálás mániája, nekem meg csak azért érdekes, mert egyszer vettem olcsón egy fura objektívet a Bajcsyn, a használtgép boltban, és semmilyen öreg Canonomra nem tudtam feltenni, mert éppen egy kicsit nem stimmelt a bajonettje. Később, amikor már volt internet, kinyomoztam, hogy az még az FL-széria előtti, 1958-tól alig egy-két évig gyártott, legelső Canon tükörreflexes fényképezőgép-sorozatra passzolt volna – az volt a Canon Matic – ami nem összetévesztendő a kilencvenes évek home shopping-hullámában a szerencsétlen csodavárókra rámelegített kínai Canomatic szarokkal, amelyek úgy néztek ki, mint a tükörreflexes gépek, de a belsejükben egy végtelenül gagyi, keresős gép volt elrejtve. Istenem, hány olyat hirdettek még évekkel ezelőtt is a hoppon maradt csodavárók, ráadásul látható pénzekért.

De a Canon Matic, az más, az egy hatalmas, nehéz vázú, elég nagy tudású gép volt, egy teljes értékű Nikkormat-konkurens – csak hát a Canon a teljes rendszert beszántotta, amikor kihozta az FT-sorozatú vázakat. Itt meg Gassman az orrom előtt egy olyannal kattintja le lélegzetelállítóan szép lányát (Catherine Spaak) a tengerparton, ahol (persze a lánya vén udvarlójának jóvoltából) egy kiadósat vízísíel, majd jachtozik. Mondom, olyan hatvanas évekbeli dolce vita van itt, amitől szédülni kezd a fej.

Ha már Dolce vita, azaz Édes élet – tudjátok, hogy Dino Risi, a rendező, amellett, hogy Sophia Loren és történetesen Vittorio Gassman filmes karrierjét elindította, Anita Ekberggel is nyomult pár hónapig? Amúgy az Előzés külföldön elsőre nem aratott akkora sikert, Risi a nemzetközi áttörést egy tizenkét évvel későbbi filmjének, az Egy nő illatának köszönhette, amelyben szintén Vittorio Gassman játszotta a vak nőcsábász főszerepét. Igen, az a Risi-film szolgált az 1992-es, készült Egy asszony illata ötletadójaként is, de a korábbi film legalább akkora siker volt a maga idejében, mint az Al Pacino főszereplésével készült, újabb.

Az 1922-ben született Vittorio Gassman (olaszul „gazman”) végképp hatalmas figura volt az életben is, országában a legnagyobb színművésznek tartották – és direkt nem írtam itt színészt. Az ő szereplésével vitték először színpadra az egész Hamletet, de amúgy is híres volt színházi drámai szerepeiről, Dosztojevszkijt és görög tragédiákat is gyakran játszott, Firenzében pedig színiiskolát nyitott. Hibátlanul beszélt angolul, s amikor összejöttek az Európában turnézó Shelley Wintersszel (Hollywood malackájával, aki – és itt megint előveszem – a Jó estét Mrs. Campbell egyik legjobb alszerepét játssza amúgy), egy időre Amerikába költözött, ahol neves hollywoodi filmekben, a Rapszódiában (Elizabeth Taylorral) és az Üvegfalban is szerepelt. Mindent elvállalt, mert imádta a színészetet - idős korában például a Rai3 tévécsatorna egyik könnyű műsorában óriási sikere volt annak az alakításának, amikor közüzemi számlákat, részleteket a Sárga oldalakból, mosógép-kezelési útmutatókat, vagy éppenséggel készétel-összetevőket olvasott fel drámai komolysággal.

Jean-Louis Trintignant választása az alszerepre is érdekes, mondjuk inkább – ironikus. Az 1930-ban született, ma is élő francia színész maga is szereti a gyors járműveket, alig pár évvel ezelőtt súlyosan balesetezett is motorral. De nem ez a fura fintor, hanem hogy Trintignant két rokona is híres autóversenyző volt, miközben ő maga – hát majd nézzétek meg a filmet. Szóval Jean-Louis nagybátyja az a GP-versenyző Louis Trintignant volt, aki 1933-ban, edzés közben meghalt a Péronne versenypályán, s egy másik nagybátyja az a Maurice Trintignant, aki Formula-1-ben és Le Mans-ban egyaránt versenyzett az ötvenes években –a Monaco GP-n például 1955-ben és 1958-ban lett első, a Le Mans-t pedig 1953-ban és 1954-ben nyerte meg. Talán nem véletlen, hogy Claude Lelouch épp Jean-Louis-t választotta a végtelenül sok díjat bezsebelő, 1966-os Egy férfi és egy nő férfi főszerepére, melyben Trintignant egy Monte Carlo ralira készülő versenyzőt játszik. A sors játéka, ugye.

A filmben szereplő autó maga is érdekes – az Aurelia a világ első V6-os motorjával hajtott kocsija volt, a blokkja amellett, hogy szűk hengerszögű volt (azaz a két, egymáshoz képest kis szögben álló hengersorát közös hengerfej fogta össze), arról is híres, hogy a magyar származású Vittorio Jano (János Viktor) tervezte. Ugyanaz az ember, aki a háború előtti, híres Alfa Romeo-versenyautók motorjáért is felelt. Nemcsak a motorra, de a többi technikai megoldásra is érdemes figyelmet szentelnünk az 1950-58-ig gyártott típusban: az első futómű sok-sok zsírzást kérő, csúszóoszlopos szerkezetű volt, ugyanolyan, mint amilyet a Morgan ma is használ, a hátsó futómű pedig a De Dion-szisztémát követte, a karosszériára csavarozott diffivel, könnyű, üres merev híddal, száraz féltengelyekkel, Watts-kitámasztással és nagyon hosszú, ferde vezetőkarokkal. Ja, a karosszéria maga is önhordó volt – hetven évvel ezelőtt ez a hipermodernség volt maga.

A sima, limuzin karosszériás, négyajtós, csupán kétliteres, 60 lóerős blokkal hajtott Aurelia szinte kiesett mára a veterános emlékezetből, mert a mai gyűjtők számára szinte csak a sportos verziók léteznek. A sok versenyen győző, 2,5 literes, 118 lóerős B20 GT kupé, a láthatatlanul ritka, ökörszarv-lökhárítós, ívelt szélvédős, csak szükségtetővel esőtől védetté (lol) tehető, 110 lóerős B24 Spider és filmünk kocsija, a szintén 110 lóerős, de masszívabb szélvédővel és erős szerkezetű vászontetővel szerelt B24 Convertible.

Érdekes, hogy a különféle szájtok, filmidéző kiállítások, egyéb források általában a Spidert teszik ki, mint az Il sorpasso kocsiját, holott Gassman a sokkal általánosabb Convertible-t vezette. Az is fura, hogy egy ennyire híres film nem dob nagyot a kocsi mai értékén, miközben a filmvászonról lemaradt Spider bőröndnyi heroin-árban megy: a Convertible-ből egy szép ma 400, egy Spider 850 ezer eurót ér.

Egy súlyosan filmbuzi barátommal beszélgettünk az Előzésről a minap, s elejtettem neki, hogy ez is egy commedia dell'arte mozi, mire felhördült – hiszen a vége nem olyan... Ennek ellenére ahány recenzió, leírás és kritika szerepel a neten, annyiszor fordul elő bennük a commedia dell'arte megjelölés. A vége ellenére ez a film 99,9 százalékban vígjáték. De hogy miért úgy lőtte le Risi, ahogy? Mert szerette volna, ha megértik, társadalomkritikának szánta a művet, még ha szórakoztatóan is. Abban már nem vagyok biztos, hogy arra gondolt-e: pillanatképként örökíti meg azt az Olaszországot, azokat a szokásokat, hangulatokat, stílusvilágot, ami szerint az olaszok kicsit ma is élnek. Amikor betérek egy-egy rettenetesen hatvanas évek-hangulatú olasz kávézóba, panzióba, étterembe, pizzeriába, nézem a hülyén tördelt márványkövet, hunyorgok a fura neonvilágításban, támaszkodok a piros műbőr elejű pultokra, hogy felhörpintsem az „un espressót”, mindig bevillannak ezek a filmek, köztük rangos helyen az Előzés: igen, itt azóta nem változott semmi. És kicsit ettől mindig még jobban szeretem Olaszországot.

A producer egyébként a végső, megvágott verzió levetítését megnézve kikelt magából és követelte, hogy Risi vigye végig a komédiát, egészen a „FIN' megjelenéséig. Mire Risi ennyit válaszolt – „ha holnap esik, akkor keresek valami más befejezést.”

Hát, nem esett. A film pedig óriási kasszasiker lett – először Olaszországban, majd a művészmozik hátán, lassan, de a világ kultúrnézői körében is. Na meg persze – ne feledkezzünk meg az autóbuzikról sem.