Most indulok autóért Olaszba'

Egy jó kis évnyitó veteránautó-vásárlás, külföldről?

2020.01.05. 08:01
218 hozzászólás

A sztorit ezerszer elmondtam, most csak a lényeg: Nessy nevű hathengeres állólámpás Mercim eladásának egyik fő oka (a három közül) az volt, hogy abból lehetett egyben kiszedni annyi zsetont, hogy a második könyvem nyomdai és egyéb költségeit ki tudjam fizetni. Mivel nem maradt járós autóm, ezért sebtében kellett valami olcsó, lélektelen izé, amit nem sajnálok kint rohasztani az esőben (Nessyért állandóan vérzett a szívem, bár télen a púposra tömött garázsban lakott), ezért megvettem a piac legolcsóbb Avensisét, ezúttal is köszi Sebők Gabi, hogy szóltál.

Az Avensist azonban nem fogadta kitörő örömmel a család, hiába, nincsenek ilyen finom holmihoz szokva. „Apa, ezt minek kellett?” - kérdezte az áramvonalas, fekete testet megpillantva egy fintorgó Bálint, „Aha” - mondta Kati, egy olyan oldalpislogással a Toyota parkolóhelye felé, amit rápillantásnak még a legnagyobb jóindulattal se lehet hívni normális családokban, majd bement a házba. Így vegyen nektek az ember jó, kulturált, klimatizált autót, rohadékok.

Azóta téma a családban, hogy mivel vesszük jövő nyáron a nyakunkba Európát, mert abban a Norbi kivételével mindenki egyetért, hogy a 190-es, pláne meg az Avensis túl steril és új. Hogy Norbi mit szól? Amíg van a kezében egy feltöltött mobiltelefon, PSP vagy tablet és nem süt a nap a szemébe, ő teljesen indifferens a téma iránt.

Katival eljutottunk oda, hogy ha a könyvből végre visszajön a Nessy ára, amiből már lehet használható veteránt venni, akkor valamit beszerzek, valamit, amibe beleférünk négyen, akár 150 kilométeres útnál hosszabbra is, mert a Bertonével ugyan megpróbáltunk egy Sopront, de Bálint fiam kis híján örökre benne ragadt, mint valami mumifikált, de élő csodalény. Nem, abban nem férünk el, a Szent Szobor pedig az 55 lóerejével és ahhoz tartozó, közel másfél tonnájával lassú, s amúgy sem elhasználni van. Az a családi ezüst ugye, bár a Bálint állandóan megjegyzi, hogy ő bizony, legszívesebben eladatná velem.

A pénz azonban lassan csordogált vissza, mert először még ki kellett nyomtatnom a tavalyi könyv harmadik kiadását, aztán az új könyv is elfogyott karácsony előtt, ezért január közepére abból is rendelnem kellett egy új adagot - ezek a megmoccanások ilyenkor pedig negyed-fél-háromnegyed veteránautónyi ficcanások, saját zsebből, attól függ, hova tesszük a mércét oldtimerben (de nem túl magasra, persze).

Amúgy se lett volna időm bármit vadászni, mert az év utolsó három hónapjának brutális utazás-dömpingje lehetetlenné tett volna akármilyen szervezést, utánajárást. Los Angeles hat és fél napjából ugyan majdnem kettő üresjárat volt, de másfelet hatékonyan eltékozoltunk Postás úrral, ezért csak esténként böngésztem kicsit a subitót, az autoscoutot, a marktplaatst és a mobilét. Szép lista összejött azért ott is, formálódtak a gondolataim, s a linkeket szerencsére akkurátusan eltettem magamnak.

Egyre jobban körvonalazódott: Mercedest nem szeretnék, volt belőle éppen elég sok 1992 óta. A kis piros Bertone, sőt, talán a 33-as óta pedig nem is vágyom a nagy, hömpölygő germanizmusra annyira, mint arra az örömfuvallatra, sőt, inkább -viharra, amit egy ilyen öreg olasz autó tud adni az embernek. Kicsit kikacsintottam a Peugeot 403-ak, 404-ek felé, de nem, túl öregesek, a Renault 16-hoz nincs alkatrész és ha az rohadni kezd, nincs ember, aki megmenti (nincs is értelme), Citroënből érdekelt volna az Ami, de az túl lassú, DS-ből meg a legalját kapni az én pénzemért, márpedig ha van szabály a földön, akkor az az, hogy hidrós Citroënt szabad ugyan, de csak a tetejéről halászva.

Oké, előbukkant az Opel Rekord B és C, megfordult a fejemben mindenféle Rover 110-es és egyéb P4-es szériák gondolata, mert azok igen jó kocsik voltak, aztán rájöttem – egy bármilyen olasz autó abból a körből sokkal vonzóbb perspektíva. Nekem. És – mivel annyi idő eltelt azóta, ezért unos-untalan elismétlem, ahol lehet – az olasz, nem törpeautó a hatvanas években nemcsak helyben, de a németeknél, a hollandoknál, a svájciaknál is minőségi cuccnak számított, ezek a kocsik sorra nyerték meg az összehasonlító teszteket, a technikájuk pedig jellemzően a legmodernebb volt, amit akkor az ipar tudott. Az Alfa Giulia közvetlen piaci vetélytársa – mint fokozottan sportos szedán – a 02-es BMW volt, csakhogy a BMW-ben a következők nem voltak megtalálhatók az Alfához képest: két vezérműtengely, lapkás szelephézag-állítás, négy tárcsafék, szériában öt fokozat, hely a hátsó ülésen. Elég nagy deficit, s a Giuliák rendre le is nyomták a 02-eseket a tesztekben, a nagyobb 105-ös Alfára pedig azt írta az állólámpás Mercedesszel, az Audi 100-assal és a Neue Klasse BMW 1800-assal összevetve a Hobby magazin egy tizensok oldalas tesztben, hogy „az Alfa Romeo Berlina 1750 nyeri a tesztet, de hogy is gondolhattuk volna másként, amikor az olasz technika közismerten a legjobb jelen pillanatban?” Igen, a hatvanas években az olasz kocsi drága, menő, kivételesen sportos és cseppet sem elfogyékony portéka volt. Én pedig onnan szeretnék most választani magamnak, legalábbis valami olyat, amit akkor terveztek.

Az igény: férjünk bele négyen, de nem kell nagyon tágasnak lennie; legyen valami csomagtartója; ne zabálja le a gatyánkat (jó volt a Nessy 4300 km-en át, de a 11,7 körüli fogyasztás azért egy bő százassal megdrágította a nyaralást), legyen viszonylag jó az alkatrész-ellátottsága, s tudja tartósan a 110-et, hogy legalább a kamionok ne loholjanak állandóan öt centire a nyakunkban. S két személyes igény: legyen valami színe, s legyen legalább egy kicsit érdekes. Egyszerű.

Először majdnem ráharaptam Gabi barátom olasz ismerősének 1963-as Lancia Appiájára, mert a szekrényajtó, a kormányváltó, s gyönyörű műszerfal és a szűk hengerszögű (10,3 fok, és hol volt akkor a Volkswagen-féle VR) V4-es megfogott benne - tudjátok, imádom a fura technikákat, ez pedig az. 6500 eurós indulóáron a kiváló állapotú autó nem tűnt rossznak vagy két hetet vergődtem rajta (Los Angeles táján, amikor a Mustang Mach-e bemutatása zajlott éppen), aztán vérző szívvel, de feladtam.

Egyrészt az autó aránytalan, nagyon keskeny és hosszú, látszik, hogy borzasztóan ötvenes évek elejiek a gyökerei, amikor még nem érezték igazán ezt a ponton-formát. Olyan – bénácska, még az első két szériája jobb, de ez, a modernizált maszkkal és a rátákolt, szögletes hátsó lámpával rém ügyetlen. Ráadásul alkatrész alig van hozzá, leginkább az oldlanciaspares-en, de minden ár nélkül, csak kérdezésre. És két helyen csapágyazott a főtengelye... Jaj. Inkább nem, szétgyilkonám azt a 42 lóerős motort a pályán...

De valami hasonlót, ami jobban megy, azt bevállalnék, mindenképpen 1970 előttről. A következő heteket Fiat 1300/1500-asok nézegetésével töltöttem. Merthogy 125-öst – ami logikus lenne – nem vehetek, mert a feleségemék szüleinek Skodájába még gyerekkorában beleszállt egy polskis csávó a Tárogató úton, Kati meg egy fél évet kórházban volt elég komoly problémákkal. Érhetően utál mindent, ami Polski-formájú...

Ám az 1300/1500 kádforma autó, a technika meg nem érdekli a feleséget – az ugyanis az utolsó csavarig megegyezik a Polski 125-ösével. Jó hír, mert így van hozzá alkatrész, nekem baromira tetszik is a formája, elölről szigorú, mintha SZTK-keretes szemüveget hordana, a teteje túlnyúlik az oszlopain, elöl jól terpeszt, csak hátulnézetben áll kicsit lábujjhegyen. S van belőle szín is, a klubban Makk Gabinak van egy szép bordója (üléspróbát vettem benne, tágas is), de mindenféle kékek, sötétszürkék, méregzöldek, pirosak bukkannak fel a neten.

Egy holland 1300-ast nagyon elkezdtem figyelni, szintén valami 6500 pénzért mérték, aztán kiderült a klubban, hogy mások is nagyon nézik az autót, mert megszólal, olyan szép. Majd mire eldöntöttem, hogy legalább felhívom az eladót, elkelt. Oké, akkor menjünk a forráshoz, Olaszországba, a Subitóra. Itt egy kék, ott egy szürke, olyan sok van efféle kocsiból eladó, hogy még vonzáskörzetre is lehet szűkíteni, mert nagyon nem mindegy, hogy az ember Bariba vagy Szicíliába megy-e egy ilyenért, vagy csak a szomszédos Bellunóba. Tudom, a rozsda... de azért északon is vannak korróziómentes autók, s ott legalább meg tudja nézni őket az ember.

Hogy szűkítsem a választékot, elvetettem a gyengébb 1300-asokat és csak 1500-asokat vettem fel a radarernyőre. Közben Gabi barátom, aki az Appiát ajánlotta, elkezdett nekem érdekes kocsikat találni, például egy kombit (tetszett volna, de projekt nem kell, mert jövő nyáron már használni szeretném), majd egy régóta garázsban heverő, de állítólag igen jó kéket. Hopp, az csak 3500 euró, fele a lehetőségeimnek, egy nézést megérne, még ha olyan régen használták is, hogy még a kormányán is vastagon áll a por. Szimpatikus volt az eladó, küldött képeket, s ha nem szőkepicsa, hanem veterános szemmel nézem a képeket, s kivonom a koszt a látottakból, akkor még talán van is a massza mögött egy érdekes autó.

Oké, a kipufogója le van szakadva, de különben rendben tartották, állítja a tulaj, fék, motor, futómű, kaszni jó, a belső egy takarítás után hibátlan, és még az utasoldali térdpárna sincs leszakadva, mint ezekben az 1300/1500-asok (oké, legyen 116-os Fiat) mindegyikében.

Még jobb, hogy ez az 1500C-verzió, a kései, kicsit hosszabb tengelytávú, fékszervós, ügyesebb technikájú kocsi. Pedig még a normál, régi, hátul kislámpás is nagy kedvencem, ahol ez ebből a cikkből is talán kiderül.

Közben tettem egy erős kört a hetvenes-nyolcvanas évek nyomott seggű Alfa Giuliettái irányában is, egy csomó autót figyeltem, itthon majdnem elmentem megnézni egy facebookon hirdetett csodás, barna 1,8-ast, kicsit Alfettákat és Alfetta GT-ket (érdekes, ez a Bálintnak nem tetszik) is megnéztem... Aztán rájöttem, keveset élek én már ahhoz, hogy a hetvenes évek gagyisodó műanyag belsőire pazaroljam az időmet. Az engem érdeklő kor az ötvenes és a hatvanas évek, legyen ez bármennyire szánalmas is. Hallom a belső hangokat és egyre jobban.

December eleje táján járunk itt, a haverjaim a klubból küldözgették az állólámpás Merciket, 108-asokat, de mind lepergett rólam. Egy E3-as 2500-as BMW-re meginogtam, de az annyira komplikált autó, hogy egy alvás után könnyen továbbléptem róla. Nem nézegetni és felvágni kell, hanem elmenni vele tudomisén, Olaszországba, Németországba, Skóciába...

Az idő azért is szorít, mert Bálint időközben 17 éves lett és látványosan nem akar velünk időt tölteni – ez alól az egy kivétel, ha utazunk, mert az érdekes. Klasszikus elszakadási problémafajta: a gyerekek, ahogy közeledik a felnőttkor, egy idő után már csak minimális közösséget vállalnak a szülőkkel, ha nem olyasvalami történik, amire nekik nincs pénzük, de azért menő dolog. Így veszi meg a szülő a figyelmet (legalábbis azt hiszi), s így a normális – amelyik gyerek nem szakad le a szüleiről, annál mindig valami pszichés probléma lesz később. Csak hát... Kicsit szar ez, innen nézve.

Tehát van még egy, kettő, esetleg három nyaram, amikor az összes bennrekedt veterános családi túrát megvalósíthatom, s azt azzal az autóval fogom, amit most veszek. Máskülönben nem lenne szükségünk egy sokadik vén vasdarabra, mert hárman már bármelyikben elférünk, ketten pláne. De ez azt is jelenti, hogy idén nyáron annak az új szerzeménynek 3-5000 km-képesnek kell lennie, amire még nem volt példa, mert még a leggyorsabban beszoktatható autók, az állólámpás Mercik is kértek másfél évet, mire önmagunkban el mertem velük indulni külföldre. Ornbau az más, ott csapatban megyünk, a nagy kihívás mindig a szólóban utazás, olyankor lelépsz a térképről.

De kaptam és találtam más érdekes olasz kocsikat is. Kis híján felkerekedtem egy 1955-ös gyártású kombi 1100-as Fiatért – tudom, itt most az olvasók 95%-a rosszul lesz, de én ezt jóindulattal betudom alulinformáltságnak, mi viszont nagyon sok neorealista és későbbi, hatvanas évekbeli olasz filmet néztünk gyerekkoromban a szüleimmel (Vittorio Gassman, Monica Vitti, Gina Lollobrigida, Marcello Mastroianni és a többiek megvannak?).

Emiatt dugig van a fejem azokkal az utcarészletekkel, hangulatokkal, zenékkel, amelyek állandó aláfestői ezek a Millecento Fiatok. Abból azonban csak a régi, még a dobozforma 1100R és a fecskefarkas 1100D előttiek a szép változatok, s azok érdekesek is, mert kormányváltósak, az első ajtajuk hátrafelé nyílik és cuki pléh műszerfaluk van.

Sajnos ezt a most megveendő autót szinte biztosan el kell adnom legkésőbb három év múlva, amikor Bálint már nem jön velünk, s a veterán-szcéna általános belebegése közepette – már korántsem igaz az a növekedés, ami 2008-2017 között jellemezte a piacot – az ötvenes évek kocsijai elkezdtek veszíteni az árukból. Mire 2023-ban eladnám, lehet, hogy egy ilyen értékesíthetetlen lesz. Ezért izgatott fel a kombi, mert az különlegesebb, a különleges kivitelek pedig szinte mindig jobban tartják az árukat, ráadásul nemhogy 6500-ért, de 10 ezerért se nagyon találni ebből épkézláb példányt. Tetszett a családnak is... aztán lett egy megvilágosodásom, ahogy elképzeltem magunkat egy belga autópályán, valami finn kamion előtt, a gázpedál alatt homorúra nyomott padlólemezzel. Ehh, nem kell, amúgy se a rá való maszk van rajta, hanem a későbbi szériáé.

Előkerült az internet bugyraiból egy hathengeres Fiat 1800 is, hihetetlen állapotban. Ez az 1500-as nagy rokona, kevésbé fürdőkád, sokkal elegánsabb, ráadásul édes tesója a 2300-asnak, amivel például Giovanni Agnelli, de még Enzo Ferrari is vitette magát a hatvanas években – nézzétek csak meg Az aszfalt királyai című, egészen fantasztikus filmet, abban látható ilyen. Selymes hathengeres, pazar belső, elegánsan ringatózó tehéntest... Ó... De hisz ez csak egy gyengébb 230-as állólámpás, kvázi ugyanolyan fogyasztással, minek ez nekem? És a Gabi által talált 132-es Fiatról is lemondtam, mert nem tetszik, soha nem tetszett, holott klímásat kapni belőle 2700 euróért és kétvezértengelyes Lampredi-motor van az orrában. Akkor se.

Tehát marad az 1500-as Fiat... Ami megint csak nem lesz valami fényesen eladható, mert számomra érthetetlen okból, de ezt az autót nem kapta fel a veteránpiac, holott, gyors, masszív, jó vezetni, baromi karakteres a formája. Ennek ellenére sosem volt ára és már nem is lesz. Ilyet csak akkor veszek, ha olcsón megkapom, mert úgy kicsi lesz a bukás.

Lássuk csak, mi lenne az, amivel nem kéne attól tartanom, hogy a lángoló kandallóba hajigálom az ötszáz eurósokat, gyönyörködve a hologramos csík röpke felizzásában? Egyetlen ilyen négyajtós, négyüléses, hatvanas évekbeli olasz autó van – nem, a Lancia Fulvia és a Flavia szedán nagyon nem az, azok jók ugyan, de elsőkerekesek és aránytalanok, tehát nem elég hipszterek - az Alfa Romeo Giulia. Tudom, Giuliám már volt, de a Guilia az az autó, amiből mindig örül az ember, ha megint szerencséje lehet egyhez, ezek piszok jó kocsik voltak, s vannak még ma is, nem véletlenül sztárolják őket szarrá mindenütt. Ötven év kollektív veteránosgenerációja nem téved.

Sajnos a Giulia utoljára tizenöt éve volt viszonylag olcsó, azóta vágtázik az ára felfelé, hamar elhagyta a hasonló olaszokét, aztán a legtöbb németét, ma pedig a régi veerziója már drágább az állólámpás Mercedesnél, sőt, lassanként a BMW 02-esnél is – verziótól függően. Egy korai 1600-os Bollino (aminek keretes a fémmaszkja) akár 40 ezer euró fölött is érhet, de egy kései első szériás 1600-as, vagy egy korai 1300 TI is megvan 18-20 ezer euró. Végtelen pénz az én mostani büdzsémhez képest, nekem csak valami kevésbé tökéletes, nem nagyon korai 1300-as, vagy egy műanyag maszkos, kései Giulia Nuova jöhet számításba, s csakis a kisebbik motorral, már ha nem akarok projekt autót. És még annál is örülni kell, ha ott találok valamit 10 ezer alatt. Oké, nem a hatvanas évek, de a technikát tényleg csak egy paraszthajszál választja el az 1962-es eredeti Giuliától, nekem ez belefér.

A jó hír, hogy bár szakadásig nyújtózom egy ilyen autóért, utána viszonylag nyugodt lehetek. A Giuliához minden alkatrész polcról kapható, a legutolsó bolháig. Tökéletes szerelőim várják, hogy odavigyem hozzájuk, ha baj van, a Frankéék, Pátyon, ugye. Ismerem a technikát, alapszinten én is megszerelem, külföldön vannak klubjai mindenfelé, ha esetleg lerohadnánk, még Angliában is. Szerintem elég megbízható is, mert még az én kupém, ami közel se volt tökéletesen felkészítve is lazán végigcsinált 7000 kilométert idén, benne egy hosszú francia úttal és egyetlen lerohadással. De még úgy is hazajött. Ha pedig el kell adni? Haha... A Nuovák ára is folyamatosan menetel felfelé, már majdnem ott van a korábbi Giuliák szintjén, ami nem meglepő, mert technikailag ezek voltak a széria legkiforrottabb autói, a belük pedig talán valamennyi közül a legszebb. Megnéztem a még a Los Angeles-ben eltett listámat, hogy milyen autók vannak meg közülük: az összes mobilés, autoscoutos, marktplaatsos Giuliát eladták azóta, a subitósoknak a fele hiányzik, miközben a Fiatoknak, Lanciáknak jó ha a 10 százaléka elment. Mindez két-háromszoros áron történt ráadásul.

December utolsó hetében, mint kiégett Leonardo di Caprio a fehér csíkot, olyan mániákusan szippantottam fel az európai netet, minden számításba vehető autót kigyűjtöttem, majd ahhoz, hogy időre és úthosszra tudjak optimalizálni – mert mégse léphetek le melóból több hétre, s nem hurcolhatok el magammal semmiféle tréleres barátot túl hosszú időre – a jól felfűzhető autókra koncentráltam.

Találtam egy csodás kocsit a comói-tónál, kék, fekete belsővel, 8500. A mai napig nem válaszolt, mondjuk első tulajosnak hirdeti, de közben caltanisetta-i rendszám (Szicília) van rajta. Aztán lett egy turbigói sötétkék, vérvörös belső térrel 11 ezerért, gondoltam, majd keményen alkuszom rá, de az eladták két nap alatt. Szilveszter alatt találtam egy pisai krémszínűt hihetetlennek tűnő állapotban.

Egy nagyon udvarias emberé a jármű, Alfa-szervize van, a kocsi sose lakott kint, sose piszkálták, egyszer átfújták, de hegesztőpisztolyt még nem látott, mindig szervizelték, utoljára 42 ezernél kapott egy nagy átfésülést. Most 46 500 van benne, tehát kvázi új kocsiról van szó. Aha, azt hiszem, közeledünk,m a képek láttán erősen megremegett a térdem.

De egy hasonlóan szép állapotú sötétkéket is találtam Rómánál, hasonló áron, az is megvan még, ez háromnapos információ. És annak műbőr a belseje, aminek a családi utakon és a Parkoló Parádén való nyüstölést ismerve jobban örülök, mert a szövet mindig sérülékenyebb.

Időközben a szabit is kivettem, Pisa és Róma mellett szállást is foglaltam, amikor ez a poszt megjelenik vasárnap reggel, mi már el is indultunk egy trélerrel először Argentába, a garázslakó, poros Fiat 1500-hoz, majd onnan Pisába a krémszínű Giuliához, másnap a kék római autóhoz, s ott, ha egyik se tetszett, még tudok egy-két jelöltet. Szerda reggelre hazaérünk, addigra már tudni fogom, mit hozunk haza.

Azért pedig ne haragudjatok, ha nem nagyon válaszolgatok a kommentekre – úton vagyunk épp, telefonról meg nem öröm ennek az átkozott kommentrendszernek a használata, mint tudjátok. Hiszen még számítógépről sem az. A szerzői facebook profilomra viszont, amikor tudok, töltök fel újabb infókat, miket látunk, hol tartunk, kövessétek, bitte! Azaz prego!