Ezeket még utoljára megcsináltam

Nagy olasz túra utáni rendbetétel a Nessyn

2019.09.01. 07:08
85 hozzászólás

Ahogy az ember öregszik, az idő rövidül, persze csak neki, szubjektíve. Amikor harminc éves voltam, bármi, amit vettem, csak lehetőség volt. Ha elég jó lesz, megtartom. Ha nem elég jó, de elég pénzem lesz, felújítom. Ha nem válik be, eladom. Nem igazán számoltam a holnaputánnal, azaz legfeljebb mint távlati lehetőséggel.

Most, ötvenkét évesen, bár cseppet sem érzem magam fáradtabbnak, kelletlenebbnek a szereléshez, mindenféle kövek állandó hegycsúcsok irányába görgetéséhez, sőt, mivel hosszú kihagyás után visszatértem az amatőr szereléshez, ezért most otthonosabban is mozgok a szerszámok között, mint amikor elkezdtem ezt az egész újságírósdit - de azt látom, hogy határos az idő, mert számolni tudok. Már nem tervezek harminc évre nyúló projekteket, nem képzelek olyanokat, hogy milyen lesz majd az aranyos kis srácaimmal bejárni Európát valami öreg krumpliban.

Harminc év múlva... a franc tudja, mi lesz harminc év múlva, de az biztos, hogy nyolcvankét évesen az ember már nem indul európai körutakra mindenféle büdös és lépten-nyomon lerohadó motorkerékpárok nyergében – amit most viszont még nagyon is tennék. A kis srácok? Már nem kicsik, Bálintot alig látom, mert vagy a haverjaival van, vagy a barátnőjével, ha mégis otthon, akkor ránk csukja a szobája ajtaját és chatel a mobilján. Norbi? Szerintem neki is csak egy-két év kell hozzá, hogy a bátyó nyomába lépjen, de ő amúgy is magának való. Ha nyaralni megyünk, Bálintnak többnyire csak a teste van velünk, a szelleme és az agya a világban szerteszéjjel levő baráti társasággal trécsel, ha megvonjuk a mobilnetet, abból pokoli balhék vannak. Norbi pedig igazából nem annyira felfedező típus, azaz leginkább azokban a dolgokban, amik őt érdeklik. A hétemeletes uenói játékbolthoz például ma is odatalálna szinte bármelyik forgalmasabb tokiói vasútállomásról... Úgy sejtem, nem megyünk mi már sokáig négyen együtt hosszú utakra.

Magamnak? Húsz jó évvel számolok még, szerintem ez egy közepesen optimista becslés, ha ennél több lesz, örülni fogok neki. Addig még fasza dolog lesz motorra ülni, talán a derekam is bírja a szerelést a garázsban, egy jó sört pedig örömmel borítok be az este végén. De a kipipálandó dolgokat egy ideje elkezdtem tényleg kipipálni, mert a végtelenségig már nem akarok halogatni és sok van belőlük.

Az első volt ezek sorában a Ponton, ami azonban a túlrestaurálás miatt nem az én autóm lett – egyszerűen nem vagyok az a csávó, aki egy ennyire hamvasra megcsinált és drága dolgot elkoptat. Ha annak idején két év alatt elkészül, egy év alatt összerázódik, és a maga kopottas formájában elvisz minket mondjuk, Toszkánába és Angliába 2013 táján, az szuper lett volna. De így, nyolc év után már csak egy kellemetlen tévedés lett, egy nagy kapufa. Ám utána megvettem a Ducatit és az megváltoztatta az életemet – soha nem voltam még ennyit boldog motoron, ma is azzal jöttem dolgozni, és ami a legjobb: két és fél év alatt szemernyit sem kopott az öröm, amit adni tud, pedig ha valamit unni akarok, azt nagyon hamar megunom. A Ponton után maradt zséből pedig meglett az Alfa Bertone is, gyerekkorom álomautója, minden percet imádtam abból, amennyit eddig használtam. Ez a két olasz baromi jó projekt volt, százszázalékos sikernek hívom őket.

És amit szintén nem hittem volna még pár éve sem – megírtam az első könyvemet, végül jó sokan megvették (vagy hússzor annyian, mint eredetileg reméltem), a bevételeiből pedig betömtem néhány lukat és beszereztem a régi-régi angol twint, azAJS Model 20-ast, hasonlót ahhoz, amit először hallottam menni Weissenkirchenben. Az se tegnap volt, inkább tegnapelőtt. Két hihetetlen dolgot tehát még kipipáltam, ezek is abszolút, vegytiszta örömök. És a legjobb, hogy még mindig velem van a feleségem, a kapcsolatunk 25 év alatt sem roppant meg, ráadásul már a nagyobbik fiam, Bálint is levizsgázott motorvezetésből, sőt, mindjárt viszem vizsgára is a saját maga összespórolta Hondáját. Ez már mekkora flash így.

Most kvázi lement a nyár, jön az ősz, megint itt az akciózás ideje. Jön a Tannistest, arra Sturcz Antival megyünk, s ez a felállás mindig kiböffent magából néhány tűrhető cikket és videót meg egy csomó jó autózást. Aztán – még nem kéne elkiabálnom, de úgy tűnik, sínen van az ügy – a Toyota volt olyan rendes, hogy az én tokiói szalonos meghívásomat megtoldotta még egy repjeggyel, s Anti oda is jön velem, ráadásul ráhúzhatunk még pár napot a kintlétre, ezért jönnek onnan izgalmas dolgok. Spoilerezek, de ezek a programok már nagyjából fixek, a repjegy mindenesetre mindre megvan.

Magánéleti vonalon pedig a nyár eseménye – elkészült a második könyvem szövege, a lektor barátom július elejére már végigszántott rajta, nekem már csak az utolsó öt százaléka van hátra, hogy visszaolvassam, mit művelt vele. Részemről még pár nap munka, képválogatás, mehet. Szervezem a címlaptervet, a nyomdát, a korrektort, a tördelést, az ISBN-t – hónapok kérdése és megjelenik, talán az október 20-i, utolsó idei Parkoló Parádén. Lesznek benne régi anyagok, elfeledett dolgok, slágercuccok és új szöveg is – ráadásul minden átnyálazva, helyenként bőven kiegészítve a történetek utóéletével, olyan háttérinfókkal, amiket akkor, az interneten nem írhattam meg. Szerintem baromi jó lesz, ráadásul jóval vastagabb lesz az előzőnél, tehát ez most nem az az egyestés olvasmány.

Csakhogy a könyv kiadását – akárcsak az előzőét – zsebből finanszírozom, mert ha kiadom a kezemből, akkor konkrétan egy használt Camping kerékpárra való honorárium marad a nagyjából másfél évnyi munka után. Az meg nem igazán nagy öröm. Mivel az új könyvhöz több papír és festék kell, mint az előzőhöz, ezért dupla nyomdaköltséggel számolok, a háttérmunka is benne lesz egy vaskosabb  összegben. Ja, és a végén még vennem kell valami vonóhorgos, négykerekű trágyadombot is Nessy helyett, ha télen például be kell vásárolnom anyukámnak, vagy mondjuk, el kell vinnem egy motorblokkot felújíttatni Balmazújvárosba. És még négy jármű vizsgázik az idén, plusz jön egy rakás egyéb... Fel kell kötnöm a gatyát.

Az előző könyvnél nem volt probléma, zsebemben volt a Ponton ára, aminek a feleségemre eső részét nem kellett azonnal visszaadnom, lehetett költeni. Ám most nincs ekkora tartalék. Persze, gondoltam rá, hogy ki kell majd ezt is nyomtatni, félre is tettem kábé egy gurigát – csakhogy ez a könyv vastagabb lesz, a félretett pénzbe pedig beleette magát a szú – előfordul egy olyan családnál, mint a miénk. Márpedig a veteránok fenntartását, a könyvkiadást mind a saját plusz pénzeimből kell állnom, mert a feleségemmel az az egyezség, hogy hobbicélokra bezárul a családi kassza – egyébként neki is, tehát ha valami saját ötlete van, arra ő kaparja össze a plusz zsét. Így marad szent a béke, ami a legfontosabb az miénkhez hasonló életvitelhez. Mindegy, jön a nyomtatás és már a fele sincs meg, ez a lényeg.

Amikor ide értem a gondolataim rendezésében, tekintetem a Nessyre vetődött. Isteni sok élményünk volt együtt. Két éve megvan, voltunk vele kétszer Ornbauban, a nagy Merci-találkozón, Gyulán, Hévízen, számtalanszor Balatonon, Horvátországban nyaralni, idén nyáron pedig a messzi Pugliában is eltöltöttünk együtt két hetet. Sőt, Nessy húzta haza az AJS-t az imolai veteránbörzéről tavaly, s egy kis utánfutó hátán a kerékpárjainkat is elvitte mindenféle biciklitúrák kezdőpontjához.

Sokat használtam, az elmúlt egy évet pedig már baromira élveztem, amióta nagyjából összeállt, s Mercedes lett. Értem ez alatt, hogy már nem büdös, be lehet csukni az ajtajait, tud fűteni, lett lengéscsillapítója, nem zabálja le a gatyámat, ki lehet nyitni (és be is lehet csukni) a tetejét, nem ordít benne a szélzaj, szól benne a zene, nem akar kiesni a jobb első ülése, sorolhatnám. Jó sok meló van benne, de örömmel csináltam, mert állólámpást szerelni élvezet. Általában.

De azért Nessyvel több baj is van. Kozma Zsolti barátom, akitől vettem, vagy hat-hét éve (lehet, hogy több is) lakatoltatta és fényeztette, majd utána pár évet kint tartotta. Sebtében kellett elvinnie egy telephelyről a csak részben összeszerelt autót, ezért egy csomó mindent csak összelapátoltak benne, egy rakás egyebet meg később, szabad ég alatt raktak össze. Na, ezeket a hibákat gyomlálom én már két éve, olyan részletekbe menően, hogy például a szellőzőrendszernek nemcsak a fűtőmotorja füstölt el, de az állítókarjai sem működtek, mert odabent rosszul voltak összerakva, elgörbültek és rögzítőpatent-hiányosak voltak a huzalok. Egy ilyen játék két nap, mire tűrhető lesz.

Mire kinyomoztam, hogy az ablaktörlő miért áll csálén és akad össze (de csak esőben!), az se két perc volt. A tetőre is ráment nettó három nap, hogy nyíljon, csukódjon, helyén maradjon, belekerüljön a teljes szigetelőkészlet, amiből csodával határos módon találtam egy új szettet az eBayen. Ja, a zárókallantyú külön probléma volt a problémaegyüttesen belül, mert a kar tőben elrepedt és nem is rá való volt, s amikor vettem egy új kart, ahhoz stiftet kellett gyártatnom, de még azzal se lett jó, mert állandóan lenyílt minden gödörben, ezért ki kellett találnom, milyen rugóval, mekkora csapágygolyóval, mennyi zsírral és milyen trükkel tudom összerakni. Most kvázi gyári, baromi büszke vagyok rá. Fél év lassú evolúciója az. Sziszifuszi munka volt itt minden.

Az a gond, hogy nekem hetente van összesen egy, uszkve négy órám szerelni. Ennyiből kéne megoldanom, hogy technikailag befejezzem a félbehagyott Honda SS50-et, amit szépészeti kúra után visszakaptam a Szakáltól, hogy összerakjam a Puch hátsó és első futóművét, beletegyem az ablakokat, satöbbi (motor készül, kárpit még nincs), hogy foglalkozzak az NSU-val (az egy motor és van vele egy jó tervem, de azt nem spoilerezem el), összerakjam a Spacyt, amihez megvettem az összes kopóalkatrészt... És én abból a hetente egy, uszkve négy szerelésre kapott órámból egy, uszkve háromban a Nessyt szereltem. Mert az van mindig szem előtt. Mert abba ülünk bele. Mert abban jut eszembe, mit kéne. Mert azzal megyünk külföldre, azt... látjuk. Hát nyilván azt is csinálom meg.

Ráadásul Nessy március végétől november elejéig kint áll az utcán, porosodik, esik rá az eső, leszarják a madarak, bontja az UV. Télen pedig, amikor beviszem a garázsba, a Bianchit száműznöm kell Balatonra, de még úgy se lehet elférni odabent a nagy, kék tepsitől. Pedig igazából télen van több időm szerelni. Ja, és mivel nincs rendes napi autóm (hiszen dolgozni csak motorral tudok járni a parkolás miatt), ezért Nessyt használom a téli hétvégéken is. Ez pedig idővel tönkreteszi. Ahhoz meg túl jó. Tényleg eljutottam oda, hogy a lelki nyugalmam csak akkor teljes, ha odakint valami olyan cucc áll, amit tökéletesen leszarok, mi történik vele. Nes nagyon nem ilyen.

Nincs jobb megoldás. A Puchot félkészen nem adhatom el, mert az óriási bukás lenne (és még csak nem is használtuk), a Bianchit nem engedi a család, a Szent Szobor másutt lakik és az nyilván nem mehet, az Alfa Bertonét pedig csak a testemen át, ugye. De még úgy sem. Egyetlen nagy tárgyat tudok mozdítani (ki ismeri a Munchkint?), Nessyt. Viszi a többi projekttől az időt, még mindig lenne vele mit tenni, fáj érte a szívem, mert kint áll, s megvoltak együtt a nagy bulijaink, amikre emlékezni fogunk. Pokolian fáj, mert amikor eladok egy használós állólámpást, rá fél évre garantáltan megvadulok, hogy nincs egy ilyen autóm, amibe bármikor beleülhetnék (a Szobor csak rövid utas, szép idős jármű, hiszen azért szobor).

Ráadásul nehezen találok majd másik ilyet, ha mégis meggondolom magam három év múlva, mert ennek kvázi a fejemből vették ki a specifikációját: a zsíros hangú 230-as motor, ami nem fogyaszt sokat (a többi hathengereshez képest, mondjuk), kézi váltó (hogy menjen is), tolótető (kötelező), szervó, sötétkék a színe és még az állólámpás-világ egyik szent kelyhének számító, szögletes távfények is rajta vannak, amiktől rendes autópofája lesz az állólámpásnak és egy vagyonért el lehetne őket adni a kocsiról. Rossebbe. Ezért rendesen fájni fog a szívem, de sajnos túl jó lett mostanra az autópark, minden fájna, amihez nyúlni tudnék. Ez azért relatív siker. És persze marad még mindig egy állólámpás, a Bertone meg ott lesz a garázsban, bármikor bevethetően. Kerek az élet, de a telhetetlenség csúnya drog.

Sajnos ülésgarnitúrát kétévnyi vadászat után se tudtam szerezni bele, ez bosszant, mert a szövet mindenütt szakadt, a műszerfalat ki kéne cserélni a beleszabott hangszórók miatt (a jó műszerfal megvan, csak ez egy elég nagy meló, márpedig időm rá idén már nem lesz), a csomagtérfedél zárását még mindig ablakszigetelő Pattex-gumicsíkok végzik, mert hiába az új gyári kéder, valahogy ott bejön a gáz, ha nincs ez a trükk. És az időóra sem akar működni, s a megvett, új vezetőoldali ajtókédert se bírtam még felragasztani, ezért a sarkán most is ragasztva van, akárcsak a szintén már beszerzett jobb oldali elefántfül-gumit. Ha ezeket mind megcsinálom, még tovább csúszik a Puch, az SS50, az NSU, a Spacy. Úristen, a Spacy, aminek novemberben le is jár a vizsgája... Nem, nem halogathatok semmit.

Ezt az egész eladás-dolgot Pugliában döntöttem el, mert egy szabadság, amin az ember kicsit távolabbról szemléli a mindennapjait, sok ötletet szül. A baj az volt, hogy az olasz út négyezer-pár száz kilométere, azon belül pedig főleg a borzalmas nápolyi utak (Budapest? Az tükörsima...) erősen lejtőre küldték a már a túra elején is gyengélkedő alsó szilenteket az első futóműben. A fék pedig hazafelé már határozottan húzni kezdett. Amúgy is Kareszhoz kellett mennem, mert az ötös váltó, ami a Nessyben van, egy vándorszerkezet, azt még talán az Erához vettem (de végül nem tettem bele), aztán benne volt a Foltosban, majd most ebben az autóban is. Ráadásul egyre jobb a készletem hozzá: négy- és hathengeres motorhoz már van méretre vágott kardánom, már csak az öthengereshez kell és készen van az általános állólámpás beépítőszett.

Merthogy egy jól működő ötös Getrag nagy kincs, pont azért, mert sokkal pocsékabb az eredeti Mercedes-féle négygangosnál: gatya a kulisszája, hamarább elkopik, sérülékenyebb. Lehet olykor 150 körül kapni a neten, ha az ember nagyon türelmesen kivár, de a legtöbbnek rosszak a szinkronjai, morognak a csapágyai, tehát kettőt-hármat kell venni belőle (vagy pár százasért felújítani), hogy jó legyen. Most akkor tegyek rá fél misit a kocsi árára? Senki nem fizeti meg. Az enyém meg hibátlan, ez tehát velem marad, elnézést, egészen addig, amíg látok rá esélyt, hogy az életben még lesz járkálós állólámpásom. 18 százalék toldás az áttételen az ugyanis sok, és ezeknek a Merciknek, ha volt konstrukciós hibájuk, akkor az a rövid végáttétel volt, amin a hosszabb diffi nem jól javít, mert úgy nem igazán jön ki a motor nyomatékgörbéje az egyes fokozatokhoz.

Ha már Kareszhoz indultam, vettem két alsó lengőkar-szilent újjáépítő szettet is a Torjay Lacinál, mert határozottan gatya lett a kocsi eleje, zörgött is. A féloldalas fék pedig az M7-esen el is dobta az egyik körét – maradt a másik kör lassításhoz, mélyen, a pedálút alján, ezért az utolsó harminc kilométert erősen biztonsági tempóban tettük meg.

Károlyéknál már csak egy kis bernáthegyi maradt a tavasszal született hármas készletből, ez volt a legnagyobb hír – ja, meg hogy a metál-mattpirosra matricázott S350D-jükkel simán végignyomták Krétát, oda-vissza, nulla hibával. Pedig abban minden van, légrugó, automata váltó, sokzónás klíma, motoros ülés, buszrendszer... De jól felkészítette az öreg medve, s bármennyire is fura az autó kinézete (van benne egyfajta Disney-s báj), műszakilag igen rendicsek.

Egynapos szerelést terveztünk; délelőtt váltót cserélünk, délután nekilátunk a lengőkarok kellemetlen, s még inkább undorító szerelésének – a szilentek ugyanis úgy vehetők ki ezekből, ha az ember hosszas pörzsölős melegítéssel meggyújtja őket, s hagyja lángolni. Egy idő után a szilentek így kiköpik a fém betéteiket, a még mindig lángoló gumi meg kivakarható egy késsel. De az a bűz, ami kíséri az egészet. Hát, biztosan nem Euro 6D.

A váltócsere egész flottul ment volna, mert Karesz mindkét fia otthon volt (Máté isteni szerelő, de Gergő is erősen pedzegeti már a témát), ráadásul volt náluk épp egy ismerős srác is, aki a nyári szünetben átjárt eltanulgatni a fortélyokat. No meg, én is ott lebzseltem, hogy az őserővel kombinált szupertudást adó hímerőt ki ne felejtsük az egészből (érdekes, ezt a véleményt csak én osztottam a társaságból). Aztán a négyes szerkezet visszacsavarozása után Máté ártatlanul megkérdezte - „apa, miért nincs ellenállás a kuplungmunkahenger tengelyén, amikor betolom?” Karesz arca erre elzöldült.

„Hogy a rossebbe, nem lehet így dolgozni, hogy ötszázan kavargunk a munka fölött!” – bömbölte és kis híján rágyújtott egy második cigire is. „Ha ketten vagyunk, ez sose következik be, de mindannyian megbolondulunk, amikor ennyien basszuk itt a rezet!” - harsogta tovább, és közben teljesen eltűnt a fejének nyílásaiból vészjóslóan kiömlő füstben. Mi meg rettegve vártuk a kitörést, mint Pompeji lakosai. Szerencsére nem főttünk meg élve, lenyugodtak a kedélyek, két perc múlva már téptük le a váltót, ment bele a kinyomócsapágy (mert ugye, a nagy kvaterkázásban azt felejtettük ki), másik öt perc és fent volt a szerkezet. Ebbe azért nem haltunk bele.

Még csak délelőtt tíz óra volt ekkor. Szerencse, hogy még csak. Mert kiderült, hogy a négyfokozatú váltóhoz hozott, eredeti kuplungmunkahengeremben berohadt a dugattyú, az ötös váltóé meg nem jó, mert azon aszimmetrikusan vannak a fülek. Gyorsan ment a rendelés a Unixnak, huhh, szerencsére be tudták tenni a délutáni szállításba, a főfékhenger-felújító készlettel együtt. „Mert az kétezer forint, gondoltam, azt is hozatok, hogy legyen féked. A B változat, hogy veszel egy új főhengert, az most 81 ezerbe kerül”.

Erre kicsit elszédültem. Ennyi pénz akkora léket ütne az amúgy is kissé szorulósra méretezett közeli terveimen, hogy nem maradna mozgástér a legkisebb hibára sem. Nem, 81 ezerért a sírom fölött se ad el nekem senki főhengert. Képtelenség. Jó lesz az a felújítóval, tudom. Hiszem. Érzem.

A délután, ahogy előre is terveztük, a futómű óvatos széteresztésével (tudjátok, mekkorát öklel egy állólámpás rugó, ha valaki hűbelebalázs módjára szedi szét a rendszert?), szilentek kiégetésével, helyre préselésével, összerakással telt. Gondolkodós, ellenőrzős munka, nem kapkod vele az ember, mert valaki még megsérül, esetleg a futómű esik szét pár héttel később. Már sötét volt, amikor nekiláttunk a főfékhengernek. Hogy miért épp arra szűkítettem le a hibát? Mert ha lemegy a pedál, az autó nem lassul és közben az egész fékrendszer száraz marad az elejétől a végéig, akkor abban szökik el a nyomás, nem kérdés.

Kivettük. Feszült várakozás. A satuba fogott kis fekete öntvény fölött úgy álltunk, mint leendő apák a szülőszoba ajtaja előtt. Szállt a füst, vágni lehetett a levegőt, ugye, rendben lesz minden? Rendben hát, nyugtattam magamat, Nessy tudja, hogy most tényleg nem verhet egy újabb százezres költségbe.

Hát nem tudta. A megérzések meg... A főhengerbe világítva ugyanis olyan nyomokat láttunk a tükröződésben, mint amikor egy motor hengere kopott – fönt egy váll, lent egy váll, közte meg nyilván nagyobb az átmérő. Ez bizony kitágult. Kicsit még erőltettem, hogy rakjuk össze, mert ha a henger ilyen kopott, akkor a karmantyú biztosan még inkább az, s a felújítószettel jó lesz, vissza is szereltük, egész kemény is lett vele a fék, de a szervódobból ömleni kezdett a folyadék. Oké, belátom, vesztettem.

Ott, este fél tizenegykor vége lett a mókának. A válságstáb darvadozva ült Karesz irodájában, látni se lehetett a füsttől, Kese közben betoppant egy üveg ajándék pálesszel, amit a viszi medve azonnal ki is tekert és meghúzta. Ilyenkor nem lehet mást tenni. Az autót tök jól megszereltük, csodásan visszacuppant a váltó, benn voltak az új szilentek, a futóműről semmi egyéb rossz nem derült ki, végig mázlink volt, mármint a kinyomócsapágyas kitérőt leszámítva. De ezen a ponton elakadt a tudomány.

Karesz azért felment a Unix-Trade honlapjára – hopp, már az az egy főhenger se volt már meg. Volt, akinek megért 81 ezret? Vagy egyszerűen levették a listáról? Apró jó hír – van másik, a Szakál-Metálnál 78 ezerért. Nem mindegy? Az se fér bele, tuti. Nem a nyár elején már lett garnitúra féktárcsa, -betét, kerékcsapágy, padlóhegesztés, nem feneketlen a kút, amiben turkálunk.

Ilyenkor jó, ha van az ember telefonján mobilnet és a korábbi Ponton-Mercijével lenyomott Canossa alatt megszokta, hogy Magyarországon kívül létezik egy jóval nagyobb világ is. Felütöttem az eBayt, s nem túlzok, egy perc keresés után találtam egy megfelelő Ate-hengert, vadiújat, szállítással együtt nem egészen száz euróért. Az mindjárt más, nem? Le is ütöttem gyorsan.

Nessy tehát maradt Kareszéknál, mi pedig kettő helyett egy autóval, Kati 190-esével tértünk vissza először Földvárra, aztán két nappal később Budapestre. Következő hétfő reggelre megjött a főfékhenger – két munkanap alatt. Azért a németek, ha valamit csinálnak, azt néha egészen olajozottan teszik.

Szerdán, meló után levonatoztam Szemesre, ahol Karesz már várt a füstölgő metálpiros csodával. Nem bírom megszokni, hogy álltukban az autói mostanában nem két, csak egy helyen eregetik a pamacsokat – régebben ugyanis a kipufogóból és a vezetőablakból is egyszerre távozott a káros anyag, most már csak az égő fehér vitaminrudacska füstje maradt. Viszen inkább traccsoltunk, mint dolgoztunk, mert Máté kábé öt perc alatt felműtötte a hengert, nekem is csak attól lett koszos a kezem, hogy megtapogattam az új Pirelli Angel GT gumijait a Ducati ST2-esén. Soha rosszabb koszt ennél.

Hazafelé azért kicsit szomorkodtam magamban, mert nem tudom, hogy lesz-e megint alkalmam hathengeres állólámpást vezetni – ami sajnos, sokkal nagyobb élmény, mint a dízelek. Megy rendesen, finom a hangja, különféle domborzatokon egész máshogy alakulnak az utazótempók benne. Mostantól szerintem autópályára már nem is megyek vele többé. Lehet, hogy jövőre, jövő után megint nekifutok a járós állólámpásnak, de most első a könyv, mindenképpen.

Még használom kicsit, mert van pár teendőm vele – valahogy elő kellene vakarnom a jó szélvédőt Kozma Zsolti Németországban eltűnt szerelőjének bezárt udvarából és bele kellene tetetnem, mert a mostani kavicsos, be kell állíttatnom a futóművet, egy folton ki kell javítanom a festést, ami egy galambraj után hibaként maradt Porto Garibaldiban, be kell állítanom a dudát, hogy szóljon, ilyenek. Ja, és persze a bal hátsó helyzetjelző nem világít. Az a hiba végigkísérte a két évemet, de Olaszországban azt hittem, végleg megcsináltam. Hát nem, Kareszéknál még jó volt, mire otthon leparkoltam, már nem.

Megpróbálom a lelkemben dédelgetni ezt a visszatérő bosszúságot, úgy könnyebb lesz a válás pár hét múlva. Mehet a mantra – bal hátsó lámpa, bal hátsó lámpa, bal hátsó lámpa... Máris könnyebb.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.