Szolgálatra jelenkezem

2004 tavasza régen volt már. Akkor a Fiat Panda lett az Év Autója, az első Mazda 3 és a VW Golf V előtt, ma meg már mindhárom bőven a kopottas használt autók szomorú piaci gödrében lapul, várva, hogy talán majd felkapják youngtimerként. Filmben olyan kedvenceim éve ez, mint a Torta (Layer Cake), melynek elején a Cult az Audi RS6 kombinak ad randevút, vagy a Mielőtt lemegy a nap (Before Sunset), aminek egyetlen autós vonatkozása, hogy egy Eurovan 2-t használnak benne sofőrös járműként, gondolom mert kényelmesen befért a kamera a főszereplőkkel szemben. És mit ád az ég, az én EV2-m is akkor készült. Na szóval, 2004 áprilisában lettem autós újságíró.

Pedig soha előtte eszembe se jutott az autós firkász, mint komoly, felnőtt szakma. Igaz, hogy 10 éves korom óta bújtam a szaklapokat és katalógusokat, meg hogy fotózni tanultam gimis koromtól, Prakticán, majd analóg Canon gépeken. Az is igaz, hogy amint elértem a pedálokat, megtanultam vezetni apámtól a helyi földutakon (köszi apu!). És bár merő lustaságból, jobb ötlet híján mentem egyszakos történésznek bölcsészkarra, de ott meg szövegértési és -írás feladatok garmadájával készítettek elő a pályára. Szóval hiába volt már 1997-ben pár sajtóiskola, de ha azokból választok érettségi után, sokkal jobban akkor se készülhettem volna fel az élet császárának.

Aztán a véletlen úgy hozta, hogy nagymamám talált egy álláshirdetést, amiben heti autós tévéműsorhoz kerestek gyakornokot. Ez volt az Autómánia, és három hónappal később, amikor túlestem az első adásom szerkesztésén (Peugeot 607 és Ford Focus C-Max), már tudtam, hogy nekem ez kell. Köszi, nagyi! Voltak egészen elképesztő pillanatok, amikor tényleg az élet császárának éreztem magam. Mint 2005 augusztusa, amikor lányom születésére a Cadillac XLR tesztautóval mentem a kórházba. Igen, ezt én sem hiszem el, de megtörtént, ráadásul indított szülés volt, kényelmes szombat délelőtti időpontban, úgyhogy mikor már feleségem és első gyermekünk édesen aludtak, és engem kidobtak a szülészetről, nyitott tetővel úsztam a napfényben a Northstar V8 hanghullámain, az elképesztő, felszabadító csoda élményétől szinte lebegve.

És voltak egészen szar időszakok is. Például miután 2013-ban véget ért az Autómánia, majd kiszálltam egy online kísérletből is, közel egy évig szinte semmilyen autós kötődésem nem volt. Azért csak szinte, mert akkoriban már írtam az Oldtimer & Youngtimerbe, ugyanis időközben kiderült, hogy érdekelnek a régi vackok. Szerettem azt a lapot, kár, hogy egyre kevesebben fizetnek ilyen tartalomért. 2015-ben viszont külsős lettem az Origo autós rovatában, tévé, vagy videó helyet fotóval és szöveggel, aztán tavaly.... De állj, kell ide egy kitérő.

Indexet akkor kezdtem olvasni, amikor az ezredforduló körül, a szegedi bölcsészkar egyik géptermébe bementem emailt írni Pécsett tanuló barátomnak, és az asztalra ragasztott egérpad az index.hu portált hirdette. Winkler szövegeit persze már a Magyar Narancsos kutyás idők óta szerettem, úgyhogy amikor megláttam, hogy autókról ír, persze hogy egyből TC-olvasó lettem. A különböző sajtóeseményeken aztán találkoztam a szerkesztőség tagjaival, ismertük egymást szinte mindannyian, de csak tavaly jutott eszembe megkérdezni, mi lenne, ha itt dolgoznék. És most szeptembertől kezdve már nemcsak külsős vendégművészként, hanem valódi, belépőkártyás, teljes jogú, belsős újságíróként folytatom. Kösz fiúk!

Úgy rémlik, TC-szerzőként illik az autóimról is beszámolni, de sajnos szerelni csak szeretnék tudni. Ennek ellenére tavalyig, a háromgyermekes támogatással vásárolt Lodgy-ig csak tízévesnél öregebb kocsit tartottam. Az első saját választásom például szerzéskor 14 volt, és életem egyik legjobb autós élménye lett. Az 1992-es Honda Accord 2.0i kormánya ugyanis annyira érzékeny és pontos, váltója olyan fenomenális és futóműve annyira szuper, hogy a tesztautók 90%-a elvérzett hozzá képest. Pedig akkor még nem tartott itt az elektronikus vezetői segédek hada.

Aztán lakásvásárlás miatt Lancia Y10-re váltottam (szerzéskor 16 éves) azzal, hogy a következő vizsgán már nem fog átmenni. Cuki jószág volt, bírtam nagyon, és pont ugyanúgy csak egyszer kellett vontatni, mint a Hondát. De csak azért volt értelme, mert vidékre nem mentünk vele, és tényleg bontásra adtam el, fillérekért. Cserébe sokáig a narancs alcantara anyósülés volt az íróasztali székem, a hátsó ülés meg most is kanapé a fiaim szobájában.

A nagy tévedésem a harmadik gyerek miatt jött, olyan autót kerestem, amibe befér a három gyerekülés egymás mellé. Méretre stimmelt is az 1989-es, öthengeres szivar Audi 100 2.3e, és újkorában egészen kiváló autó lehetett, de én sajnos húszéves betegágyként vettem meg, vakon a vágytól, hogy valami jó kocsim legyen. Volt két olyan hét, amikor tökéletes volt, na akkor imádtam, de számomra óriási pénzek beleöntése után is mindig újra beszart valami, úgyhogy pár hónappal később, gyilkos bukóval eladtam egy hasonló ábrándozónak. De a karma nemcsak elvesz, ad is, mert ezután megvettem életem legjobb autóját.

Hogy miért ül egy háromgyerekes apuka piros, kétüléses, bukólámpás japán sportkocsiba, 1986-ból? Mert az MR2 csodálatos autó, amire azóta vágytam, hogy matchboxként volt ilyenem. Vagy mert nálam szokatlanul korán, krisztusi korban jött el az életközépi válság, a megfelelő válasz aláhúzandó. Mindenesetre remek döntés volt az AW11, például mert 116 lóereje ellenére tudja azokat a tételeket, amik nélkül erős lehet bármi, de sportkocsi nem. Tökéletes, minden rezdülést átadó, pontos és direkt kormány, fantasztikus váltó, 7000 fölé forgó motor, kiváló futómű. Azzal az autóval mindent megcsináltam, amit egyáltalán meg lehet, és igen, ebbe a hosszadalmas lakatolás, és teli fényezés is beletartozik, de a végén úgy adtam el jó pénzért egy francia barátomnak, hogy tudtam, nem marad hiányérzet utána. Csak az, hogy ennyire jó autóm talán sosem lesz még egy.

Persze párhuzamosan kellett valami családi is, így lett egy évvel később még egy kocsim, szintén 1986-ból, egy Peugeot 505. A típust francia múzeumi vezetésen próbáltam először, és azonnal tudtam, hogy nekem kell, hiszen olyan, mint a BMW E28, csak jobb, mert franciák tervezték. De tényleg, hát például csővel összekötött, merev rendszer a motor-váltó-diffi, így nem kell Hardy a kardánba, nincsenek kellemetlen rezgések. Sőt, van valahol egy korabeli Auto Motor und Sport összehasonlító tesztem, amiben dinamikában, vezetési élményben jobbnak ítélték az 505 Turbót a németek(!), mint az 528i-t. Na mindegy, tudom, hogy a falnak beszélek, a lényeg, hogy azt a sokat tákolt kotványt sperrel, hóautónak vettem és bevált. Ráadásul azt is nagyon jó gazdának adtam el, Parkoló Parádén fel-feltűnik.

Persze még mennyi sztori, kurfli és kanyar meg még pár kevésbé érdekes autó is megtörtént velem az elmúlt évtizedekben, majd alkalomadtán biztos sor kerül ezekre is. A legkellemetlenebbet már el is meséltem. De a lényeg, hogy mostantól akkor itt, veletek, fotókon, szövegben meg persze videón. Szervusztok.

A másik új srác, Máté bemutatkozó posztja pedig: Hordalék-e vagyok.