Tibi bácsi meséi 7: egy rossz Mazda, szarvasgombával

2021.01.09. 16:19
23 hozzászólás

Az autós újságírás világában is vannak összefüggések, amiket az ember tapasztalati úton állít fel. Az én egyes számú elméletem az, hogy az autó milyenségének és a bemutatási körülményeknek a szorzata állandó. Hogy mire alapozom ezt az állítást? Wagon R+ bemutató Monte Carlóban, ahol még a Franciaországból átjáró takarítómunkás is jobb autóval jár? A Daewoo Matiz megtekintésére egyenesen Dél-Koreáig utazott Hernádi Géza kollégám, és nem értette; de hasonló vezeklés jutott valaki másnak, amikor a Kia bemutatta az ős-ős Riót, ami nagyságrendileg egy szintet képviselt az ős-Suzuki Swifttel, csak 8-10 év késéssel, a motorja pedig gyenge volt, mint a lepkefing.

Igen, valójában vannak kivételek, vagyis olyan nem létezik, hogy a Mercedes S-osztály bemutatója egy fapados járattal megközelíthető, brit proliparadicsom üdülőhelyén legyen, két és fél csillagos apartmanhotelben. Mindez nem panasz akar lenni, csak egyszerű tények ismertetése, ezek a helyek üresek, amikor az autópremiereket tartják, hisz nincs szezon, mi pedig azért megyünk oda, hogy vezessük az autókat. A valódi turista vendéget csak nyomokban tartalmazó szállodák többnyire kellemesek ilyenkor is, függetlenül attól, hogy a csodaszobákba este 11 előtt nem esünk be, és hétkor-fél nyolckor már húzunk is el.

Az autógyártók másik fejlövése, hogy legyen különleges a kaja. Olyan, amilyet egy nyugat-európai vagy japán sajtóosztály munkatársa sem mindig ehet. Így történik meg, hogy mondjuk Torinóban valami négyszögletes tányéron felszolgált, egyköbcentis szirszarokat kell enni, és tudod, hogy nem messze a reptértől, egy családi étteremben a világ talán legjobb pizzáját, pastáját vagy bármi mását kaphatnád. Csak hát az proli, mert ott van a matróna, aki a bajsza felett szúrósan nézve, a tekintetével irányítja a személyzetet.

Amúgy meg a nagy sznob körítés is sokszor csak kamu: a legemlékezetesebb ilyen Spanyolországban történt. Vérten Sanyi, a PoHu sajtósa Barcelonában volt konzul, tehát hazai pályán játszik. Amikor a bort elkezdték körbehurcolni, mint a Szent Grált, elvörösödött a feje: „Ez spanyol szinten olyan bor, mintha otthon egy rendezvényen tablettás bort adnánk”.

A hasonlókból okulva már rég eldöntöttem: nem érdekel, milyen a körítés, a sznobériát amúgy is gyűlölöm. Amit szeretek, azt szeretem, nem érdekel, hogy drága vagy olcsó, mit mivel kell enni, satöbbi. Nem vagyok átlagon felül válogatós, például a tengeri herkentyűket is imádom, kvázi minden formájában, de sajnos van pár dolog, ami túlnő a képességeimen. Ha bármelyik autós újságíró ismerősömet megkérdezed, az biztosan azt fogja rólam mondani: PT utálja a szarvasgombát. Ami jó közelítéssel igaz is, de most kiderül, hogyan romlott meg a kapcsolatom a gombával, amely a föld alatt, fák gyökerei között terem.

Nem tudom, ki mennyire járatos a kulináris élvezetekben, de a szarvasgomba egy iszonyat drága dolog. Alapvetően nem is lenne bajom vele, csakhogy a szaga mint a sz.ré – erre biztos van valami szalonképesebb, sznob kifejezés, amit sajnos nem ismerek. Ettől még egyáltalán nem zavar, ha más szereti, csak sajnos én nem bírok ilyen szagú kaját lenyelni.

Pedig edzést is kaptam az első éles bevetés előtt. Kollégám, Palovecz Gábor a teszt és technika rovat vezetőjeként a főnököm volt a Motor-Pressénél, kapott ajándékba valahonnan egy-két szem apró szarvasgombát. Ezt a csodát egy apró befőttes üvegben tartotta rizsen, ami esetünkben a nedvesség megkötését szolgálta, bár nem tudom, mi baja lehetett volna a nedvességtől. Talán megbüdösödik?! Gábornak, aki amúgy remek főnök volt, volt egy rossz szokása. Minden nap áhítattal beleszagolt ebbe az átkozott üvegbe. Testét elöntötte a gyönyör, elmosolyodott és tényleg látszott rajta, hogy ez most JÓ. 

Sajnos Gábor pont a hátam mögött ült, így oda sem kellett nézzem, hogy tudjam, ma is megtartotta a szagpróbát, hisz kábé olyan volt, mint amikor egy budi ajtaját kinyitják egy rosszabb pillanatban. Ekkor már sejtettem, hogy a szarvasgomba és én nem leszünk barátok, és mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ugyanez igaz a pálpusztai sajttal folytatott viszonyomra is.

Egy Mazda SUV-nak kellett megszületnie ahhoz, hogy a viszonyunk végleg elmérgesedjen. Az autót úgy hívták, hogy Tribute (tisztelet, elismerés). Nem tudom, miért itt nyílt ki a szótár. Tulajdonképpen egy amerikai népi Ford SUV volt, sokkal találóbb névvel: Menekülés (Escape). Ott is készült, és szerintem a japánok közül többen szeppukut hajtottak végre, amikor megtudták, hogy ezt kell árulniuk.

A legkeményebb fordos Mazda-éra volt ez. A Tribute tulajdonképpen egy jó ötlet volt a SUV-éra hajnalán, véleményes kivitelben. A Ford persze nem csinált nagy ügyet az ilyesmiből, eggyel korábban a Maverick még a Nissan Terrano II volt átemblémázva, de úgy döntöttek, hogy most megmutatják, mit tudnak összehozni, az amerikai szemmel nézve is alsó polcos alkatrészekből. Maradjunk annyiban: a végeredmény nem igazán tűnt japán autónak.

mazda-tribute

Volt még V6-os is belőle, ami a dülöngélő futóművel elég viccesen életveszélyesnek tűnt, de a hangja jó volt. Abban is biztos lehetett az ember, hogy a bőrkárpitért egyetlen állatnak sem kellett elpusztulnia, ezzel a csúszós izével vonták be az üléseket, amiről úgy érezhetted, hogy bármelyik irányba le tudsz csúszni a formátlan ülőlapról. Gagyi műanyagok, primkó megoldások mindenhol, de tény, hogy SUV volt. Az amcsik tudták, hogy kell egy fronthajtásos alapverzió is belőle (Európában ez még szentségtörés volt akkoriban), azoknak, akik csak a SUV-ságért vennék. Viszont a nagy víz túloldalán vannak olyan vidékek, ahol tényleg az ember élete múlik a 4x4-en, tehát ahogy én képzelem, ez lehetett a SUV-ok Suzuki Swiftje arrafelé. Viszont nagyon más szitu, ha ugyanezt átdobják Mazda-emblémával a tengeren, és aszondják, hogy ez itten a drága terepjáró. Mint kiderült, túl megbízható sem volt.

Ezt vezettük valahol Észak-Olaszországban, míg egyszer csak csörgött a mobilom. A Playboy főszerkesztője, Pósa Árpi hívott, hogy segítsünk már, mert defektet kaptak, de nem bírják kicserélni a kereket. Hamar oda is értünk, Árpival Bodor Csaba, a Mazda akkori sajtósa pingvinezett a lesántult Tisztelet mellett. Hamar kiderült mi a gond: az emelővel ugyan meg lehet annyira emelni az autót, hogy levedd a leeresztett kereket, de annyira már nem, hogy a felfújt pótkereket felrakd. Igazán semmiség.

Elkezdődött a szívás. Próbáltuk lengőkarnál emelni az autót, persze ez nem merev hidas, az alsó lengőkar meg ferde, nem sikerült, majd valahogy a végén két emelővel sikerült megoldani a dolgot. Asszem csak egyszer akart leborulni az autó, de túléltük. Ezzel a kis közjátékkal elég sok idő elment, így kissé elkéstünk az ebédről, amit egy igazi, csodálatosan szép vár, a Castello di Grinzane Cavour éttermében tartottak.

Mire odaértünk, a többiek már kint voltak az erdőben, és szarvasgombát gyűjtöttek. A helyi bácsik kizárólag Panda 4x4 Vanokkal közlekedtek, és a mesékben látható disznók helyett kutyákat alkalmaztak a környéken honos fehér szarvasgomba kiszagolására. A kutya lényegesen praktikusabb jószág, pláne, ha egy Pandával akarod szállítani: be tud szállni daru nélkül, sőt, be is fér. Nagyon hosszú folyamat egy ilyen kutya betanítása (bár gondolom, egy disznóé is), és olyan fajtákat használnak erre, mint a hipoallergén cukiságbomba, az olasz vizikutya. Természetesen én sem emlékszem minden sajtóebéd pontos helyszínére, de a jellegzetes vár képe és az egyik fotón látható útba igazító tábla alapján már könnyen felgöngyölíthető volt, hol is voltunk: a várban rendszeresen tartanak szarvasgomba-árveréseket, ezen a videón is látszik, micsoda pénzek forognak ezen a piacon, és milyen boldogan szagolgatják a hatalmas gombákat gazdagék.

Mi tehát lemaradtunk a dolog érdekes részéről, a gombavadászatról, még épphogy láttuk a lovagi zászlós előadást az udvaron, és máris mehettünk ebédelni. Kezdetét vette életem egyik legrosszabb sajtóutas ebédje. Tévedés ne essék, semmi bajom a gazdagsággal meg a gazdagokkal, ahogy a drága kajákkal sem – az zavart a legjobban, hogy nekem azért kellett boldognak lennem, mert megmondták, hogy mennyi a szarvasgomba ára. Ez kilónként több tízezer forinttól akár másfél milliónak megfelelő összegig terjedhet a legdrágább fajták esetében, nem is ez volt a baj – hanem volt valami lekezelő az egészben.

Az ebéd úgy zajlott, hogy nagyon kis fogásokat szolgáltak fel, majd megjelent egy arisztokratikus úr, aki mögött külön szolga hurcolta a reszelőt. Amikor odaért valakihez, magához ragadta a szerszámot, és valami elképesztő áhítattal ráreszelt a nála lévő nyers szarvasgombából egy icipicit a kajára. Épp hogy csak szarszagú legyen. Mindezt idegtépően lassan, sznob szertartásossággal, nem tudom miért, de már maga az előadásmód is irritált. Biztos éhes is voltam, oszt még várni is kelljen a két pingvinre?!

Ami a kaját illeti, az égvilágon semmi különleges nem volt benne, amíg össze nem izélték. Hoztak mondjuk egy húslevest, ami a szagkúra előtt egy olyan húsleves volt, aminél jobbat bármikor összedob a feleséged otthon. Aztán egy kupac cérnametélt, gyaníthatóan a levesben főtt. Aztán szimpla tükörtojás, és így tovább.

Azt hiszem, két kört bírtam, a harmadiknál előbújt belőlem Szűkszavú Tibi. Az első két fogásnál már kiderült, hogy ezt a szagot nem bírom, és egyszerűen öklendezek tőle, nemhogy még megegyem az így felturbózott kaját. Hamar beláttam, hogy ha ez így megy tovább, éhen maradok. Egy technikai szempont is van ilyenkor. Sokszor – pláne a töketlen átszállásokkal megközelíthető – helyszínekről elképesztően későn ér haza az ember, el sem tudom mondani, hányszor szálltam már le szédülve, fejfájással éjfélkor Ferihegyen, egyszerűen azért, mert lehetőség sem volt arra, hogy két falatot egyek, és bevallom, ez megvisel. Ha beleszaladsz egyébként egy-két zűrös, késős-futós átszállásba, plusz van egy zötykölődősebb idő, sokszor egy pohár vízhez sem jutsz, mert a sztyuvik is becsatolva ülik végig az utat. Nemhogy még vegyél valami kaját a reptéren.

Szóval a harmadik körben, amikor a főpingvin a kis gombával és reszelővel a tükörtojásomhoz közelített, körülöttem ülők mesélése szerint „nagyon durván rámordultam”, annyira, hogy a következő pötty kajánál már nem volt szükséges efféle metakommunikációra, és tudta, hogy engem szkippelni kell, ha jót akar magának. És főleg nekem.

Őszintén, nagyon felnyomtam ezen az agyamat. Vannak jó dolgok, amiket szeretek. Sőt, szarvasgombát is szoktam fogyasztani, de szigorúan belefőzve az ételekbe. Ott már nagyon más az illata – a dél-franciaországi sajtóutak egyik kedvenc megállója például a Chez Bruno (=Brunóhoz) étterem, amely kifejezetten a szarvasgombára specializálódott. De ott csinálnak rendes kaját és belefőzik a szarvasgombát. Szerintem nagyon ínyencnek kell lenni ahhoz, hogy megedd a szarvasgombát nyersen, ahogy az osztrigát, a rohasztott norvég halat és bizonyos rettentő büdös sajtokat.

Vannak például kollégák, akik a tengeri herkentyűket nem szeretik: egyszerűen nem része a magyar konyhának, könnyű úgy érezni, hogy fura az állaguk, ízük ezeknek az állatoknak. Mások vegetáriánusok, vegánok a csapatban. De egy véres steak sem az a műfaj, amit bárki könnyedén letol, ha nem ehhez szokott, még vegánnak sem kell lenni hozzá. A gasztronómiában vannak olyan trendek is, hogy a kacsát sem kell átsütni, hanem a belseje legyen nyers. Ez ínyenc körökben lehet, hogy fasza, de amikor már öt perce rágod, és konkrétan azt nézed, hogyan tudnád különösebb feltűnés nélkül kiköpni, akkor én úgy érzem: óriási zseni volt, aki kitalálta ezt a lehúzást. Mert ezek rohadt drága dolgok ám, és az autógyártók fizetnek érte rendesen.

A bajok akkor kezdődnek, ha nincs menekülőút az olyanoknak, akiknek valami nem jön be. Egy sajtóút kívülről nagyon pompázatos dolog, de egy kicsit fogoly is vagy, nem azt csinálsz, amit akarsz és nem azt eszel, amit akarsz. Az is gond szokott lenni, hogy a program kinti részét ugyan a gyár szervezi, de az importőr valahogy elfelejti az oda-visszaút programjában, hogy az ember szokott ebédelni is, és manapság már kaját gyakorlatilag nem kapsz a repülőn. Amit ki lehet bírni, de ha mondjuk 5:20-kor ettél utoljára Ferihegyen egy szendvicset, és legközelebb egy tesztvezetés és egy sajtótájékoztató után, háromnegyed órás pezsgős téblábolás után, este 9 táján jutsz bármilyen kajához, az nem annyira király érzés. A mai napig nem felejtem annak a tengeri cuccokat nem evő kollégának a tekintetét, amikor hosszas éheztetés után elérkeztünk a dőzsöléshez, és méteres serpenyőkön érkeztek a félbe vágott homárok.

Visszatérve a szarvasgombásdihoz, a társaságban Pósa Playboy Árpit nagyon megviselte a viselkedésem, szerinte csapkodnom kéne a seggemet a földhöz, hogy ilyen kiváló és drága ételekkel traktálnak. Neki kifejtettem, hogy még mielőtt ezt a drága dolgot rásütjük, nézzük már meg, mennyibe fájt az a kis szarszag a kajákon. Lehet, hogy kilója (mai áron, ott az akkori árról beszéltünk) másfél millió, de a szarvasgomba könnyű, mint a hungarocell, és ennek a 20-30 újságírónak a meggombázása nem vitt el többet 2-3 dekánál. Szóval ha mindenkinek rendeltek volna egy pizzát, anyagárban az sokkal drágább lett volna. Nem volt egy jó hangulatú beszélgetés, maradjunk annyiban.

Mindezzel együtt azt javaslom, hogy legyél nyitott, és kóstolj meg minden különlegességet, amit csak lehet! Az én véleményem se befolyásoljon, ahogy másoké sem. Bízzál magadban annyira, hogy el tudd dönteni, jó-e az neked, ha megszel egy szokatlan ízű, szagú vagy állagú dolgot. Ne nyomasszon, mit mondanak az ínyencek, mennyibe kerül és hasonlók. Az ilyen buziságok különlegességek közelében mindig van valami nagyhangú véleményvezér, aki szerint te másodrangú ember vagy, ha nem ízlik. De valójában akkor vagy hülye, ha mások kedvéért eszed meg.

Ui: A Mazdánál szokás volt kikérdezni az újságírókat a benyomásaikról. Amikor elmeséltem, hogy a gyári emelővel nem lehet annyira megemelni az emelési pontnál az autót, hogy felrakd a kereket, szegény japán mérnöknek ledobta az agya az ékszíjat.

(Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt nagyon sok év. A korábbi Tibi bácsi meséi-posztok: az első rész a Peugeot 406 Coupé jordániai és izraeli bemutatójáról (Kétszázzal a Kalasnyikovok elől), a második pedig a repülős kalandokról (Légügyi kiruccanásaim az autós világból), a harmadik a Rolls-Royce/Bentley-túrámról a linkeken olvasható, a brazil kalandozásaimról pedig itt a poszt. Továbbá ezek voltak a kedvenc autótöréseim. Itt pedig kiderül, hogyan menekültem Brassóból, egy terepraliról, hogy a frankfurti autószalonra odaérjek. Persze folyt. köv. Azon is töröm a fejem, hogy mi legyen a sorozat új címe, mert kiderült, hogy Dévényi Tibi bácsi ugyanezen a címen kiadott egy mese-CD-t, az ötleteket várom a közösségtől.)

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.