Bizarrabb autó egyszerűen nincs

Láttak már műbőr bevonatú autót? Nem? Pedig létezik, de a Mohs Safarikaron ez a legkevésbé meglepő részlet.

A nyitható tetejű, húzóajtós járművet vadászatra szánta a feltalálója. Olyan mobil megoldásnak, amelyből biztonságosan szedhetnék le a szavannán kószáló vadállatokat. Ennek megfelelően igyekezett kialakítani, bár nehéz megmondani, hogy a különös ötletkavalkádból a valóságban mi működött volna.

Bruce Baldwin Mohs érdekes figura volt: sikeres feltaláló, hasznos ötletekkel. Az ő nevéhez fűződik az instant tejturmix feltalálása, de az autópálya-korlátok fényvisszaverő elemeit is ő szabadalmaztatta, és kifejlesztett egy bevonatot is, vákuumcsövek összeroppanásának megakadályozására. 1967-ben döntött úgy, hogy autóépítéssel fog foglalkozni, és első nekifutásra elkészítette az Ostentatienne Opera Sedan nevű járművet. Ez sem volt mindennapi darab: egyetlen ajtaja volt, hátul középen, amelyen át vörös szőnyegen lehetett besétálni a hatalmas, négyüléses szedánba.

A különös koncepció nem igazán vált be, és nem csak a különcködő forma miatt. Mohs 19 600 dollárt kért volna érte – mai árfolyamon ez 135 ezer dollárnak felelne meg – ennyiért pedig senki nem kért egy újabb példányt a prototípus után.

Az 1973-ban bemutatott Safarikar lett a második próbálkozása az autógyártással. A kialakításból arra lehet következtetni, hogy ezzel is az Egyesült Államok leggazdagabb autóvásárlóit célozta meg Mohs úr, bár úgy néz ki, a jómódúak ízlésvilágát a korszak afrikai diktátoraiéval azonosította. Ahogy az Opera Sedan, a Safarikar is három Rolls-Royce-ét kitevő, gigantikus hűtőrácsot kapott, hatalmas kitárt szárnyú sassal a tetején, a fényszórókat pedig aranyszínű rácsozat védte.

A karosszéria konstrukciója is egyedülálló: alumínium-wolfram ötvözet főtartókra építették, alumínium lemezekből. Ezekre poliuretán hab került, amelyre fekete Naugahyde – egyfajta szövet-alapú műbőr – bevonat került. A szokatlan felépítésű panelek elvben egy orrszarvú támadásától is megvédték volna az utasokat, bár ezt valószínűleg soha nem próbálták ki élesben.

Itt Mohs újabb, sosem látott ajtómegoldást vetett be: a hosszú ajtópanel, amely egyszerre fedi az első és a hátsó ajtónyílást, hosszú acélrudakra van felfüggesztve, amelyeken az egész ajtó kifelé húzható a karosszériából. Elég nagy távolságra húzva így az első és hátsó ülések is elérhetővé válnak. Valószínűleg itt is az volt a vezérelv, hogy a sebzett vadak támadásait is kibírja a szerkezet, és utána is használható maradjon.

Az első üléssor három, felül felfüggesztett kagylóülésből áll – ezek hintaként lengve hivatottak kiegyenlíteni a karosszéria himbálózását nehéz terepen. Hátul egy üléspad kapott helyet – a tető lenyitása után innen célozhatott volna a vadász – amely ággyá is alakítható. Szintén különleges és drága megoldás a műszerfal alá épített nagy teljesítményű CB rádió, amellyel a semmi közepéről is elérhették volna a civilizációt, ha nagy a baj.

Mohsnak annyi gyakorlati érzéke azért volt, hogy az előző autójához hasonlóan a Safarikart is megbízható alapokra építse. Az International Harvester ős-SUV-ját, a Travelall 1967-es kiadását építette át, igaz, lényegében csak az alváz, a hajtásrendszer, illetve a szélvédőkeret és a tűzfal maradt meg. Viszont az egyszerű, tömeggyártásból származó, és így nem is túl ritka technika miatt a Safarikar fenntartása nem lett volna nehéz.

Úgy tudjuk, a Safarikarból végül csak három prototípust készítettek, mivel a személyautókra 1971 után bevezetett szövetségi fogyasztáskorlátozásnak az International 6,4 literes, nagyjából 235 lóerős, karburátoros V8-as motorja nem felelt meg. Így Észak-Amerikában forgalomba sem kerülhetett.

A képeken látható, igényesen restaurált autó egyébként épp eladó. És bár a Mohs inkább vicc, mint bármi más, a ritkasága és a kora mostanra rendesen felértékelte. Egy nemrég lejárt licit a Bring a Traileren 90 ezer dollárnál állt meg, de ennyiért valószínűleg nem lesz üzlet, mivel ezzel nem érték el, amit a tulajdonos várna érte.