Schumacher és én

Amikor először értesültem róla, hogy a Netflix készít egy dokumentumfilmet az F1 legenda Michael Schumacherről, eszembe jutott, hogy abban az évben voltam először a Hungaroringen, amikor visszavonult a Ferraritól. És megrohamoztak az emlékképek, ugyanis a gyerekkorom jelentős része azzal telt, hogy vasárnaponként a tévé előtt ülve (néha állva) bámultam a futamokat.

Mindenkire hatással volt, aki figyelemmel kísérte a futamokat, ezt mutatja az is, hogy jelenleg a harmadik legnézettebb film a szolgáltató hazai kínálatában. Van, akinek még most is ott figyel a szobájában egy Ferrari zászló, póló vagy sapka, emlékeztetve azokra az időkre, amikor még az asztalon kihűlő leves sem érdekelt senkit, mert mindjárt elrajtolnak, és ki tudja mi lesz az első kanyarban.

Van, aki se Schumacher-, se Ferrari rajongónak nem vallotta magát (mint például én), sőt, a kétezres évek elején, amikor sorban nyerték a világbajnokságokat, már annak drukkoltunk, hogy talán most kiesik, talán most más nyeri a futamot, talán idén más lesz a világbajnok.

Gyerekek, felnőttek, tinik, idősek - akiket érdekelt a Formula-1, ott nézték az időmérőt szombatonként, a versenyeket vasárnaponként, és talán még aznap, vagy hétfőn az volt a téma, hogy “láttad?” Amit elért, néhány sötét foltot leszámítva, nem sokan vitathatják el tőle.

Még le se ültem a tévé elé, hogy az értesítő után megnézhessem, de már megrohamozott egy csomó emlék abból az időszakból, amikor még az akkori nagyok olyan versenyzést mutattak be a pályákon, hogy az izgalom odatapasztotta a nézőt a képernyő elé, az utolsó körig. Schumacher, Coulthard, Hakkinen, Alonso, Raikkönen - sokunknak ők voltak a kor meghatározó alakjai, akik inpirálták, motiválták az embereket a magánéletben is.

Azonban ha megnézzük honnan indult az egész Schumacher sztori, gyorsan rájöhetünk, hogy minden kornak megvannak a maga nagyjai. Senna, Prost, Mansell, akik mellé becsatlakozott élete első versenyén Spa-ban 1991-ben, már vezéregyéniségnek számítottak a királykategóriában. A Jordan színeiben kapott lehetőséget bemutatkozni, az elődjét ugyanis letartóztatták, amiért gázspray-vel lefújt egy taxisofőrt, így üresedett meg a hely. Az volt az első és az utolsó olyan futam, amikor Eddie Jordan, Schumacher és a teljes csapat még úgy tudott beülni valahova, hogy senki nem ment oda hozzájuk egy rapid riportért, közös fotóért vagy autogramért.

Sokat bántott, hogy 1994-ben úgy lett világbajnok, hogy Sennát már nem láttuk soha többet autóba ülni, és az ominózus utolsó versenyen, Ausztráliában egyetlen pont különbségnél ráhúzta a kormányt Hill autójára, akinek így eltört a felfüggesztése, és a boxutcából már nem tudott visszatérni a pályára, hogy elorozza előle a bajnoki címet. Az vesse rá az első követ, aki ilyen kiélezett helyzetben nem ezt tette volna, hanem kedves, előzékeny úriemberként, német precizitással lehúzódik és maga elé tessékeli a riválist. Minden tiszteletem azoké, akik ezt a fajta fair play-t képviselni tudják, hiszen ha visszagondolok a gokartos éveimre, nekem is volt pár olyan pillanatom, amire nem vagyok büszke. De egy versenyhelyzet, főleg ha a világbajnoki cím a tét, teljesen más kategória. Ott csak a cél lebeg a szem előtt.

Ha már a sötét foltokról esik szó, az sokkal súlyosabb nyomot hagyott a rajongók és a sport emlékezetében, amikor 1997-ben ugyanilyen pontkülönbséggel egyszerűen nekiment Villeneuve-nek, amit még ma is a “Moment of Madness” pillanatként emlegetnek. Pláne azért, mert addig el sem ismerte, amíg a felvételt meg nem mutatták neki. Schumacher teljesen meg volt győződve arról, hogy pont fordítva történt a dolog. Természetesen az esetet az FIA is zokon vette, ennek eredményeképp az egyéni bajnokságból a teljes szezonra kizárták. Rá lehet fogni, hogy persze, nem szándékos, versenybaleset, van ilyen, de aki visszanézi a felvételt, láthatja, hogy az kérem minden volt, csak szép nem. De legalább ezt ő is elismerte utóbb, és elment pihenni, hogy visszatérve egy olyan célt tűzzön ki maga elé, amire nem sokan mernek vállalkozni.

Valahol ez után indult el azon az úton a Ferrarival, amiért már tényleg felnézhetnek rá. Megmutatta időközben azt is, hogy bármennyire egy maximalista gépnek tűnik, van emberi arca, hiszen képes volt annyira elérzékenyülni 2000-ben egy sajtótájékoztatón, amikor emlékeztették, hogy beérte Senna-t futamgyőzelmek számában, hogy pár pillanatig csak a szipogást hallhattuk, egyszerűen képtelen volt megszólalni. Ott még nekem is szimpatikus lett.

Ugyan nem voltam Ferrari rajongó, így sokszor morogva, duzzogva néztem a versenyeket, hogy már megint ő nyeri a futamot, de azt bármikor alárom, hogy megdolgozott az eredményekért. Addig fejlesztették közösen az autót sokszor alkonyatig, amíg az tényleg olyan versenyképes lett, amilyennek szerették volna, és amivel megszerezték 20 év után az első világbajnoki címet a Ferrarinak, és rögtön utána még négyet.

Ha belegondol bárki is, hogy honnan kezdte a pályafutását, milyen anyagi körülmények közül indult, hogy mások levetett gumijaival versenyzett, hogy csak úgy tudta kvalifikálni magát egy tisztességes gokartbajnokságra, hogy nem is a saját hazájának színeiben indult, akkor el kell ismerni, ez az ember tényleg letett valamit az asztalra. Még a versenyzők is döbbenten nézték sokszor, hogy képes folyamatosan 100%-on pörgetni magát. Azt a középutat találta meg, ahol pont a határokon autózott, és mégis pokolian stabilan terelgette a Ferrarit, így volt képes azt az egyenletes teljesítményt hozni, ami végül elvezette oda, hogy hétszeres világbajnokként vonuljon be az autósport történelmébe.

Olyan korszakot épített a Ferrarinak, ami hosszú éveken keresztül meghatározó volt a Formula 1-ben. Másrészről ott van az ominózus 2002-es eset, amikor Barrichello-nak csapatutasításra maga elé kellett engednie, hogy hamarabb meglegyen az újabb világbajnoki címe. Ettől egy emberként hördült fel mindenki a képernyők előtt, a lelátókon, a bokszokban, azt kérdezve, hogy erre mi szükség volt, srácok?! Persze, sosem volt kérdés csapaton belül, hogy bármi van, Schumacher az első, de attól az üzenettől minden jóérzésű embernek fordult kettőt a délben elfogyasztott ebéd a gyomrában. Vagy amikor Monacóban leparkolt Alonso előtt, hogy ne tudjon gyors kört menni a kvalifikáción. De még így is sokan sajnálták, amikor először 2006-ban bejelentette, hogy szeretne visszavonulni, mert már akkor érezhető volt, hogy nélküle semmi nem lesz ugyanolyan.

A legtöbben gyerekként a klasszikus orvos, mozdonyvezető, tűzoltó mellett autóversenyző, mérnök, szerelő, csapatfőnök, vagy épp tesztpilóta szeretett volna lenni. Talán pont miatta.

Mert a személyiségétől és karakterétől függetlenül mindenkire hatással volt, akik figyelték a pályafutását. Teljesen mindegy hogy a jelenben milyen állapotban lehet, erről ugyanis nem tudunk meg többet.