Akasztják a hóhért: vezetéstechnikai tréningen voltam

2021.11.14. 15:52
5 hozzászólás

Orosz Peti* anélkül volt korszakos szerző a Totalcarnál/Jalopniknál, hogy eleinte akár csak jogosítványa lett volna. Aztán itt vagyok én, aki legfeljebb port ha vehetek a Doktor lába fejéről, de a cipőnk annyiban azért hasonlít, hogy egyikünk sem egy neurotikus BaumgartnerZsolt. A fejlődés lehetősége viszont megadatott, a Vállalat a résztvevő felek és a közjó érdekében helyet szorított nekem a szokásos totalcaros-groupamás vezetéstechnikai tréningen mondván, ártani nem árthat. Tényleg nem ártott, és igazából senkinek se ártana.

Csapó egy, Hungaroring. A pálya üres, csak a gokartosok és a falevelek zümmögnek, mi az egyik szervezői Skodát követve, libasorban gurulunk a Ring belseje felé, ott van ugyanis a Groupama tanpályája. Betonplaccok balról és jobbról, a köztük vezető aszfaltcsíkon, háromszor tízes csoportokban sorakozunk fel. A kép vegyes, a madártej színű Fiat Seicentótól kezdve a Mitsubishi L200-on át a Nissan 370Z-ig van minden. Az instruktoroknak is üdítő a változatosság, a flottás oktatásokon sorba kötve tapossák egymás sarkát a klónozott fehér Octaviák. Én a kettes csoportba kerülök, előttem egy új Corolla kombi, alattam a vitéz kettes Prius, a sor végén meg egy hármas, lehetnénk akár hibrid gittegylet, de igazából mindenki szimpatikus arc: alázatot, de minimum egészséges önértékelést feltételez, hogy itt vannak - esetleg egy rettegő utas finom ajándék-érzékét - , az meg bárkiben tök pozitív.

A helyzet kicsit olyan, mint konvojban menni nyaralni: mindenkinél van egy walkie-talkie, alacsony frekvencián serceg az izgalom, miközben a hozzáértők azt magyarázzák, hogyan kell felhajtani a kompra. Autó alapján azonosít és egyenként szólít az adott pályához tartozó instruktor, indulhatsz a Superbével, szép volt azzal a Lagunával, az pedig külön pozitívum, hogy kellő mértékben ismerik is a típusokat, releváns kommentekkel tudják okosítani a tulajokat. A magamfajta lámpalázasoknak elsőre frusztráló lehet, hogy az egyes csoportok egyetlen csatornán hallgatják az instruktor kommentjeit, ezenközben mindenki kitekert nyakkal, az ajtóra könyökölve bámulja az épp a pályán kalácsot fonó sofőrt. De ez így jó, egymás hibáiból legalább annyit lehet tanulni, mint a sajátokból.

Közben a Totalcar képviseletében Anti és a szegről végről rokonunk, Bertalan Miki (ő a Nürburgringen versenyez és oktat) keselyűkként köröznek a pályákon, és könyörtelenül bevágódnak a résztvevők mellé. Funkciójuk a megnyugtatás és a tanácsadás, de ha valaki szégyenlős (vagy sajnálja a plusz 65-80 kiló BoP súlyt a szlalomversenyen), annak a szuverenitását természetesen tiszteletben tartják. Érdemes beengedni őket a jobbegybe, eskü, nem lopják ki a telefontartót, se a wunderbaumot, cserébe pl. Anti naprakész tapasztalatokat tud megosztani a belépőívekről, kigyorsításokról és féktávokról, hisz az egyik gyakorlat egy az egyben a Tulaj a Pályán előző nyomvonalának része. Miután lemegy a turnusunk, be is ül az öccse Ford SportKájába, és megy egy bemutatókört, de nyárigumikkal azért ő sem tud csodát tenni a fellocsolt műgyantán - téligumis groupamás Skodával köszörüli a csorbát.

Nem mintha a másodpercek faragása lenne a cél a tréningen, de az alkalmi versenyszituáció sokat hozzátesz a határok feszegetéséhez felfedezéséhez, plusz egy egészséges, felszabadult hangulatot is kölcsönöz az eseménynek, így anélkül tanul az ember, hogy közben tengeri uborkára izzadná az ülést. Tompítja a helyzetnek azt az egyébként nagyon komoly és recés élét is, hogy itt éppen anyagi kártól, szilánkosra roncsolt medencecsonttól, rosszabb esetben gyásztól próbáljuk megkímélni a jövőbeni énünket. 

Ha valaki azt gondolja, hogy egy laza délután nem helyettesítheti az évtizedes rutint, nem téved. A szervezők is pontosan ezt mondják, tényleg nem helyettesítheti. Az autósiskolák ontják magukból a friss jogsis csimótákat, és lehet, hogy nem mindegyiküknek szabadna vezetni. Másként: vannak, akik egyszerűen több foglalkozást igényelnek az átlagnál, amit nem feltétlenül kapnak meg a képzési rendszerben. Engem se tanítottak meg vészfékezni, mert az megterheli az autót, de sötétben sem vezettünk, mert az későn van. Oktatója válogatja persze. A tréning felbecsülhetetlen mértékű segítség lehet az ilyen, bizonytalanabb sofőröknek, de a tapasztaltabbjának, három-négyszázezer kilométeren túl lévőknek is mutathat újat, mert ha szerencséjük volt, elkerülték őket azok a szélsőséges helyzetek, amikről ez a tréning szól. A szerencséről amúgy sok szó esik, nem túl hízelgő kontextusban: a szerencsét ki kell iktatni az egyenletből, a közlekedés nem kaszinó, és különben is mindig a bank nyer - esetleg a legtahóbb svindler, már ha a magyar utakról van szó.

A tréningtől tehát nem lesz senki rögtön Fittipaldi. Deklarált célja sokkal inkább az, hogy neonfényekkel mutassa fel a sofőr gyengéit, hiányosságait, így lehet tudni, mire kell figyelni a hétköznapokban. Nekem például a bal kezemre kell. Mert ügyetlen: a rántópadon balra gyönyörűen ment a korrekció, már a számban bizsergett a büszkeség tutti frutti íze (a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt), jobbra viszont nem voltam elég gyors, megforgott a Prius. Most már ezt is tudom, sőt igényem van visszamenni, gyakorolni - amúgy ez sem ördögtől való, nem egy résztvevő már másodszorra jött. Legalább ennyire fontos, hogy a gyakorlatok mintázatot vésnek az emberbe, így a vészhelyzet nem egy teljesen ismeretlen szituáció lesz, mert van egy olyan emlék, amihez nyúlhat az agy, nem kell kizárólag az ösztönre hagyatkoznia. Ami ráadásul - mint pánikreakció - sokszor téved is, erről az oktató is beszél sokat a gyakorlatot megelőző bő hatvan perces elméleti részben.

A rántópad, a fellocsolt műgyanta és a vízsugarak pont a fentiek miatt hasznosak: kockázat nélkül lehet megkeresni az autó, a gumi és a saját képességek határát, és akkor sem hal, sérül, nyomorodik meg senki, ha ezek a határok netán túllépetnek - legfeljebb a büszkeség kap egy-két pofont. Az enyém megússza egy parasztlengővel, de nekem könnyű: a hibrid az instant villanynyomatékkal pusztít a szlalomon, a láb is két pedállal operál három helyett. Az egyik instruktor meg is jegyzi, neki is ugyanilyen kettes Priusa van, mondom én, hogy alakul az a gittegylet. A technika egyébként klasszikus népmesei dramaturgiát ír a tréningnek: az apró gyenge Seicento (és sofőrje) felmossa a padlót az erősebb autókkal, és mindennél látványosabban mutatkozik meg, mennyit számít a gumi. Egy-ketten jöttek csak nyárigumikon, kívülről úgy tűnik, ők tapasztalják meg a szenvedés és a szórakozás pszichedelikus töménységű keverékét, a téligumisokhoz képest kétszeres féktávjaikat és dupla Rittbergereiket úgy hiszem, Pljuscsenko és Sebestyén Júlia is állva tapsolná.

Közben ránkesteledik, az utolsó feladatokat már sötétben csináljuk. A fő épület halljában Antiék még mondanak egy köszönetet, az instruktor úr pedig autós jókívánsággal búcsúzik. Miki és Anti kezében egy-egy paksaméta villan, oklevelek, mindenkinek névre szól. Lesz mit lobogtatni a betétlap helyett az elkerült balesetek után.

*Egyszer találkoztam Orosz Petivel

Hegyek közti aprófalu Kiotó prefektúrában, a szélén tradicionális japán porta. A kerti tó csatornájában két szalamandra alszik, a csúszóablak sínjében darázsnál kisebb béka. A padláson éjjel egy tanuki zajong, esetleg a bácsi, akié a ház, 700 éves. Középkorú lányával élnek itt ketten, néha vendégül látnak egy-két turistát, akik alkalomadtán még nyugatiak is, de vidéken nem nagy biznisz ez, szerényen élnek. Mi sem fizetünk, csak vendégségbe jöttünk - az egyik vendéghez. Orosz Peti az, a feleségem tanította japánra a The Wilds of Shikoku projektje előtt, és mivel nem laktunk messze, buszra szálltunk az ismerős, magyar hangokért. Petiék sem fizetnek a párjával, a szállást ledolgozzák: a ház kornyadt zsupfedelét újíttatja fel épp az öreg, azon lehet dolgozni kosztért, kvártélyért. Egy-két napra csatlakozunk hozzájuk, mi is melózunk - régi, megmohosodott zsuppot le, padlásról a friss kévéket ki, majd jön egy szakértő brigád, hogy rendbe szedjék a léceket, és akkurátusan, maroknyi csomónként kötözzék vissza rájuk a szalmát. A padláson a portól alig látni, gyorsan sárosodik a száj elé kötött kendő és az izzadó halánték. Peti közben Leicával lövi a melósokat, néha minket, valamikor ebből is könyv lesz, mint a Shikokuból.

Peti magas, a TC cikkeiből sosem jött át, mennyire, tekintete meg keverék kölyökkutyáé, pedig közelíti a negyvenet. Nem öregszik, a gondolatai is úgy villognak, mint a pisztrángok a ház melletti patakban, míg én bamba horgászként körömvillantózok a partról. Este közös vacsora, szól a tévéből a szokásos varieté maszlag, a bácsi oldalt fordulva nézi. Mi édeskrumplit hámozunk és tintahalat pucolunk, de lassan előkerül a helyi viszki és a háromdecis Suntory Premium sörök is, amúgy közönséges láger. Többnyire Zitanejem beszélteti a bácsit és a lányát, Petiék meg azon röhögnek, mennyire autentikusan tolja a helyi gesztusokat, eeeee-zik, n-zik és feszülten figyel, mint a párkányon a béka - öreg, mormogó japánt nem könnyű megérteni. A bácsi a krumpli és a sörök után elnyúlik a tatamin, nem sokkal később el is csoszognak aludni, de mi tovább dumálunk csendben.

Valahogy előkerül az autós téma, de Peti gyorsan eloltja azzal, hogy rég kiábrándult belőlük. Nem firtatom, azt se hozom fel, hogy amúgy a TC holdudvarát seprem külsősként. Kettő fele mi is lefekszünk, a nyomorult kakas persze fél négykor már sivalkodik a szomszéd épületben, küzdünk, hogy ne menjünk át picsán rúgni. Másnap még piszmogunk valamit a tetőn, adogatjuk a csomókat a zsuppolóknak, egyikük jófej, talán csak udvariasságból, de megadja a számát, ha esetleg munkát keresnék, de már Budapest felé áll a vitorlánk, tudom, hogy nem fogom felhívni. Kora délután indulunk vissza Kiotóba, gyalog másfél óra a buszmegálló. Az egyik parcellán kispolszki méretű, hernyótalpas kombájn arat, a rizst pöttöm Suzuki Carry platójára ereszti, marokra lehetne fogni az illatát. Petiék a falu széléig kísérnek minket, padlizsánbokrok mellett nyújt át egy példányt a könyvéből emlékbe, azt mondja, a következőbe beleír minket.

Ez itt a kölcsönkenyér cikk.



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.