Amikor azt hittem, hogy vízbe fogok fulladni

2021.12.26. 12:08
5 hozzászólás

A különböző autós cégek rendszeresen hívnak meg minket változatos, nem autós eseményekre, ezeket a szerkesztőségben korrupciós programoknak hívjuk, hiszen egy importőrrel közös borkóstolásról például nem lehet tartalmat gyártani, úgyhogy már teljesen megszokott mozdulatokkal mozgunk félre ezek elől. És időnként van olyan, amibe az ember direkt belehajol, pedig tudja, hogy fájni fog.

Röviden arról van szó, hogy a Seat a női vízilabda-válogatott szponzora, és mint ilyennek, van lehívható mennyiségű szereplése a válogatottal. Ez a profi sportban alap, nagy cégek támogatnak tehetséges versenyzőket, akiknek aztán cserébe időnként a cégek rendezvényein szerepelniük kell. Ez a szerződés része, aminek az érintettek kisebb-nagyobb lelkesedéssel eleget tesznek. Igen szűk kör az, akik maguk válogathatnak a szponzorok közül, és csak olyan ajánlatot fogadnak el, amihez nem tartozik bohóckodás - pl. Valentino Rossi ilyen, de maradjunk annyiban, nem ez a jellemző. Például egészen nagy nevek is belekényszerülnek furcsán kellemetlen eseményekbe.

A meghívó tehát úgy szólt, hogy a Seat importőre, a Porsche Hungária dolgozóival egy csapatban kiállhatunk egy meccsre a női vízilabda-válogatott ellen. Mi sem lehet csábítóbb, mint egy full kontakt sportban nőktől megalázóan kikapni? Igent mondtam rá, mi ez, ha nem a komfortzóna alapos elhagyása? Aztán háromszor is megbántam.

Először akkor, amikor a Nagy Meccs előtt egy héttel szerveztek nekünk egy felkészülő meccset egy férfi csapat ellen, amolyan edzésnek, hogy legalább a szabályokat megtanuljuk. Hétköznap este olyankor, amikor általában már aludni indulok. De ha már igent mondtam, nem hátrálok ki, kocsiba ültem, aztán egy covid gyorsteszt után nem sokkal már a medence partján álldogáltam. Az edző gyorsan felparaméterezett minket a szabályokról - a legfontosabbak: a labdát egyszerre csak egy kézzel szabad érinteni, illetve amíg nálam van, vízbe is fojthatnak, tehát érdemes elengedni, és akkor mi jövünk, nem a mentő értünk.

Aztán jött a bemelegítés, ami rengeteg úszást jelentett - nagyjából annyit, amit úgy általában az egész edzésre terveztem. Már éppen megköszöntem volna a lehetőséget, amikor elkezdhettük szokni a labdát, ami kapcsán egyből feltűnt, hogy nedvesen sokkal jobban ragad a kézhez. Némi dobálózás után már éreztem, hogy minden erőm elfogyott, a medencéből kimászva határozottan szédültem - alapból itt hagytam volna abba bármilyen edzést, de Jair Bolsonaro szavait idézve, ne legyünk már a buzik országa, visszamentem a vízbe, hogy megtapasztaljam, milyen lehetett lemaradni a Titanic mentőcsónakjairól.

Pár bekezdéssel korábban már említettem, hogy a vízilabda full kontakt sport, nagyjából a kézilabda áll hozzá legközelebb, vagyis az ellenfél kínzása a technikai repertoár része, nem véletlen, hogy a profik dupla úszógatyát hordanak. Itt nem ment a csipkedés, de simán lenyomtak a víz alá, vagy visszahúztak - egy nálam legalább 30-40 kilóval nehezebb sportoló ellen esélyem sem volt, inkább csak annyiban reménykedtem, hogy egy sportuszodában talán kevésbé szokás a vízbehugyozás, és remélhetőleg csak a klóros vizet nyelem, miközben süllyedek a medence aljára.

Mivel a mi csapatunkban szinte mindenki először fogott vízilabdát a kezében, nem is számítottam gondosan felépített támadásokra, de még momentumaink sem voltak. Bár elméletben tudom, hogyan kell egy pályán az üres terület felé mozogni, a medencében, a víz szintjéből nézve fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem, ilyen lehet a gombfociban a játékosok perspektívája. Elképzelésem sem volt, hol vannak a mi játékosaink, merre vannak az üres területek, és mire odaértem volna a kiszemelt helyre, felépíteni a támadást, már indulhattam is vissza, mert egy villámgyors kontrából bődületes gólt kaptunk. Hazafelé nagyon reméltem, hogy nem állít meg rendőrt, mert ki nem magyaráztam volna, hogy a klóros víztől vörösek a szemeim és a fáradtságtól remegek és dülöngélek.

Egy héttel később a szúrós, apró szemű decemberi esőben sétáltam a Hajós Alfréd uszoda felé a Margit-szigeten, és azon gondolkoztam, hogy ha egy hete az amatőr férfiak kis híján megöltek, akkor a profi csajoktól mire számíthatok? Kegyelemre nyilván nem, az élsportolókat eleve a győzelemre trenírozzák (az olimpiai bronzot nem a legyek hordták nekik össze), illetve a női kegyetlenségnek külön irodalma van a kislányok durva bullyingjétől kezdve a női börtönökben uralkodó viszonyokig, tehát biztosra vettem, hogy szörnyű lesz.

Szorongás sem volt bennem, úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Bár dramaturgiailag most jönne az, hogy a vízbe csobbanva jöttek a gyötrelmek, de a lányok nagyon kedvesek voltak, úgy viselkedtek velünk, mint amikor óvodások ellen állsz be focizni, és nagyon figyelsz, hogy ne lépj rá senkire. Hagytak minket passzolni, dobni, gólt szerezni - mindezt nem bántóan direkt módon, közben pedig azzal szórakoztatták magukat, hogy fejjel és lábbal próbáltak betalálni a kapunkba.

Engem alapvetően nem zavar, ha egy eredményes sportolónak nagy arca van, ne kelljen már szégyenkezve rejtegetnie otthon a trófeákat, ha már az élete ráment az eredményeire, ennek fényében egészen meglepő volt, amikor Magyari Alda mentegetőzve mondta, hogy ő kapus, ne számítsak tőle sokra, miközben ő volt az, aki tokiói olimpián négy másodperccel a meccs vége előtt egész pályás gólt vert be az oroszoknak!

Mikor láttam, hogy ők kedvesen nevetgélnek, kezdtem ellazsálni a támadásokhoz szükséges előremozgást, és inkább csak oldalról passzolgatva néztem, ahogy egy-két brutális dobás és villámgyors passz után türelmesen hagytak minket nyerni. Nagyjából ekkor állt össze, hogy miért volt szükség egy héttel korábban a baptista felhangú edzésre: így legalább megbecsüljük a tisztes bánásmódot.

Fogalmam sincs, mennyi ideig játszottunk, az edzésen 10 percet is örökkévalóságnak éltem meg, a lányok ellen pedig saccra 20 perc volt az egész. Oké, nem sokat tettem hozzá a kétes értékű eredményeinkhez, egy labdaszerzés, egy gólpassz és egy kapufa mérlegével zártam a vízilabdás karrieremet, és az öltözőben sem próbált senki a tradíciók szellemében megerőszakolni, így már keresem az újabb kihívásokat. Sőt, emelem a tétet, rákeresek, melyik márka támogat ketrecharcosokat.



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.