Mitől és miért látunk csúfnak egy autót?

A legótvarabb autók című cikk és a hozzá kapcsolódó facebookos szavazás nagy port kavart, amire szinte mindannyian csípőből rávágjuk, hogy nincs ebben semmi csoda, semmi értelme arról beszélgetni, hogy kinek melyik autó tetszik,  vita viszont lesz belőle. Én sem értem, hogy mit keres a listán az Edsel, az R osztály, a Prius, az Aztek, az Ami 6, nagyjából minden második autót védeni szeretnék, hogy az mennyire jópofa, karakteres, cuki, egyáltalán nem csúnya, nekem a csúnya mást jelent. Ezen a ponton pedig elgondolkodtam: vajon van definíciója, ismérve annak, hogy mi a szép és mi a csúnya vagy az örök mondás tartja magát és ez teljesen szubjektív műfaj?

Keresgéltem a témában és találtam egy előadást arról, hogy mit tart szépnek az agyunk. Az előadás leginkább az emberi arcról szólt, de miközben hallgattam, elkezdett pörögni a fejemben egy gondolatkísérlet, nekiálltam autósítani az emberi szépség ismérveit, és sikerült, működött a dolog, úgyhogy le is írtam. Nyilván ezernyi változó van, minden ember más és más, más környezetben nőtt fel, más hatások érték, de az agyunk mégis ugyanazon elvek szerint működik, tehát a hozzánk hasonló genetikai és környezeti tulajdonságokkal rendelkező emberekkel egyezően ugyanazt az autót látjuk szépnek. Nézzük is, hogy miért. 

A tudósok fantáziáját meglehetősen korán, már az 1800-as években elkezdte birizgálni, hogy miért mondja az emberek többsége egy bizonyos formára, arcra, épületre vagy művészeti alkotásra azt, hogy szép. A neurológia és az evolúciós pszichológia pedig pár évtizeddel ezelőtt megfejtette, hogy a szépség bármennyire is szubjektívnek tűnik, valójában nagy vonalakban objektív fogalom. Ha valamit szépnek vagy csúnyának látunk, az ugyanis alapvetően ösztönös döntés, ami az emberi túléléssel áll kapcsolatban, vagyis az evolúciós ösztön vezérli az agyunkat miközben egy pillanat alatt bekategorizálja a szépség skáláján a minket körülvevő világot. Az agy alapvető és általános működése annak ellenére ugyanaz, hogy mások vagyunk és így egy emberi arc esetén mindannyiunknak három fő tényező befolyásolja az agyát: az átlagosság, a szimmetria és a hormonhatások. Nézzük ezeket autókra fordítva. 

Átlagosság. A csúnya autó a legritkább esetben átlagos, ami átlagos, azon átsiklik a tekintetünk, észre sem vesszük. Ha a mostani cikkes listát nézzük, az autók jelentős része extravagáns, kilóg a sorból és Máté is külön kategóriába sorolta a semmilyen autókat, ösztönösen érzékelte, hogy kilóg a lóláb, azok az autók nem csúnyák (bár a Ford Tempót én küldtem és szerintem nem átlagos, hanem frankeinsteini darab, de ugye ahogyan írtam is, mások vagyunk). Teljesen külön kezeljük tehát az átlagost és a formabontót és nem gondolunk bele, hogy nem csak születni lehet F Astrának, vagyis átlagosnak és Bugatti Chironnak, vagyis extrémnek, e kategóriák kapcsolata sokkal közelebbi: a sok extravagánsból átlagos tevődik össze. Ha sok-sok egyedi arcot egymásra helyezünk, előbb-utóbb eltűnik a kancsalság, a ferde orr, a csálé szemöldök, a szeplő, azt a kevés egyedi jellemzőt elnyomja a nagy átlag, mint a mai autós utcaképben a céges fehér, szürke Skodák tömött sora a lila Multiplát. 

És miért idegen tőlünk a nem megszokott arc, akár egy furcsa autó, miért tartjuk kevésbé vonzónak a mindennapi életünkben, miért csak inkább messziről csodáljuk a sajátos “szépségét”? A kevert arcok más genetikai hátteret feltételeznek, és ezáltal ösztönösen azt az érzést keltik bennünk, hogy nagyobb alkalmazkodókészség szükséges az ilyen emberekhez, más környezet alkalmas számukra, mint számunkra (máshogy viseljük a hideget, meleget, mást bír a gyomrunk, máshogy reagálunk a pálinkára, más betegségekre vagyunk hajlamosak stb.), ezért óvakodunk tőlük. Ugyanígy tartunk attól, hogy hogyan fogunk életben tartani egy különleges autót, hogyan szerzünk hozzá alkatrészt, ki fogja majd javítani stb., ezt pedig az agyunk anélkül pörgeti le, hogy tudnánk róla és ezáltal irányítja a döntéseinket, óvatosságra int minket, mi majd csak később kezdünk tudatosan és racionálisan gondolkodni, műhelyt keresni és költségeket számolni. Persze van, akinek kifejezetten egy szép mulatt vagy mesztic, esetleg egy számukra idegennek ható fekete vagy keleti arc tetszik, aki bele mer ugrani egy ismeretlen világba. Az ő agya ugyanis általában az átlagost a belterjessel azonosítja, ami ugye genetikai zsákutca. Természetesen ez elmélet, a körülmények, a pénzügyi helyzet alapvetően befolyásolják a gyakorlatot.

Szimmetria. Szerintem itt nem lesz nagy vita a kommentszekcióban, gyanúsan mindenki szebbnek tartja Palvin Barbit (még akkor is, ha szerinte ezerszer szebb nőt is választhattam volna), mint Sylvia Ganusht a Pokolba taszítva című filmből. Oké, nyilván túlzó az összehasonlítás, de legalább szemléletes. 

Őszintén megmondva, soha nem jöttem volna rá, miért olyan fontos a szimmetria, pedig pofonegyszerű. Az aszimmetriát az emberek, állatok esetén többségében fertőzések, betegségek okozzák, vagyis a szimmetria az egészséget jelenti. Itt jelenik meg a sors keze és a magyar nyelv plasztikussága, a csúnyaautós cikk címében az ótvar szó szerepelt, az ótvar pedig ugyebár egy betegség, ami eltorzítja a testünket. Tehát az ember fia vagy lánya általában egy egészséges, hozzá hasonló genetikai hátterű arcot lát szépnek, de ami a legfontosabb, őt tudja elképzelni társaként, nem csak egy kósza kalandként, vágyálomként. Így vagyunk az autókkal is, keressük azt, ami illik a világunkba, a szemünknek pedig ösztönösen szép a szimmetria, az arányosság. A funkcionalitás hiánya, korlátozottsága mellett nem véletlenül haltak el az aszimmetrikus autók gyártására vonatkozó tervek sem és maradtak nagyrészt a koncepcióautók körében. Olyan ez, mint a zsiráf, szép-szép, de azért otthonra nem kéne. 

Hormonhatások. Itt most egy kicsit messzebbről kell indulnunk. Az ösztrogén és a tesztoszteron fontos szerepet játszik a szépség megítélésében. Az ösztrogént a termékenységet sejtető külsővel azonosítjuk, a férfiak általában olyan nőket tartanak vonzónak, akik egyszerre tűnnek fiatalnak és érettnek. A tesztoszteron pedig olyan külsőt eredményez, amit tipikusan férfiasnak és erősnek tartunk, mint egy Shelby F-150 Super Snake Sportot. Ez azonban egy nagy tévedés, a tesztoszteron sokszor éppen gátolja az immunrendszer működését és nehezíti a túlélést, gondoljunk csak a pávákra.

A pávakakas a legdíszesebb madarak egyike, másfél méter hosszú, színes farktollakat cipel, ami jelentősen megnehezíti, hogy elmeneküljön a ragadozók elől és életben maradjon. Vajon miért alakult ez így, miért kockáztatja meg mégis a páva, hogy a tollai miatt elkapja egy róka? Mert az evolúció a szexuális szelekciót fontosabbnak tartotta a páva esetén, mint a természetes szelekciót. A pávakakas a tollaival azt mutatja, hogy szexuálisan vonzó és még ezzel a farktollal is boldogan, egészségesen éli mindennapjait, vagyis egy díszes alfahím, ami a tojók számára tetszetős. És mit vesz autóban az emberi alfahím, a vezető, a csúcsragadozó? Különleges autót, ami kifejezi a társadalomban betöltött státuszát. Csak az igazi alfahímek engedhetik meg maguknak, hogy tényleg feltűnő, extra és drága autót vegyenek. Ezeknek az autóknak könnyebben megbocsátjuk, hogy nem arányosak vagy klasszikusan szépek, mint egy közép- vagy alsó kategóriás autónak, holott nem azok, csak éppen dől belőlük a tesztoszteron, mi pedig eljátszunk a gondolattal, hogy milyen életünk lenne, ha a miénk lehetne valamelyik vágyott csodagép. Jó példa erre az ótvar autós cikkben szereplő Aston Martin Lagonda, amit többen védelmükbe vettek, tudat alatt talán azért, mert drága és csak az igazán kiváltságosok juthatnak hozzá, akik az agyunk szerint mindent túlélnek, mint a pávakakas. Ez abszolút nem elítélendő, belénk van kódolva, erre vezet minket a túlélés iránti nagyon-nagyon nehezen korlátozható vágy és ösztön. 

Összességében elmondható tehát, hogy párhuzam vonható az arc és az autók szépségének megítélése között és biztos, hogy az agyunkat soha nem fogjuk becsapni, csöndben dolgozik a háttérben, vágyjuk az extrát, de tartunk is tőle, az autógyárak pedig nyilván ontani fogják magukból az átlagos autókat, nem maguk miatt, hanem miattunk, mert ez kell nekünk, mert lehurrognak, ha egy Renault Avantime alá oda merem kommentelni, hogy gyönyörű. Hiába halad azonban az autógyártás (is) az uniformizálás irányába, akkor sem leszünk ugyanolyanok, akkor sem mossák át az agyunkat, tüntetik el belőlünk, ami miatt egyediek vagyunk. A legcsúnyább autó is lehet tehát szép valakinek a szemében, még akkor is, ha az agyunk ösztönösen nem ezt diktálja, ezek már mi vagyunk, emberek, individuumok, más-más élettörténettel, környezeti hatásokkal. Lehet tehát csúnyának, ótvarnak nevezni egy autót, lehet és néha kell is véleményt nyilvánítani, egy-egy értelmes vita is jó néha a design-vonalon, de valahol azért örüljünk a létezésüknek, utolsó mohikánok az egyensuvok között. Próbálom én is ezt tenni, még akkor is, ha zsigerből rávágom, hogy milyen iszonyatosan ronda a ...  Nem, nem írom le, még akkor sem, ha nehéz megállni, mivel ez a cikk nem a szubjektív megítélésről szólt, hanem az agyunk korlátoltságáról.