Eladtam az Audit, pedig nem is hirdettem

Nemrég írtam meg az összegzést az idősödő dízel Audival eltöltött harmadik évről, és már annak a posztnak a végkifejletében is utaltam rá, hogy remélem, a következő gazdáját is legalább ugyanazzal a megbízhatósággal és takarékos fogyasztással szállítja majd bárhová, mint minket. Mert végtére is egyetlen alkalommal fordult elő, hogy nem volt járóképes, de az sem valami nehezen felderíthető, költségesen javítható hiba miatt történt, hanem az utólagos állófűtés szemtelenkedett.

Szűk három év alatt így is belepörgött majdnem ötvenezer kilométer, csak a Covid-korlátozások miatt nem lett ennél is jóval több, a vírusidőszakban eleve kevesebb lehetőségünk – és babavárás mellett talán bátorságunk – volt kimozdulni, ráadásul voltak home office-os hetek is. És bár nagyon szerettük az Audit, az 1,9 TDI-vel főleg, időközben azért elindult a vezérhangya, hogy jó lenne valami kicsit fiatalabb, kicsit tágasabb hátsó sorral rendelkező kocsi. Erről aztán elő is adtam a csapongó vergődésemet, de igazán tovább még nem jutottam.

Úgy voltam vele, hogy amíg nem körvonalazódik, hogy milyen autóra is vadászok helyette, nem hirdetem meg, egyáltalán nem lett volna kedvem időnyomás alatt autót keresni – még ha közben azért a Matiz bevetésre készen áll is idehaza. Őszintén szólva nem szeretek autót venni, mert elég sokféle az érdeklődésem, és komoly disszonanciát okoz, hogy a szívem-lelkem és az agyam is próbál felülkerekedni saját szempontjaival. Ott van még az időfaktor is, nevezetesen hogy jellemzően akkor dolgozom, amikor a kereskedések nyitva vannak, a jó autókat meg gyorsan elviszik.

És nem szeretek autót eladni sem – sőt, utálok. Az csak egy dolog, hogy kötődöm a járműveimhez, de eleve rossz nepper lennék. Ha a hirdetésben nem is, de legkésőbb telefonban részletesen elmesélek minden hibát, minden általam ismert karcolás történetét felfedem. Persze, alapvetően ez lenne a normális, de talán túlzásokba esek. Aztán meg alkudni sem tudok, se eladóként, se vevőként. Eddig az E21-et leszámítva minden autómat olcsóbban adtam el, mint amennyiért vettem, és igazán komoly eredményt az ártárgyalásoknál csak a Swiftemnél tudtam elérni. Egyrészt már az is diadal volt, hogy a borzasztó Fiat Unómat sikerült beszámíttatni, de bekerült még a vételárba egy friss műszaki is, valamint nehogy már azzal az ótvar, kopott gumival vigyem haza a kocsit, ha azon a másik, piros Suzukin olyan jó Barumok vannak.

Kifejezetten kiráz a hideg attól is, amikor telefonon kell értetlenkedni azokkal, akik azonnal indulnak, ha elengedem a vételár felét, de még jobb, ha az egészet. Vagy eleve nem is titkolják, hogy ők nepperkedni akarnak a kocsimmal, ezért nem tudnak érte piaci árat fizetni. Ez tiszta sor, de azért ne ez legyen már az alkupozíció, ha nem beszámításra viszem az autót, hanem ő hív fel engem. Vannak aztán azok, akik ígérik-ígérik, de soha nem érnek ide. Esetleg ideérnek, de jobb lett volna, ha nem teszik.

Tehát az Audit még egyáltalán nem hirdettem, sőt még fejben sem határoztam meg az árat, amit kapni szeretnék érte. Aztán rám írt új kollégánk, Ákos, hogy olvasta a harmadik évösszegzőt, aminek a végén sejtelmesen új tulajdonosról írok. Az érdekelte, hogy megvan-e már a helye az Audinak, mert történetesen egy jó barátja, Dani pont ilyesmit keres, egy szintén 1,9 TDI Audi 80 B4-ről váltana. Ha gondolom, szóljak, lehet, hogy megnéznék.

Elsőre ugyan még mismásoltam, hogy oké, majd ha elhatározom magam, meg ha lesz ára, meg egyebek. Egy perccel később már azon kaptam magam, hogy írom a regényt, mindent, amit az autóról tudok. Egyfelől amit az előző tulaj igazoltan cserélt vagy csináltatott rajta, aztán azt is, amit már nálam sikerült kifésülni rajta. A hibákat: az anarchikus módon működő hátsó ablaktörlőt, az utóbbi időben rakoncátlankodó bal első ablakemelőt, a tisztításra szoruló kárpitot.

A TotálKár lekérdezésből kiderítettem azt is, hogy a hátulja törve volt – ezt speciel nem igazán emelte ki az előző gazda, de egy elég szép összegű jelentés volt róla 2015-ből. Megesik az ilyen, valószínűleg utolérték valahol. Csakhogy a feltüntetett alkatrészek jó részét egészen biztosan nem cserélték ki végül. A csomagtérajtón látszik, hogy javították, a kárpitja egy darabig tartotta magát, de amikor a fejemre esett, jól látszott, hogy fülek hiányoznak róla. Az ablaktörlőmotor pedig jó eséllyel működne, ha újat szereltek volna be.

Szóval mindent, de tényleg mindent leírtam Ákosnak az autóról, majd jött a nehezebb része, az ármeghatározás. Körülnéztem a hahun, ahol amúgy irtó nagy a szórás. 400-500 ezer forintért már vannak érvényes vizsgás, dízelmotoros Avantok, de ezek képről is lefingottabbnak tűntek. A teteje 1,6 millió körül, ami őrületesen hangzik, de egy patika 1,9 TDI még sok évig autó lesz, és ezek ennyiért már tényleg gyönyörűek. A simán csak szép, megkímélt darabok most is 800-900 ezret érnek, nagyjából úgy, mint amikor vettük a miénket. Ebből aztán kisakkoztam egy 750 ezres árat, de baráti alapon Ákoséknak 700-at mondtam, benne a téli-nyári kerékszettel.

Sokat nem vacilláltak, pár nap múlva meg is beszéltünk egy találkozót, és mivel tudtam, hogy a 80-assal jönnek, próbáltam elnyomni a kedves emlékeimet, nehogy végül felajánljak egy jutányos beszámításos konstrukciót. Szerencsémre meglátva, hogy szedán, rögtön elillant a gondolat – azért jót nevettünk, amikor felfedtem ezt a gondolatomat. Amúgy elég jól felszerelkezve érkeztek, szerszámosláda, szerelőlámpa, laptop diagnosztikával – bár utóbbit előre mondtam, hogy akár én is tudok biztosítani.

Így hát jó alapos körbenézés következett, kezdve a papírokkal, folytatva az autó körül. Aztán egy teljes hibaolvasás – ezt még érdekes módon soha nem futtattam végig, mindig csak azt a vezérlőt néztem meg célzottan, amivel problémám akadt. A motorvezérlőt, meg élő adatot, amikor a légtömegmérő miatt lomha volt az Abt-tuningos Audi, meg az ABS-vezérlőt, amikor elszakadt a kerékfordulatszám-jeladó. Most végigszaladt az ellenőrzés, és egyetlen valamirevaló hibát mutatott: a központi zárra panaszkodott, de nem ért minket meglepetésként, mert újabban záráskor néha kicsit hosszan lehetett hallani a kompresszort.

A durván negyven kilométeres próbakörön négy emberrel, a csomagtartóban a nyári gumikkal is jól mozgott az autó, bár ezt a terhelést azért már megérzi. Fogyasztásban nem is igazán, inkább dinamikában. Volt, hogy a feleségemmel – akkor még menyasszonyommal –, a hátsó sorban meg három rendes férfiméretű kollégánkkal jártuk meg oda-vissza Zakopanét, a hegyekben kicsit jobban kellett noszogatni, mint rendesen. Viszont a rend kedvéért csak borzolta egy csöppet a kedélyeimet a próbautas szeánsz, hiszen egyik-másik kanyarban határozottan észlelni lehetett, hogy az egyik első kerék beleér valamibe.

Visszaérkezve némi hümmögés és csodálkozó pingvinezés kíséretében jártuk körbe újra és újra az autót, aztán feltűnt, hogy a bal első sárvédő dobbetétje nem áll tökéletesen. Egy rögzítési pontnál valahogyan elengedett, így éppen annyira lógott, hogy bizonyos helyzetekben a kerék bele tudott koptatni. Ez egyébként eleve egy utángyártott elem, már a beszereléskor is bosszantó volt a méretpontatlansága, most talán a lándzsás autómosó segítette le a helyéről előző nap.

Viszont amennyire utálok autót eladni, ezúttal legalább annyira jól szórakoztunk. Igazán jó hangulatú autónézés-kipróbálás volt, pedig eleve Ákossal is most találkoztam először személyesen (mint később kiderült, ez amúgy nem igaz, mert a Múzeumok Éjszakáján autóztattam is a 205 GTI-vel. Csak hát, az egy nehéz időszak volt, a memóriám meg jó fej, és töröl), a többieket még annyira sem ismertem. A végére egyetlen kérdés maradt: kinek a nevére kerül az autó? Hiszen mint kiderült, nemcsak Dani, hanem Ákos is szívesen hazavinné. Végül testvériesen megosztoztak, hiszen utóbbi lealkudta 640 ezerre, de a tulajdonos előbbi lett. A kapunkon utoljára kihajtó Avantot én csak belül, életem párja viszont nemcsak belül siratta meg. Akárhogy is, használjátok tovább balesetmentesen!

És hogy mi lesz helyette? Amikor ezeket a sorokat írom, már megalkudtam valamire, aminek bitang jó hangja van.