Egy szükségautó dobja fel napjaim
Nagyjából 17 hónappal ezelőtt merült fel Kaliforniában élő barátomban, hogy jó lenne, ha előszedném az akkor már 9 éve garázsban lapító Minijét. Az elmúlt idő nagy részét azonban további állással töltötte az autó mert – amint az semmilyen veteránost nem fog meglepni – a hibákat nem lehetett egy nekifutásra elhárítani. Folyton jöttek elő újabbak. Ahogy azonban érzem az idei tavasz első sugarait az arcomon, elfog az érzés, hogy ez a kocsi egyre jobban közelít a készhez. Egyre magabiztosabban fordítom el a kulcsot, és forgatom a motort, ha úgy van. Van rá esély, hogy a projekt idén használhatóvá nemesedik, és ahogy körömágyi kosz helyett a kilométereket gyűjtöm, egyre jobban átérzem, micsoda autó ez valójában. Csípős ellentmondások egész méhkaptárja.
Bár veteránautóknál erről udvariasan hallgatni szoktunk, nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a Mini mennyire elképesztően kevéssé biztonságos. Nem azért, mert 1991-ben gyártották, hanem mert 1959-ben mutatták be, és a vicc az, hogy már a maga idején kapott kritikákat. Pedig a '60-as években még olcsónak számított az emberélet, ha közúti közlekedésről volt szó, a Minit mégis megszólták. A legenda szerint az volt Sir Alec Issigonis reakciója: azért ilyen agilis, hogy el lehessen kerülni a bajt. Egyébként a kortársaival összevetve megáll ez a gondolat, ám amikor az utasülésen ülök, mert egy barátom épp a kormány mögött vigyorog, szóval ahogy kényelmetlen közelségből szemlélem a szembe sávban haladó, adócsalás végett PHEV technikával két tonna fölé súlyosbított terepjárókat, nem tudom levetkőzni az érzést: ezzel az autóval egy hiba könnyen halálos lehet.
Ez már önmagában meglehetős adrenalin-fröccs, de mégsem itt kell keresni a Mini élmény titkát. Hanem inkább Sir Alec állítása körül, mert amit agilitásban tud ez az autó, az ma ugyanolyan egyedülálló, mint újkorában volt. Egy ilyen karburátoros Cooper vezetésének fő élménye ugyanis a közvetlenség, a reakciók azonnalisága. Ha áthajtok egy nagyobb bukkanón, változik a fordulatszám, mert annyira szorosan és késlekedés nélkül követi a motor a gázpedál rezdüléseit, hogy a lábfejem legkisebb mozdulata elég. Olyan gyorsan ejti és kapja fel újra a fordulatszámot, hogy a fékről átrúgva, gázfröccsel visszaváltani csak úgy lehet, mint egy rendes versenyautóban: egyszerre rúgom a gázt, taposom a kuplungot és tépem a váltókart, ha igazán gyors és sima visszaváltást szeretnék.
Elcsépelt szöveg a gokartos irányíthatóság, és aki vezetett már gokart, akár csak parkolóházas bérelhetőt, az tudja, hogy egy mai autónak köze sincs hozzá. Ez azonban tényleg olyan. A négy sarokra kitolt, és a kocsi szélén túl terpeszkedő kerekek – amikből ráadásul a gyárinál szélesebbeket használok –, meg a fogasléces, mindenféle rásegítést nélkülöző kormány miatt az irányítás két kezet és koncentrációt követel. Az irányváltás viszont azonnali és a legkisebb mozdulatot is az egész autó leköveti, így minden tempóval vett kanyar szívdobogós lobogás. A motor lelkesen üvölt, talán egyedül a fék kevésbé fényes, de az elöl fix AP nyerges tárcsaféket, hátul jól kézifékezhető dobot alkalmazó szervós rendszer előnye, hogy adagolható. Ráadásul a széles és ragacsként fogó gumikat nehéz blokkolásra bírni, hiszen a Mini meglehetősen könnyű is. Hogy mennyire? Íme az adattáblája, egyenesen az 1991-es Autókatalógusból, a fogyasztás meg a saját átlagom.
| Mini Cooper – 1991 | |
| h-sz-m | 3054-1410-1353 mm |
| tengelytáv | 2035 mm |
| motor | 1275 cm3, S4, 8 szelep |
| váltó | 4 fokozatú manuális |
| teljesítmény | 61 LE @ 5550 f/min |
| nyomaték | 91 Nm @ 3000 f/min |
| gyorsulás | 11,2 s |
| Vmax | 148 km/h |
| fogyasztás | 8,5 l/100 km |
| csomagtér | 116 l |
| tömeg | 625 kg |
| piacon | 1959-2000 |
Szóval a Minizés lényegét úgy lehet összefoglalni, hogy érzésére, élményre meg veszélyfaktorra pont olyan, mintha valami kikönnyített versenyautóval szabadultunk volna utcára, csak épp nem különösebben nagy a tempó, és nem különösebben drága a mulatság. Lehet vele lassan is menni, mosolyogva integetni a bámészkodóknak, de igazság szerint ahhoz túl kényelmetlen. Mindössze három méteres hosszába ugyanis akként préseltek be a motor mögé négy ülést, hogy minden lábat jól felhúzva kell tartani, alacsony sámlikon kuporogva. Meg ráz is, mintha tömör gumilabdán pattognék, hiszen szó szerint ez történik: tömör gumirugók tartják fent a kocsi testét, és nem sokat engednek, ha üt az út. Hát így áll össze az a csodás oximoron: ez egy szűk, életveszélyes, nem különösebben jó minőségben gyártott szükségautó, amivel tempósan veretni azonban olyan intenzív élmény, mintha egy Lotusban ülnénk.
Legutóbb tavaly októberben meséltem a dolgok állásáról, de nem lustaságból volt a nagy csend. Hanem mert a téli hónapokat egy megbecsült, idősebb autó helyes, ha a garázsban tölti. A sónedves környezet a karosszéria megmaradás törvénye értelmében kerülendő, és bár a teljes mozdulatlanság is ártalmas, azért igyekszem jól megválogatni, mikor veszem elő Geri Halliwell kisasszonyt. És mivel a garázsban nem, csak a kertben tudok szerelni, a hideg és kellemetlen időjárás a kocsi körüli szöszmötölést is nehézkessé teszi. Szóval nem történt szinte semmi, ez az igazság.
De a szinte semmi ebben az esetben egy kisebb és egy hatalmas változást azért magával hozott. Újév napján száraznak véltem az időt, ezért kikocsiztunk feleségemmel felavatni 2022-t, ám a látszat csalt, és nedves trutyival összecsapva ért haza a miss Halliwell. Nosza, másnap elindultam a mosóba, ám nem értem oda, mert a Mini folyton leállt. Ez a kis szörnyecske már a felújítást követő első úton előjött, de egy idő után eltűnt az életünkből, most azonban annyi időre is csak nehezen leheltem életet a kocsiba, míg hazaevickéltünk. Közben azért figyeltem, és feltűnt, hogy minden jel szerint úgy állt le az autó, mintha én forgattam volna el a gyújtáskulcsot. Nem csak a motor állt le, szabályszerűen, de a világítás és a zene is elment, az index sem villogott – áramtalanítás. És ha valóban megforgattam a kulcsot, egyből vissza is jött az áram, szóval végül arra jutottam, maga a gyújtás kapcsoló lesz a hibás.
Szenes Laci, dél-budai Mini szelídítő felvilágosított, hogy nem kell az egész kapcsolót kiszedni, mert könnyen kijön az elektronika az aljából. Ha megvan, vigyem el hozzá, keres egy ugyanolyat, és próbáljam bele – ha jó lesz, megvan a ludas. Ez a mindennel együtt is csak pár órás mutatvány jó másfél hétig tartott, mire időt találtam a kiszerelésre, a XXII. kerület meglátogatására és az összeépítésre, de a műtét sikeres volt: a kocsi azóta nem állt le. Ez sokat hozzátesz az érzéshez, hogy nem csak elindulni, odaérni is képes leszek vele, de talán még jobban élvezem a másik, részemről kevesebb munkát, de sokkal több pénzt igénylő változást. Megvettem és felrakattam ugyanis a régóta vágyott új gumikat.
Alapvetően nem lett volna nagy baj a Falken szettel, ami az autón volt. Oké, a hátsó tengely viszonylag könnyen megcsúszott, Anti majdnem meg is pördült vele egyszer, cserébe a kézifékes fordulót segíti ez a tulajdonság, az eleje meg eléggé fogott. Ezt a szettet az autó tulajdonosai vették, mielőtt leállították volna, tehát mára bő 10 éves lehet, de alig futott és száraz garázsban állt. Teljesen jó állapotban lett volna hát, csakhogy a mozdulatlan állástól tojásra deformálódott mind a négy abroncs, így a Mini jó úton is rázott, mint egy aljas kis centrifuga. Az egyetlen megoldás az új gumiszett, és megvolt már a kezdetek óta az okosság, hogy a rávaló Yokohama A539 kiváló sportgumi, de össze kellett szednem a szíverőt kiperkálni az árát – mert a 12”-es méret ellenére száznegyvenezer volt végül a csere szereléssel. És ez is úgy, hogy magam rendeltem az abroncsokat netről, a gumis műhelyek adatbázisai már nem adták ki rendelhetőnek sehol, senkinek.
Kicsit túlagyaltam amúgy ezt a kérdést persze, például mikor az Apollo gumigyárban Vredestein mérnökkel beszélgettem, őt is kérdeztem – a holland márka ugyanis erősen beszállt a veterán autógumi témába, és a Minihez is már inkább a régies mintázatú klasszik abroncsokat ajánlják itt-ott, a modernek meg kifutnak, nem gyártják már. Csak azok a veteránosoknak szánt kerekek egyrészt még drágábbak, másrészt még kevesebb helyről lehet rendelni, harmadrészt és főleg: a klasszikus Mini méret 10 hüvelykes, tehát például a Pirelli ekkorában gyárt rá old-school mintát.
Szóval hosszasan kerülgettem ezt a négy apró Yokohamát, de most hogy fent vannak, hát nem értem, miért kellett erre eddig várni – a változás döbbenetes. Az egy csodás dolog, hogy a centrifuga eltűnt a vezetést kísérő jelenségek közül, így már könnyebb szívvel indulok a messzi Budapestre vagy a távolban kéklő Pilis hegyei közé. De ennél váratlanabb élmény, hogy mennyire durván tapad az új szett. Száraz úton nemigen van értelme a kéziféket rángatni, mert még azzal is tetemes lendület kell, hogy meginduljon a feneke, az orra meg úgy fog, hogy már a – korábbi epizódban beállított – kormánymű újabb elmozdulásától tartok. Egészen erőteljes lett tehát a gumiválasztás, igazán kár, hogy ez a minta is kifut, 2020-as gyártású abroncsokat kaptam. Vigyázni kell rá, ki tudja, meddig kell kibírják.
Maradt szerelni való tavaszra is. Az egyik ügy, hogy kicsit túl magasnak érzem a fenekét, túl nagynak a rést a kerék és kerékjárat között hátul. Szerencsére ez állítható, mindössze egy 32-es villáskulcsot kellett vennem hozzá, otthon azon kacag mindenki, mekkora szerszámom van énnékem. Az első meleg hétvégén nekiesek majd, a másik dolog miatt viszont többet vakarom a fültövem egyelőre: nem áll össze a szellőzés. Nem a fűtés, az vidáman dolgozik, mióta 2021 elején megcsináltam, hanem a friss levegő rendszeré. A Mini hűtőrácsán jobb és baloldalt van egy-egy belépő pont, ahonnan műanyag harmonikacsövek viszik a levegőt az utastérbe. Ez bal oldalt mondjuk hiányzik, de nagyobb baj, hogy az utastéri gömb szellőzők egy könyök végén csücsülnek, és ez a könyök valahogy nem illik össze a rendszer többi elemével.
Vagy a könyök van a helyén, de akkor a szellőző a műszerfal mélyéről kukucskál, vagy ha a helyén van a kerek fej, akkor a könyök nem ér el a bajonettig. Tehát jön a hideg levegő a lábamra a műszerek mögül, így nem maradhat. Az első ötlet, hogy egyszerűen fűrészeljem le a könyök egy részét, és harmonikacsővel meg bilinccsel kössem össze a foglalattal – ez valószínűleg működne is, csak egy ilyen szép és hibátlan eredeti alkatrész szétfűrészelésére egyelőre nem vitt rá a lélek. A másik megoldás megfelelő alkatrészek beszerzése lenne, ez azonban jelentős kiadás, és nem is biztos, hogy csak úgy, könnyedén létezik ilyen. Legalábbis a külföldi Mini alkatrész oldalakat böngészve egyelőre nem ugrott elém a megoldás. Szóval van még hátra bütykölnivaló, meg autózni való is bőven, ahogy haladok, jelentkezem még, csak jöjjön már a jóidő!
Korábbi fejezetek:
Így került hozzám a '91-es Cooper
Eképp ébresztettük fel 9 év garázslakás után
Kiűztem a párásodás ördögét, és versenyzett is
Végre csapatás, de aztán beleáll a gyász a váltóba
Elkészült és jó a váltó, de mindig van új feladat
Itt pedig videó arról, ahogy Csepreghy Danival örülünk a Mini élménynek, bár akkor még a rázós gumik voltak fent:
