A vad 90-es évek, amikor márkaszervizben tekertették az órát, karóráért cserébe

Azok a boldog szép napok… a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején bármi megtörténhetett. És meg is történt. Az alábbi esetet egy jó barátom mesélte, azt hiszem minden egyes részlete elévült már, így nyugodtan sztorizhatok a fusikról, okosításról és hasonlókról.

A Suzuki 1992-től elkezdte ontani a Mi Autónkat. A Ladákon, Daciákon, 120-as Skodákon felnőtt honfitársaink számára megnyílt a Kánaán. Új autó akár azonnal, vagy pár héttel a megrendelés után! Még színt is tudtál választani, nem úgy, mint a merkuros időkben... Nem beszélve a beikszelhető extrákról. Ráadásul egyre kevesebb beugróval lehetett megvásárolni a Swifteket. Nulla önerővel tíz évre.

A hitelfelvétel könnyű volt, már-már kötelező jelleggel bírt. Ez annyira így volt, hogy egy akkoriban menő vállalkozást üzemeltető ismerősöm besétált a márkakereskedésbe, az autóstáskájában egy vadi új Swift árával. Mikor büszkén, dagadó mellel kijelentette, hogy kápéra vásárolna, annak rendje-módja szerint levegőnek nézték, és ugrottak Károly bácsihoz, aki 10% befizetésével szeretett volna elvinni egy szép királykék szedánt. Fura idők jártak, senki nem gondolta akkoriban, hogy szűk tíz év múlva meglesz ennek a böjtje.

Egy barátom ekkortájt - a kétezres évek elején - döntött úgy, hogy alig hároméves Swiftjét, lecseréli egy újabb darabra. Akkoriban is érdemes volt több ajánlatot bekérni, nagy különbségek lehettek az árban, finanszírozásban. Ez adódott a beszámítandó autóra kapott ajánlattól, a hitelek közötti különbségekből és a kereskedő árréséből is.

Volt vagy ötvenpárezer kilométer az autóban, ami egy vidéki márkakereskedés (innen kapta a legjobb ajánlatot) értékesítője szerint sok volt. Oldja meg valahogy, hogy kevesebb legyen benne, és egyből más a beszámítási ár. Igen, a márkaképviselet értékesítője tett egy mai szemmel nézve nem túl tisztességes javaslatot. Akkoriban még ez is belefért, a cinkos összekacsintásokat megörököltük a kádári rendszertől. Kéz kezet mos, élni és élni hagyni szlogenek megvannak, ugye? Jóbarátom akkoriban keveset moralizált és a Btk. sem kezelte kiemelten (sőt sehogy) a kilométeróra tekerést. Így már csak a megoldást kellett megtalálni a problémára. Persze itt azért nem százezreket tekertek vissza, 20-25 ezer kilométerekről beszélünk. Ez volt a kispálya, az akkori nepperek egy szűkebb szegmense biztos tudna mesélni cifrábbakat is.

Viszont tudni kell ezekről az időkről, hogy a szürkegazdaság őskori szintre süllyedt vissza, tehát bevett szokás volt bizonyos körökben a cserekereskedelem. Ez nem monetáris válság vagy hiperinfláció, esetleg deflációs spirál miatt történt, egyszerűen csak így volt kényelmes.

A kilométeróra helyreigazítása az alábbi módon zajlott. A barátom egyfolytában üzletelt mindenfélével. Ügyes fiú volt, és került hozzá egy nagyobb mennyiségű Swatch óra. Hogy honnan, melyik kamionról eshetett le, nem tudom, de lett valahonnan, az ilyesmit akkor nem illett firtatni. És bizony ez remek fizetőeszköznek bizonyult szinte mindenhol. Például benzinkúton lehetett érte kapni olcsó benzint kannából. Vagy ha volt tartálykocsin dolgozó ismerősöd, akkor egyenesen onnan. Így még olcsóbb volt, megkerülted a benzinkutast is. De ez egy másik történet.

Mint minden szürkegazdaságban ténykedő figura, ő is kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett. Eme kétes portfólió tagja volt az M3-as kivezetőjénél lévő kereskedés munkafelvevő/szervizese is. Róla elég annyit tudni, hogy nem volt órája. Volt viszont barátnője, aki szerette a meglepetéseket. Így egy férfi és egy női karóráért cserébe elvégezték a mindenkori kötelező szervizeket. És itt tudtak segíteni a kilométeróra problémáján is. Csak egy gyors kérdés: mennyi legyen? És az olajcsere/szerviz után máris a kívánt kilométeróra állással gurult ki az autó. Igen, egy márkaszervizben. Amúgy ez egy gyümölcsöző munkakapcsolat lett, ami hosszú éveken át prosperált.

Ez volt az a kereskedés, mely a Casco botrányról híresült el. Hároméves Cascoval hirdették az autóikat, de ezt likviditási gondok miatt nem fizették meg. Csúsztak a dolgozók bérével, komoly adósságot görgettek maguk előtt. 2008 környékén jelentősen visszaesett a kereslet az új Suzukikra, ráadásul a vállalhatónál nagyobb kedvezménnyel árulták az autókat, kvázi minden eladott autó veszteséget termelt. Ekkoriban nagyobb lutri volt új autót vásárolni, mint most használtat. Ugyanis simán bukhattad a befizetett előleget, ha csődbe ment menet közben a kereskedő. És volt egy-kettő, aki csődbe ment.

Persze nem volt mindenki beavatva a márkaszervizben. A titok nyitja az volt, hogy 18 óra után kellett érkezni, a nappalos irodisták és értékesítők ilyenkor már nem voltak benn. Ekkor indult a fusi és a pénzkeresés. Leadtad a kulcsot, helyet foglaltál a kényelmes váróban és tévéztél, amíg a fiúk dolgoztak az autón. A szervizes műszak minden problémát meg tudott ilyenkor oldani. Tényleg mindent. Hogy honnan volt pluszba alkatrész, olaj és bármi, amire szükség volt? Miért nem hiányzott a leltárból? Ezt mindenkinek a fantáziájára bízom, de reményeim szerint lesz egy-két kommentelőnk, aki akkoriban márkaszervizben dolgozott...

A sztori vége happy end. Meglett az áhított óraállás, majd vidéken sikerült becserélni az autót az újabb Swiftre. A hitelt átírták az új autóra, pár ezressel több lett a törlesztő, és az élet ment tovább. Ilyen, sőt, még ilyenebb idők voltak.