Sokszor eltemettem már magamban a hobbiautózást, de valahogy mindig ott maradt a homlokteremben. Nem azért, mert ne fordulna elő még mindig egy-egy érdekes tesztautó, de mégis, annak nagyon komoly varázsa van, amikor mindig ott áll a garázsban, és el tudok vele menni, amikor akarok. Na ez az első problémám: mikor? Egyszerűen nem tudtam megindokolni, hogy mikor tudnék élvezeti jelleggel autóba ülni, ha egyszer született egy gyerekem, szeretek bringázni, meg dolgozni is csak addig szoktam, amíg ébren vagyok, autónak hát, annak korlátozottan van hely a menetrendben.
Ez nem csak a videó bevezetője, hanem egy komplett cikk, a videó után folytathatod az olvasást.
Aztán valahogy mindig visszaszivárgott az élvezeti autó, hol Dani 330i kabriójával gurultunk a naplementében, hol Gyuri Minijét hevítettük a lepencei szerpentinen. Remek élmények ezek, és pont emiatt volt lehangoló minden autózás után egy Priusba visszaülni. Meg a másik ok: időről időre egy-egy barát kölcsönadta a játszós autóját, csak úgy, nem kell róla se cikk, se videó, csak élvezd. És élveztem is mindegyiket.
Idővel egyre kevesebbet tesztautóztam, és egyre többet mentem a Priusszal, akár azért, mert magánemberek autóját forgattam, akár mert interjút csináltam, netán sajtóeseményen vettem részt. És egyedül mentem mindenhova, márpedig ezt akár egy kétüléses autóban is megtehetem. Így ideologizáltam meg végül a beszerzést: nem tök mindegy, hogy munkaügyben a Priusszal autózom, vagy olyasvalamivel, amit élvezek is?
Átszakadt tehát a gát, eldöntöttem, autó kell. Egy Égéstérben legalább fél órát szántunk arra, hogy elmondjam, mit nem akarok venni: Mazda MX-5-öt például biztos nem akartam. Egyrészt már volt, és bár szeretem, túl kézenfekvő. Leginkább a harmadik generációs Toyota MR-2-őt kajtattam, és miután egy komplett hétvégét autóztam vele, éreztem, ez kell. Felhívtam néhány eladó példányt, de ami jó volt, az kívül esett a kereten, ami meg belefért volna, annak romon volt a motorja. A Toyota ZZ motorok bajaival foglalkoztunk eleget, az a tulaj, amelyik azzal nyitott, hogy a motor már kopog, de az autó amúgy szépen driftel, nem sok jót ígért.
Aztán idővel megfordítottam magamban a dolgot: nem autót kerestem, hanem az élményhez akartam egy eszközt, ami azt kiszolgálja. Márpedig nyitott, könnyű, hátsókerekes, sperrdiffis autót akartam, és ha kilőjük az MR2-t, akkor marad az MX-5. Tudom, talán már unalmas is, de itt most a vezetés volt a cél, nem az autó. Nem érdekelt a motorméret, inkább az állapotra hajtottam, szerencsére egy lego az egész, gyári és utángyártott cuccokkal egy egészséges darabból lehet bármi és akármi.
Viszont az ideológiai része még nehézkes volt, vagyis nem tudtam, hogy megengedhetem-e magamnak az autót. Illetve, ez így nem egészen igaz: az autó átment bölcs barátom tesztjén, vagyis nem került többe négy havi bevételemnél, és nem is az utolsó filléremből akartam venni. Viszont mire odajutottam, hogy összeállt az Anyegin, addigra kezdett egyre furább lenni a világ. Elkezdődött a drágulás, a közgazdászok egyre gyakrabban emlegették a recessziót, én meg napokig rugóztam rajta, hogy szabad-e ilyenkor hobbiautót venni.
Végül amúgy a feleségem tett pontot a dologra, annyit mondott, vegyem meg, mert ha most nem teszem, akkor többé nem fogom. Két szempontból is igaza van: egyrészt tudja, hogy ennél több pénzt sajnálnék egy ilyen autóért, másrészt ezek az autók is már csak drágábbak lesznek. Kikopnak a rozsdaboglyák, sok az útmenti fákon végzi, a megmaradt nagymotoros, jobban felszerelt darabok ára meg kúszik felfelé. Márpedig én egy ilyet néztem ki.
Egy barátom hirdette az autót, illetve, ez így nem igaz, nem hirdette, csak mondta, hogy ha érdekel, meg tudunk egyezni, ő inkább valami négyüléses kabriót akar. Nyilván az is komoly érv, hogy mindent tudtam az autó elmúlt két évéről, hogy kivették belőle a motort egy halom tömítés cseréje miatt, hogy a jobb első futómű új, mert árokba esett vele, és hogy lyukasak az első nyúlványok, meg még pár apróság. Végül két hét rágódás után leszurkoltam a pénzt, és elhoztam a 2004-es, 1,8-as NB FL-t.
Ez a második MX-5 generáció utolsó változata, elég jól felszerelve, tulajdonképpen csak a hatsebességes váltó és a Torsen 2-es diffi hiányzik belőle. Most egy Fuji sperr van benne, de idővel egy Torsen 2 beszerzése lenne a cél. Az 1,8-as motor az erősebbik, 146 lóerős változat, már amennyiben beszélhetünk erőről ebben a ligában. Ami igazán jó benne, az a változó vezérlés, ezzel szélesebb tartományban terhelhető, vidáman húz 7000-ig, és erősebb is lesz, nem csak hangosabb. Szintén jótétemény, hogy egy merevítő csomag is van az autón, a padlólemez alatt és az első tornyok között van extra acél. És persze a fék: itt már 270 milliméteresek az első féktárcsák a korábbi 255 helyett.
Bár korábban sosem érdekelt az esztétikum, sem a kényelem, de azért ez az autóbelső eléggé rendben van. A bordó kaszni ölelésében nagyon mutat a bézs belső, amit külön feldobnak a Nardi fa kiegészítők. A kormány, a váltó, és a kézifékkar is több rétegben lakkozott fa, ezért a kesztyű elengedhetetlen a vezetéshez, ami részint pojácaság, részint erősíti a vezetés szertartás jellegét. A használhatóság más dolog: a világos belsőt tisztán tartani egy rémálom, a bőrülés pedig még valami annál is rosszabb. Utóbbira az a tervem, hogy az ülőlap és a háttámla közepét behúzatom passzoló színű szövettel vagy velúrral.
Ez a terv, ha az autó rendben lesz, de addig még hosszú az út. Ki kell például egyengetni (vagy cserélni) a meggyűrt sárvédőt, amibe amúgy egy dobbetét sem ártana, utóbbit megette a lepencei árok. Aztán a már emlegetett lakatolás, de ezt majd csak ősszel, ha letettem, mert az előző MX-5-ömmel ellentétben ez már nem mozdul latyakban. A féket már rendbe hoztam, még az olajcsere van hátra, és a szezonban már csak élvezni akarom.
Nem is kell amúgy annyira akarni: szeretek vele szerpentineket fűzni, szeretek vele csak úgy kilencvennel gurulni az országúton, szeretek vele tempósabban lefordulni a bekötőútra, és sodrósan venni a körforgalmakat. Idén négy éve, hogy eladtam az előző MX-5-ömet, és a vásárlás után nagyjából két hétig éreztem azt, hogy elég volt, nem kell több. Hát, most kiderült, kell. Annyi élmény köt a típushoz, vagyis bármelyik generációjához, hogy kicsit az életem részévé vált. Ilyen volt az első közös autónk a feleségemmel, ilyennel mentem először a Hungaroringen, ilyennel pördültem meg először Dobogókőn, ilyennel tanultam meg, mivel jár egy öreg hobbiautó tartása, és MX-5 lesz az az autó is, amivel majd először megyünk ketten fagyizni a fiammal.
A boldogságot az tudja a legjobban elkúrni, ha az ember mindig többet akar, ezzel az autóval nekem most nem kell több. Nem gyors, rohad, rossz úton zörög is, de bennem átkattintott valamit, ami nem akar múlni, szóval, nem lesz rossz kaland, majd tudósítok róla. És ha már a dilemma: a vásárlás után két nappal Putyin lerohanta Ukrajnát, megindultak üzemanyagárak, simán lehet, hogy fél év múlva a kenyérért fogunk sírni, nem az utolsó csepp összekannázott naftáért, de holnap reggel akkor is beleülök, és akkor is kurva jó lesz lesz.
