A felmenőim azt tanították, hogy ha megérkezel valahova köszönj és mutatkozz be. Ez eddig elmaradt, ami évek óta nyomasztott, mert számtalan érdekesebb témát találtam magamnál. Megírtam miképp rontjátok az esélyeiteket vásárláskor és teszitek ugyanezt eladáskor. Bemutattam milyen koszban utaznak néhányan, de legjobban a Némát, a Precízt, az Angyalt és a Márketplészit szerettétek.
Sosem akartam autókereskedő lenni, de szeretem az autókat és idővel rájöttem, hogy csak így próbálhatom ki a legtöbbet. Sőt, az külön poén, ha még fizetnek is érte. Minden dílernek megvan a saját története, hát legyen most ez az enyém.
1999-et írtunk, még javában álltak az ikertornyok, amikor hosszas családi tanakodást követően beszálltunk az internetbe. Eleinte jó mókának tűnt, hogy kezdeti szörfözéseinket fura csipogó hanggal kísérte a matávos ISDN, és néhány kattintással tengeren túli oldalakat is megnyithattunk. A felfedezés élményét némileg árnyalta, hogy közben telefonálni sem lehetett. A dotcom korszak kellős közepén jártunk ekkor, tehát boldog boldogtalan az internetbe vágyott belépni, így fogalmatlanul is befizették a 19 900 Ft-os bekötési díjat, majd csengették tovább a havi 4750-et az akkoriban csúcsnak számító 128 kbps letöltési sebességre várva. Mi is.
Társasházunkban futótűzként terjedt az ötödik emeleten felbukkanó internet híre. Az akciót rendkívüli érdeklődés övezte, és a helyi early-bird próféta, Robi bácsi kopogtatott elsőként, hogy lediktálja apámnak jövőbeli szakmám alapkövét, vagyis a wéwéwé duplavével írjad wépont - oké, megvan? - mobilepont dée-t. Itt kezdődött számomra az a tizenöt évnyi, alvó sejtként töltött autókról álmodozás, aminek végállomása ma már ismert, de ne ugorjunk ennyire előre.
A kétezres évek végére gyakorlott mobilésként kiszótáraztam az elengedhetetlen kulcsszavakat, vagyis értelmet nyert a mehrwertsteuer, PKW, Preis, suchen jelentése. Lényegében megtanultam a német szakzsargont. Pénz, paripa, fegyver, vagyis pénz, jogosítvány és autó hiányában épp kezdett alábbhagyni autós érdeklődésem. Ekkor a szomszéd GEAZ (a Freemail indulásakor elsőként igyekezett regisztrálni a géza@ címet, de elütötte és mire észbe kapott, az már foglalt volt) tehát GEAZ új hírrel kopogtatott. Közlendője váratlanul ért minket: "Elindult egy autós újság, várjál diktálom: www.totálkár - C-vel írjuk ékezet nélkül - ponthu. A szomszéd ekkor megnyomta bennem az AZ5-ös gombot, és végleg autós érdeklődésű lettem Moon, Borbála és Barbi napján, 2000. december negyedikén. Ezt láttam meg először a Totalcarból:
Először abban sem voltam biztos, hogy a szükségesnél jobban megtanultam-e németül, vagy tényleg magyar szöveget olvashatok. Percekkel az első megnyitást követően már fejből fújtam a kárszakértőt, tudtam, mitől rángat a BMW és miért gyengül a Fiesta. Hiteles autós tanácsokat közvetítettem nettelen mikroközösségem tagjainak, és beállítottam a TotalCar-t kezdőlapnak, ahogy a fejléc javasolta. Innentől számomra autós arc voltam.
A következő évek eseménytelenül teltek 2004 nyaráig, amikor a születésnapom reggelén senki sem köszöntött fel azonnal, tehát logikus volt megajándékozni magamat egy autóval. Az iskolánk mellett tizenéve lerohasztott, gaz és bokrok által benőtt Trabantot néztük ki barátaimmal, és ők is osztoztak lelkesedésben. Ekkor már egy éve aktívan GTA-ztam, tehát minden eshetőségre felkészülten érkeztünk a csontszínű Trabihoz. A terv az volt, hogy a leeresztett kerekű, földbe ragadt és működésképtelen limuzint egy hirtelen restaurálást követően elvisszük az utolsó körére Mátyásföld lejtős utcáin. Nem adta ki.
Jól nevelt gyerekekként éppen az elkötött kocsit takarítottuk, amikor szirénázva megérkezett a mátyásföldi FBI, mi pedig a "Tiétek a Trabi srácok?" kérdésre egy "Nem, most loptuk!"-kal válaszoltunk. A következő órák tanulsága az volt, hogy tényleg szívás öregedni, hiszen gyermekkorú barátaimnak a rendőrség aulájában várakozás jutott, nekem pedig a rabosítás, mert aznaptól jogilag már a fiatalkorú elkövetők táborát erősítettem. A sztorinak végül nem lett komoly szankciója, viszont a Trabi tulaját utólag kinyomozták és megbüntették az utcán tárolásért, tőle ezúton is elnézést kérek. Ettől már saját mikroközösségünkben is autós arc lettem, legalábbis a tőlem eltiltott barátaim szülei körében mindenképp.
A hihetetlen szabadulást, vagyis apám hazafuvarját követően visszaültem PC elé, és újra Totalcart olvastam, de már gyakorlott sofőrként. Ezt láttam aznap este 2004 június 22.-én, Paulina névnapján:
A középiskola első évei eseménytelenül teltek, autókkal csak a forgalomban találkoztam és rendületlenül magoltam a teszteket, majd a használtautót görgettem a szebb járgányokról álmodozva. Végül egy írországi cserediák-programban összegyűjtött pénzből jogosítványt szereztem és meg sem álltam Izlandig, ahol átvehettem első, saját használatú autómat, a Corollát, amiről egy előző cikkemben már említést tettem.
Hazatérésem után egy esős őszi délutánon hasított belém az inger, hogy autót kell szereznem. Egy valódi petrolhead szerint gyalog már csak az állatok járnak, gondoltam akkor 18 éves fejjel, és nekiálltam a használtautó kínálatot pánikszerűen böngészni. Vad telefonálgatások közepette sikerült még aznap este kinyittatni egy közeli kereskedést, ahol százötvenezer forint fejében kiválthattam a Hyundai Pony-t, vagyis a koreai középosztály elegáns szedánját.
Az öreg hunyadit rövidesen számos másik követte, hiszen barátaimmal ellentétben én már akkor sem a Nokiákat, sokkal inkább az autóimat cserélgettem. Toyota Avensis, Mazda MX5, Honda Jazz, BMW E46 követte egymást bármilyen logikát nélkülözve. Időközben leérettségiztem, majd munkát vállaltam egy utazási iroda marketingeseként.
2014 hozta el az áttörést. Már volt egy kis félretett pénzem, amitől az élet császárának gondolhattam magam, és ráadásul untam az öt éve tartó irodai bezártságot. Logikusnak tűnt felmondani, habár még ötletem sem volt arról, hogy mihez lenne kedvem. Ekkor jött szembe a facebookon egy újonnan nyílt autókereskedés reklámja a modern kornak megfelelő kommunikációval, menő dizájnnal, jó kocsikkal. Olyannak tűntek, mint az új kor hamburgeresei, akik már nem mikrózott húspogácsát kínálnak csalamádéval.
Nyitott pozíció híján írtam egy levelet. "Helló, szeretnék nálatok dolgozni.", válaszukban közölték, hogy nem keresnek embert, majd szólnak ha mégis. Két héttel később autókereskedő lettem. Megilletődve néztem a harminc eladó autót, amelyek száma időközben kétszázra növekedett, és tavaly közel ezer darabot adtunk el a világ legjobb csapatával. A használtautó-hirdetések böngészése már nemcsak a hobbim, hanem a munkám is egyben. A terv, hogy autókereskedőként minél több autót kipróbálhatok bejött, de erről majd máskor.
A Totalcarnál először 2020-ban kezdtem publikálni, majd egy időre szerencsét próbáltam az Alapjárat csapatánál, akik remek srácok, de szívem mélyén visszavágytam. Jó mókának és komoly kihívásnak tűnik olyan arcokkal dolgozni, akik munkásságát évtizedek óta követem. Köszönöm a támogatást Bolla Gyurinak, Papp Tibinek, Iván Robinak, a Novothnak és az Autórevizornak. Hamarosan találkozunk a Nepperűzőben és igyekszem egyéb használt autós témákat is feldolgozni, de új rovatok is tervben vannak.
"Téged az isten is autókereskedőnek teremtett!" - gratulál az elégedett ügyfél. Jól esik, holott egyáltalán nem vagyok a szakmámra büszke. Társadalmi megbecsültségét tekintve az autókereskedő rosszabb, mint a rendőr vagy a közteres, hiszen nem üldözi a bűnt és... már megint hazudtam, a közteresnél nincs rosszabb. Ebben közrejátszik az a néhány évtizednyi életvitelszerű csalás és átverés, amit örökségül kaptunk elődeinktől, de hiszek abban, hogy létezik az autókereskedőknek egy új nemzedéke, akik hosszú távon terveznek, és nem az átbaszásra alapozzák a jövő üzletkötéseit.
Hogy adtam-e már el rossz autót? Szándékosan soha, de havi nyolcvanas darabszám mellett becsúszhat egy-egy hibás példány – aki ezt tagadja, az hazudik. És hogy adtam-e már el visszatekertet? Igen, aztán visszavásároltuk, majd eladtuk a helyes kilométerfutással, és az élet ment tovább. Minden a megelőzésen és a problémák kezelésén múlik.
