A hibátlan használt autó nyűgjei, és isofix utólag

Eredetileg úgy ültem neki ennek a posztnak, hogy csak egy rövid isofix-beszerelési villámbeszámoló lesz, aztán rájöttem, hogy amióta megvettem a Volvót, csak egyszer írtam róla, azt is főleg a vásárlásról. Pedig voltak azért történések, még ha túlzás is lenne azt állítani, hogy csontvázak estek ki a szekrényből. Összességében ugye bátor impulzusvásárlás volt, szakértő átnézés nélkül, de mégis csak ismerős ismerősétől, Perkó Rudi barátjától, aki nemcsak gondos gazda volt, de lekövethető előélettel is szolgált.

Nyilván már a vásárláskor is volt pár olyan apróság, amiről tudtam, hogy rövidebb-hosszabb távon mindenképpen orvosolni vagy orvosoltatni szeretném. Fontossági sorrendet nem jegyeztem fel, de ott volt a listán a lógó tetőkárpit, a mattult fényszórók, a vezérléscsere, beszerzendő tételként valamilyen felni a nyári gumikhoz, és persze az isofix, mert bár direkt szerepelt a szempontjaim közt, hogy olyan autót szeretnék, amiben van, végül elcsábultam egy olyanra, amiben nincs – de a típushoz gyárilag létezik.

Időközben a típushoz (és testvérmodelljeihez) tartozó Facebook-csoportban meghirdettek egy lógás- és szakadásmentes tetőkárpitot, amire azon nyomban le is csaptam, az pedig hab volt mindössze a tortán, hogy az eladó tök véletlenül egy volvós körökben igen elismert specialista, és bár ez nem a reklám helye, de a műhelye Tárnokon van, nem nehéz megtalálni. Jó, az mondjuk nekem bazi messze esik az otthonomtól, de egyeztettünk egy időpontot, megérkeztem, és durván egy órával később már bent is volt a tényleg kifejezetten jó állapotú kárpit. Nagyjából munkadíjjal együtt annyiért, amiből a régi újrahúzása sem jött volna ki, még szerelés nélkül sem. A fiúk meg jófejek és becsületesek, örülök, hogy rájuk találtam.

Csakhogy mire ide eljutottam, tapasztaltam egy másik, aránylag kellemetlen hibát. A vezetőoldali zár ugyanis nem mindig zárt le központilag, saját megfigyelésem alapján melegben általában működött, hűvösben inkább nem. Kulccsal lehetett operálni. Tárnokon viszont pont akadt erre is cseredarab, így amíg az egyik szaki dolgozott a tetőkárpiton, a másik a zárat oldotta meg. Ha pedig már itt voltam, azon melegében ránézettem a kicsit ragadósnak érzett kuplungra – ezt természetesen a próbaúton nem vettem észre, csak már hazafelé. Kétféle forgatókönyv létezett: vagy a visszahúzó rugó, ami filléres tétel, és nem is brutál munka, vagy pedig a munkahenger, ami viszont drága, de legalább szopó cserélni, így hát a munkadíja sem olcsó.

Ugye, kitaláltátok, hogy nem a rugó volt? A szőnyegen már picit meg is jelent a fékfolyadék, úgyhogy gyorsan egyeztettünk egy újabb időpontot. De ha már megyek, és amúgy is ott kell hagyni az autót, akkor ejtsük meg a vezérléscserét is. Elvileg jövőre lett volna esedékes, de az ilyesmit szeretem letudni vásárlás után rögvest, akkor nyugszom meg igazán. Na, meg a típusra jellemző módon repedezésnek indult fékfolyadék-tartály könnyes (értsd: patakokban síró) búcsúját sem akartam megvárni, kapjon abból is újat! (Illetve izé... Megkoptak az emlékek, valójában a fagyálló tartályáról van szó, a fékfolyadéknál csak kupakot cseréltem otthon magamnak.) Pár nap és egy korrekt, de azért szabad szemmel messziről is jól látszó összeg múlva visszakaptam a leszervizelt V50-est, amit kérésemre át is néztek, de nem találtak mást, ami beavatkozást igényelne a közeljövőben.

Vidámságom nem tartott annyira sokáig, mert pár nap múlva épp a Németországból hazalátogató barátomnak mutogattam az autót, amikor indítás után bedobott egy Motorrendszer szerviz szükséges üzenetet. Ez lenne talán az utolsó, amit szívesen olvasok bármilyen autóban, de legalább nem a sürgős szó szerepelt a pixelekbe öntött szerelmes levélben. Egyébként semmilyen más tünet, teljesítményvesztés vagy rángatás nem kísérte a jelzést, de azért a következő munkanapon begurultam egy helyi szervizbe, hogy legyenek már kedvesek ráolvasni egyet. A hibatároló a fojtószelepre mutogatott, ami olyan értelemben nem túl kívánatos, hogy a Volvo-féle, amúgy igen jó hírű 2,4-es öthengeresnek kevés típusnyűgje van, de a fojtószelep pont szokott rakoncátlankodni. Kitörölték, aztán abban maradtunk, ha visszajön, újra jelentkezem, de négy hónapja semmi.

Sőt, azóta úgy általánosságban semmi, leszámítva azt, hogy az egyik térképlámpa lehullott a plafonról, az esés során egyik lábától is megszabadult. Úgyhogy olyat majd vennem kell. De amúgy durván ötezer kilométert mentem az autóval fél év alatt, ez nem sok, de mondjuk pont azért is vettem most benzinest, mert számítottam rá, hogy kisebb lesz a futás, mint az előző dízelekkel. Ennek az egészen pontosan 5.248 kilométernek az átlagfogyasztása 8,76 liter. Szerintem ez teljesen vállalható ettől a motortól és kasznitól, ha sok benne a hosszabb táv, pl. az Ózd-Budapest, akkor 7-8 körül szokott lenni, ha a (kis)város van túlsúlyban, akkor megy 9 fölé is. Az áprilisi szervizelések óta csak tankolni kell, de kábé ez is lenne az elvárás hosszabb távon.

Közben szintén a klubon belül vadásztam gyári alufelniket. Mindenképpen szerettem volna a 16 colosnál maradni, mert az komfortban és árban is megfelelő, ebből egy Caligo fantázianevű szettet találtam, amivel nagy szerencsém is volt, mert Zoli, akitől vettem, pont felénk kirándult, el is hozta, alig kellett érte utaznom. Egész szép állapotúak, gyorsan fel is gumiztattam a meglévő Continental szettel, de a gumisnál ért egy kis meglepetés, amit szívesen kihagytam volna. Hozzá voltam szokva, hogy az Audin ott volt a két szett alu, nem kellett variálni a csavarokkal, itt viszont az átszerelésnél megkérdezték, hogy és akkor hol van a másik garnitúra kerékanya. Ja, hogy az? Hát az nincsen – néztem bután. Nem is nagyon gondolkodtam én ezen, de persze a Volvón acélfelnin hordom a téli abroncsokat, ahhoz meg tök másfélék kellenek, rögtön alkalmam nyílt tehát megvenni egy szettet valami huszonezrekért. De legalább voltak raktáron, az is valami. Meg szép fényesek is.

És akkor végre elérkeztünk az isofixhez. Ez ugye a gyerekülés egyszerűbb, szopásmentesebb, egyben biztonságosabb rögzítéséhez jön jól. Azt most fejből nem tudom, hogy felszereltségtől függően volt-e ilyen a V50-ekben, de rendelésre egészen biztosan lehetett kapni. Az enyémben nem volt, de mindenképpen szerettem volna. Van idehaza két, kifejezetten svéd autókra szakosodott webáruház, ha az egyikben nincs valami, a másikban tuti akad, de minimum beszerzi valamelyikük. Isofix szett pont volt is raktáron, oldalanként bő tízezerért. Rendeltem kettőt, majd nekiálltam berakni.

Nem egy nagy kaland, tehát aki már gondolatban kenné nekem a csikósi értelemben vett szaros kenyeret, az inkább zárja vissza a tubust. Annyi az egész, hogy előrebillentem az ülőlapot, kiveszem a fejtámlákat, beszúrom az erre rendszeresített helyére, kibillentem a háttámlát. Kikapom az oldalsó kárpitelemet, ott található aztán egy hatlapfejű csavar, azt kitekerem, aztán kiakasztva kivehető a háttámla is. Félrehajtom a kárpitot, és máris elém tárul a két furat. Azokban amúgy gyárilag is van csavar, plusz alátét, de az isofix szetthez is jár. Azokkal jó alaposan rögzítem, majd mindent visszaszerelek, amit szétkaptam. Végül a műanyag vezetőelemeket is beakasztom, hogy könnyebb legyen lyukra találni, és a gyereküléssel ne a kárpitot csesszem szét. Én amúgy külön erre a célra való alátétet is használok az autó ülése és a gyerekülés közé.

Ugyanezt a műveletsort amúgy Youtube-videóban is meg lehet nézni, a fószer egy kézzel csinálja meg három perc alatt, tehát tényleg nem bonyolult (jó, ő csak megmutatja, mert már benne van a kocsiban):

Itt tartok most tehát a Volvóval. Amúgy abszolút hozza azt, amiért vettük, tehát jól elfér benne a gyerekülés úgy, hogy közben elöl is tud ülni felnőtt ember. Közben meg a csomagtartóba is be tudjuk suvasztani a babakocsit. Bár aki kitalálta, hogy a roló becsukott állapotban is így benyúlik a raktér fölé, ezzel baromi alacsonyan pakolhatóvá téve a csomagtartót, ahhoz lenne egy-két kedves szavam. Egyébként meg kényelmes, jó vezetni, az öt henger hangja pedig...