Keményvonalas autórajongóként mindig azt gondoltam magamról, hogy gyűlölöm az automatát. Gyűlölnöm kell, hiszen a vezetési élmény megcsúfolása, meg különben is, nehogy már egy gép döntse el helyettem, hogy mit akarok. Aztán meg ott van az is, hogy sokat fogyaszt vele az autó, meg még lassabb is. Fúj.
Ez egy korai elmélet volt, még huszonéves korom elejéről, amikor még nagyon messze voltam attól, hogy autók tömkelegét próbáljam ki, és a tapasztaltabbakra hagyatkozva amúgy is logikusnak tűnt. Persze van igazságalapja az ellenérzéseknek, de nagyon nem úgy, és nagyon nem olyan mértékben, ahogy elképzeltem.
Egyrészt óriásit fejlődött a technika, másrészt azért a régi idők automatái között sem volt mind borzalmas, csak jó helyen kellett keresni. Ahogy haladt az idő, kipróbáltam különféle autókat, rájöttem, hogy ez egy merőben túlfújt téma: például a Merci már régen is tudott finom automatát készíteni, manapság pedig tényleg annyira messze vagyunk már ezektől a közhelyektől, hogy egy átlagos modellben is találhatunk kiválót.
A másik nagy, idővel rám törő reveláció, hogy a manuális váltó is lehet borzalmas, és nem attól lesz eredendően jó, hogy nem automata. Például egy régi Renault vagy Opel – ez saját tapasztalat, saját autóval – kézijével olyan váltani, mint amikor levest kavargatunk a fazékban. Meg amúgy is úgy érzem, hogy ez az egész egyfajta dac is egyben, hiszen egy dugóban araszolós, napi járkálós autónál tényleg fontos, hogy olyan legyen a váltója, mint egy Caymannak? Szerintem nem.
Tehát azt állapítottam meg az évek során, hogy tényleg sok rettenet van a régiek között, de kéziből sincs sokkal kevesebb. A modern automaták esetén eközben már sokkal nehezebb – de közel sem lehetetlen – bántóan rosszat találni, és igazán jók sem csak a legdrágább, legmagasabb polcos autókban vannak már. Ráadásul a fogyasztásra és a dinamikára vonatkozó közhelyek sem érvényesek már.
Szóval amikor Peti a szerkesztőségben nekem szegezte a kérdést, hogy milyen automatát tudnék neki ajánlani, ami végérvényesen elveszi a kedvét a műfajtól, elég nehéz helyzetben találtam magam. Mert ha főleg modern autók modern váltóit próbálta, akkor tulajdonképpen megértem, hogy miért nincs egyiktől se kimondottan hányingere. De azért eszembe jutott pár olyan autóipari gaztett, ami vélhetően még az ő kedvét is elveszi majd, ha egyszer kipróbálja ezeket.
Ott van például a negyedik generációs Renault Espace automatája, ami nem is azzal vívta ki a gyűlöletemet, hogy eredendően borzasztó, hanem azzal, hogy majdnem megölt. Egy kétliteres, turbós benzines, automata Espace-szal tartottunk éppen haza Olaszországból bő tíz évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttem, hogy emelkedőnek felfele megelőzök egy 50-60 között vánszorgó utánfutós pickupot. Az emelkedő rettentő hosszú volt, belátható és nem is igazán meredek.
Mivel még kicsit távolabb volt a pickup, én pedig még bőven lendületben voltam, úgy gondoltam, hogy kicsit elkezdem nyomni a Renault-nak és félig lendületből, félig pedig póverből simán megelőzöm időben. Először úgy tűnt, hogy a gázpedállal kiadott parancsomra meglódulunk, de végül ez a szerencsétlen automata – a vállalhatónál sokkal több gondolkodás után – bár visszaváltott, valamiért úgy gondolta jónak, ha csak egyet kapcsol vissza. Egy mínusz fokozat azonban még nem volt ahhoz elég, hogy felépüljön a turbónyomás, így a várt gyorsulás elmaradt, szemben pedig már megláttam egy lámpapárt közeledni.
Ezután következett egy padlózás, amire végre hajlandó volt egy újabb visszakapcsolásra, ezt nyilván idegörlő tizedmásodpercek előztek meg, ameddig a váltó és az elektronika végig gondolta a műveletet, és engedélyt is adott rá. Végül ordító motorral, a gázpedálon két lábban állva sikerült megelőzni a nyamvadt pickupot. Eleve rossz és elhamarkodott ötlet volt az egész manőver, tehát én is sáros vagyok, de ezzel együtt is jóval több közreműködésre számítottam az autótól.
Hirtelen két másik típus is eszembe jut, de azok nem törtek az életemre, simán csak idegörlően rosszak. Az egyik a nyolcadik generációs Civic robotizált i-Shift váltója, amit egy barátom révén elég sokat használtam, a másik pedig az új Aygo X CVT-je.
A Civic váltója nem olyan hülye, mint az Espace-é, mert nem csinál teljes baromságokat, cserébe annyira lassan kapcsol, hogy érzésre a nulla-száz kétszer annyi időbe telik, mint valójában. Különösen fura ezt úgy átélni, hogy az 1,8 literes, 140 lóerős szívó benzines vidáman menni és forogni akar. A remek motor mellé különösen demotiváló ez a csigalassú, szörnyű váltó.
Az Aygo X CVT-je még ennél is nagyobb bűn, hiszen azt egy az Euro-norma által kiherélt, 72 lóerős, ezres szívómotorra akasztották rá. Ha azt hiszed, hogy a nagy testű, öreg szívódízel Merci vagy Transporter lassú, akkor gondold újra: a CVT-vel súlyosbított ezres szívómotornál érzésre kevés ványadtabb dolog létezik. Miközben alig megy, legalább forog, mintha menne, emiatt pedig olyan érzés haladni vele, mintha egy kéziváltós autóban állandóan csúszna a kuplung. A célközönségnek ezek biztos nem szempontok, és annyi a lényeg, hogy ne kelljen kapcsolgatni, de ezt én már arcátlanságnak éltem meg.
Tudnék mondani még egy csomó olyan automatát, ami közepes vagy bizonyos szempontból rossz, sőt, egy rakás olyat is, ami elképesztően király, de most legyen elég ennyi. Viszont ha egyszer érkezik valami olyan autó, amiben egy ZF 8HP van, akkor mindenképp átadom Petinek, hogy azt is megtapasztalja, hogy milyen az igazán jó automata.
