Eladtam a Teslát, amire egy évet vártam - hova tovább?

Holdudvarom farizeusai több ízben is a tudtomra adták, hogy már nem vagyok igazi autóbuzi, mert Teslát vettem, és egy rendes ember nem tesz ilyet. Nincs robbanás, nincs benzingőz, gáz, nincs belső égés, se vrummvrumm hang, öntöltő mosógép van csupán tablettel, se. Ellenszenves lettem korábbi közegemnek, furán néztek rám a régi figurák, ez így nem mehetett tovább.

Azzal nyugtattam magam, hogy a társaságból mégiscsak nekem volt a legtöbb autóm és kérdem én: vajon mi az abszolút autóbuziéria terminus technicusa, ha nem a temérdek fotókon megörökített trófea? - tudom, mennyiség, minőség, a kettő nem ugyanaz, de azért egyik sem volt rossz autó, legalábbis annyira nem, hogy panaszkodni kelljen. A hiba tehát sokkal inkább bennem van. 

Azt hiszem, beteg vagyok.

Megszerzési vágy nyavalyám neve, gyógyíthatatlannak tűnő függőség ez.  Belülről emészt fel, miközben aljas endorfint pumpál az agyamba és szemmel látható összegeket az állami kasszába. Ha megtetszik valami: elhatározom magam és megszerzem, bármi történjék is, majd a vásárlást követő percekben már nem is izgat tovább, érdeklődésem elszáll. Vannak ugyan rekordereim, ilyen volt a Lexus CT200h vagy az Ampera, amelyek két évig bírták a nevemen, illetve a Boxster, amit annyira szerettem. 

A Tesla 9 hónapig bírta.

Nem is tudom, talán kedd reggel lehetett, amikor végleg elhatároztam, hogy szabadulok tőle , mielőtt a világ pénzét buknám el rajta. Nem vagyok hülye, tudom, hogy az új autón mindig veszít az ember, sőt esküszöm, hogy ezzel kalkuláltam is.  De itt most más volt a helyzet.  A Tesla fél év alatt 58-ról 42 millióra csökkentette az új zászlóshajók árát, így aki év elején bevásárolt, az ma a 42 millióból vonhatja le a használttá válás árát - ha eladni kényszerül.

Vannak, akiknek ez belefér - ők többnyire az ábrándozók -, és vannak, akiket most az agyvérzés kerülget - ők azok, akik ezt megszívták. 

Szerencsém volt, a meghirdetéstől számított harmadik napon jött egy kedves úr, akivel kezet ráztunk a beszámításra, így aznap már a három éves CLS 350 EQ-Boost Mercedesszel mentem haza. A hangsúly a beszámításon van, ez volt ugyanis az ütőkártyám, hiszen újat is vehetett volna, de a Váci úton nem vesznek be autót, pláne hibrid Mercedest. Végül veszteség nélkül szálltam ki a Model 3-ból és nagyon pozitívan gondolok az elmúlt 13 ezer kilométerre, a vevő szintén boldog, innen is üdvözlöm!

A Teslát nem, de a Mercit mindenki megcsodálta.

Az utolsó generációs CLS sziluettje - bár korántsem üt akkorát, mint elődei - számomra mégis tökéletes. Tekintélyt parancsoló, elegáns, de nem túl agresszív, egyszerre szögletes és áramvonalas. Egy kicsit olyan, mint amilyen az Ioniq 6 akarhatott lenni, mielőtt svábbogár lett.

Imádtam vezetni, autópályán tökéletes, városban viszont maga a kénköves pokol. Kilátni lehetetlen, súlya miatt szenved minden elindulásnál, parkolni szörnyű, a kilenc fokozatú automata váltónak sokszor fingja sincs arról, hogy mit akarhat a sofőr kis tempónál.

Viszont autópályán utazni vele: pazar.

De én városban használom, és amúgy is felesleges rongyrázásnak éreztem minden megtett métert, hiszen többnyire egyedül közlekedek, vagy a csajommal. Ráadásul a tankoláshoz sincs már úgy kedvem, mint annak idején, amikor 240 volt a benzin és 218 a gázolaj. Fukar lettem és egyre pazarlóbbnak látom a benzinégetésre elköltött tízezreket, pláne hétköznap, amikor egy jóízűt autózni sem tud az ember, csak a dugóban ül a túlnépesedés közepén.

Az egymással töltött két hónap többször is jártunk vidéken. A csajom szerint sosem volt ennél  kényelmesebb autónk, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy most először elaludt az autópályán - szerencsére nem ő vezetett. Eközben én a fogyasztással voltam elfoglalva, mert amíg a városi étvágy nem csitult 11 liter alatt, addig autópályán, sebességtől függetlenül 6-7 liter között mozgott. Az azért nem rossz egy benzines, 300 lóerős és közel két tonnás autótól.

De nem is ez a lényeg, hanem a vezetési élmény. Akinek volt már nagytestű, relatíve erős német autója, az tudja mire gondolok. Semmilyen tempónál nem könnyül el a kormány, nem erőlködik a motor, stabil marad az autó, nincs zizegés, nincs bizonytalanság, nincs üveghangon szenvedő technika.

Mindig, minden helyzetben rendelkezésre áll a szükséges erő, a sebességhatárokat betartva pihentetőnek hat a leghosszabb utazás is.

A németek autópályára gyártanak autókat, a japánok meg városi használatra és ez érződik is. Kitűnő, pályázós japánt még egyszer sem vezettem és szerintem nincs is, de remek városi németet sem tudnék hirtelen említeni. 

Végül a Mercit is meghirdettem, majd néhány nap múlva gazdára talált. Egy ABC futóműves SL500 helyett lesz napi járós autó, jó helyre került. Én meg még aznap visszaülhettem az idén 25 éves Corollába, amit gyakorlatilag kulcsos autóként tartunk a családban, mert nem éri meg eladni.

Kompromisszumos megoldás kellett. Az elvárások magasak, a költségkeret limitált, ahogy ez lenni szokott. Olyan kell, ami hétköznap nem eszi le a gatyám, de ha autózni támad kedvem, akkor is legyen benne bugi. Nem kell, hogy feltétlenül gyors legyen, elég ha jól megy és jól fekszi a kanyarokat, plusz gyorsnak néz ki. Legyen automata, és a legfontosabb: tudjon valami újat mutatni. Utóbbi nehéz, és ez nekem a legrosszabb, hiszen évek óta unok szinte mindent, ami autó. Ez van, munkahelyi ártalom. 

Végül megtaláltam az igazit egy online piactéren, rányomtam, megvettem, most pedig azt ígérik, hogy néhány hét és meghozza a tréler. Hogy mi az? Azt  csak később árulhatom el - hiszen mivan, ha átvertek? Addig is örülök annak, hogy végül akadt valami, ami újra felkeltette az érdeklődésem: a lézer fényszóró, a napfénytető és az adaptív futómű. Ilyenem még nem volt. 

Ja, és a Novoth életében először elismerően csettintet, vagy valami olyasmi.