A Jimnyt továbbra is imádjuk, na de mikor jön az első elektromos Suzuki?

Mikor besétáltam a budaörsi Suzuki Világ jókora udvarának kapuján, csak az járt a fejemben, hogy egy Jimnyt szeretnék kapni. A Suzuki pöttöm terepjárójának a szerkesztőségben is számos rajongója akad, de én még sosem vezettem. Úgy tűnik, a vonzás törvénye tényleg működik: a kedves Suzukis hölgy hamarosan valóban egy nullkilométeres Jimny kulcsát nyújtotta át.

A villányi borvidékre vezető több mint 200 kilométeres autópályázás azonban nem volt túl kényelmes. A környezetvédelmi kvóták miatt felénk már csak a teherautósított, kétüléses Jimnyt kapni, melyben a rakteret leválasztó rács miatt nem lehet eléggé hátra dönteni az ülést. Szinte szögegyenes háttal két órát vezetni kellemetlen, pláne autópálya tempónál.

Kezdetben a 115 km/h-t lőttem be magamnak: itt a menetzaj még elviselhető, a fogyasztás pedig valamivel 8 liter fölött megáll. Hogy időben a hotelhez érjek, az út felétől kénytelen voltam 130-ra gyorsítani. A menetzaj ekkor már kifejezetten zavaró, a fogyasztás pedig 10 liter körüli. Persze a Jimnyt nem autópályára találták ki, ez mindenképp a mentségére szól.

Infotainement rendszer nincs, csak egy nosztalgikus CD-s rádiót kapunk. Munkás autó lévén ezzel sem lennem gond, ám azért kifejezetten mérges vagyok a japán mérnökökre, hogy a műszerfalon vagy környékén sehová sem lehet letámasztani egy telefont úgy, hogy a sofőr lássa a rajta futó navigációt – ha már ugye beépített nincs. Végül az anyósülésen a télikabátomból épített toronyba ágyaztam be a Waze-t, így navigáltam Villányig.

A Suzuki egykor a mi autónk volt, és még most is az, hiába használ egy ideje más szlogent a márka. Ezt remekül mutatja, hogy míg más gyártók autóit 70 százalékban flották vásárolják, a Suzukinál az autók felét magánszemélyek veszik. A Vitara különösen nagy siker, melyben az autó pozitívumai mellett a remek időzítés is nagy szerepet játszott: nagyon jókor, jó helyre érkezett.

Ezek mind egy kerekasztal-beszélgetés során hangzottak el, melyen Horváth Attila, a Magyar Suzuki Zrt. belföldi értékesítési vezetője mellett részt vettek még olyan finanszírozásban és flotta üzemeltetésben érintett felek is, mint Németh Attila, a Merkantil Bank csoportvezetője, vagy Marosi Gábor, az Országos Mentőszolgálat gépjármű osztályvezetője.

Marosi Gábor jelenlétének apropója, hogy az Országos Mentőszolgálat nemrég 100 Vitarát és 70 S-CROSS-t vásárolt, melyek elsősorban orvosi ügyeleti autóként teljesítenek szolgálatot. A Suzukira elsősorban a 300 000 kilométer vagy 5 éves garancia, valamint a megbízhatóság miatt esett a választás. Az ügyeleti autók élete kíméletlen: padlógázon vagy padlóféken közlekednek velük, a hatályos jogszabályok szerint pedig 13 évig kell üzemben tartani őket.

A flottaüzemeltetés oldaláról érkezők között közmegegyezés alakult ki abban, hogy a Suzuki modellek céges, flottás autónak kiválóak: kedvező áruk mellett megbízhatóak és a fenntartásuk is olcsó, az ügyfelek pedig szeretik őket. Ezekre Németh Attila is ráerősített: szerinte a Suzuki vásárlók racionális ügyfelek, akik tudják, meddig nyújtózkodhatnak és, ennek fejében szeretnék a legjobb döntést hozni.

Horváth Attila szerint a Suzukik a használati értékükben kiemelkedően erősek. Ha valamilyen céghez sikerül eljuttatniuk pár modellt, ő már nyugodt, mert az autók bizonyítani fognak. Az értékesítési vezető a Suzuki elektromos átállásáról, illetve annak hiányáról is beszélt: szerinte a villanyautók a magyar piac csupán 5 százalékát adják, így ez a szegmens számukra még nem fontos, de később szeretnék kivenni belőle a részüket. Hogy mivel? Erről csak néhány sejtelmes információt sikerült elcsípnem: az első teljesen elektromos Suzuki 2025 első felében érkezik a Vitara szegmensébe.

Bár a fontosabb információk a kerekasztal-beszélgetésen hangzottak el, az őszi Suzuki Camp legélvezetesebb részére még előtte sor került: terepezésre indultunk Vylyan pincészet dűlői között. A körülmények messze nem voltak ideálisak: az eső alaposan feláztatta a szűk, meredek, füves-sáros szervizutakat, melyeken haladtunk. Nem is mindenki úszta meg ép bőrrel: az összkerékhajtású flottába egy elsőkerekes Vitara keveredett, mely hamar elakadt egy trükkösebb szakaszon.

Szerencsére az én Jimnym végre hozzá illő körülmények között mutathatta meg, miért szeretik olyan sokan, és nem is okozott csalódást. Az alig 1 tonnás terepjáró szépen helyt állt: bár néhányszor ijesztően elkezdtünk csúszni a közeli susnyás felé, ez sokkal inkább a gyári gumiabroncsok korlátozott terepezési képességeinek, mint az autó tudásának eredménye. Az apró terepjáró így is mindent megoldott, még egy olyan terepen gyakorlatlan sofőrrel is, mint én vagyok. Mind az összkerékhajtás, mind a felező jól vizsgázott, egy legalább 22 százalékos, csúszós lejtőn pedig a lejtmenetvezérlőt is alaposan próbára tettem.

A végeredmény igen meggyőző: a Jimny tényleg imádni való, a szőlőtőkék között pedig nem csak remekül érzi magát, de jól is mutat. Abszolút értem a körülötte kialakul kultuszt. A látványos csúszkálásokkal és sárdagasztással gazdagon meghintett túra kellemes emlék marad.

Hazafelé, a villányi dombokat fokozatosan magam mögött hagyva el is gondolkodtam azon, hogy ha esetleg megnyerem a lottót, veszek én is egy kis szőlőst valamelyik közeli hegyoldalon, hogy aztán egy Jimnyvel egész nap fel-alá autózhassak benne.