Africa Race 2024: Az első kultúrsokk után rájöttem, hova tűnt a sok 190-es Merci
Noha a kompon annyi időt billegtünk balra-jobbra, hogy reálisan akár a Marson is kiköthettünk volna, ettől függetlenül Afrikába megérkezni tényleg olyan, mintha nemcsak néhány kilométer, hanem egy teljes világ választaná el Európától. Eddig csak hallottam, most már láttam is, hova tűnt a sok öreg Merci és Peugeot 205 Európából, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb az első afrikai napunkon.
A kompra felszállásnál csak a leszállás vontatottabb műfaj. A második éjszaka után már szinte örültem a reggel 5:30-ra állított ébresztőmnek, mert tudtam, végre történni is fog valami, és nem csak a zubogó vizet nézzük majd reggeltől estig, de hajnalban, a Bud Spencer szempár-dublőr válogatás többszáz döntősén hiába verekedtem át magam: mire mindenki leszállt a kompról, közel 8:30 lett a vágható dízelfüstben - legalább a verseny miatt volt egy-két penge hangú gép, ami kávé helyett adott némi lelkesedést.
A kikötő pontosan ugyanolyan veszélyes hely, mint bárhol a világon, csak épp ez nem ér véget a kapunál, hanem az egész országra igaz, ebben a témában érkezett az első ukáz a tapasztalt rókáktól: semmi értéket ne hagyj feltűnő helyen a kocsiban, mindig nézd meg, hogy bezárt-e, és ne beszélgess sokat azokkal a helyiekkel, akik nyomulnak feléd, mert bajba kerülhetsz. Oké, vettük. A marokkói pecsétet már a hajón megkaptuk az útlevelünkbe, a verseny szervezői elintéztek mindent, és a beengedési folyamat is egyszerű volt.
- Van drón az autóban?
- Nincs! (Feltételeztük, hogy nem gondol a táskában lévő DJI Mini 3 Próra a biztos úr)
- Bon Voyage!
Ettől a pillanattól kezdve pedig benn is voltunk a sűrűjében: bekapcsolt és működött az itiner, szóval az utat tudtuk, Afrika pedig szelid arcát mutatta, a versenyautók tucatjait úgy bámulta az utca népe, mint én minden mást: basszus, de menő az a 190-es Merci! Ahogy a következő, a következő utáni, meg az azutáni is – mintha az 1,8 millió legyártott példányból 1,5 millió itt lenne, de népszerű még a W123-as és a W124-es széria is, komplett taxidrosztok vannak tele velük, tiszta időutazás, bár talán 30-40 éve a német drosztokon nem egy retkes diszperzitesvödörből mosták vizes szivaccsal, de annyi baj legyen.
W210-ből elvétve felbukkan egy-egy, W211-et viszont már nem is láttam. Az úgynevezett Petit Taxi szolgáltatás népszerű darabja a Peugeot 205, de a Renault 19 is a napi utcakép része, tényleg elképesztő mennyiség jár ezekből. A helyi autók összetételéről és állapotáról külön blogposzttal készülök, alakul már a képgaléria hozzá, addig is lapozzunk.
A benzin körülbelül 500 forintba kerül, de a többi ár is elég konszolidált, 250 forintért vettünk fél literes kólát a benzinkúton (Mauritániában állítólag már nemhogy kóla, de benzinkút sem lesz túl könnyen), és enni is könnyedén lehet egy fejenként 1000-1500 forintos keretből, akár itallal együtt is.
Ne vigyél alkatrészt a szerelőnek, hiszen étterembe sem viszel húst, hogy megsüssék!
Jópofa mondás, de aki kitalálta, biztosan nem járt még Afrikában. Itt ugyanis bevett módszer, hogy megveszed a húst a hentesnél, leülsz egy szimpatikus asztalhoz ötven méterrel arrébb, és a helyi grillezős arc megsüti neked, salátát és kenyeret meg hoz neked bentről. Az éttermi szolgáltatás része, hogy a biztonsági személyzetként alkalmazott bőrpapucsos fater seprűnyéllel kergeti a betolakodókat, hogy tudj nyugodtan enni, legyen szó akár kóbor macskáról, akár egy tarháló kisgyerekről.
Jelentem, fillérekért zseniálisan jó marhasültet ettünk olyan isteni paradicsommal, amihez hasonlót Európában nagyon ritkán van szerencsénk enni, kezdtük megérezni az afrikai életstílust. Eleinte még azt hittem, hogy a versenykonvojnak szól a lelkes integetés a helyiektől, de nem, valójában a fehér ember pénztárcája jobban mozgatja őket, egy-két kisgyereknek mi is adtunk csomó apróságot, főleg snackeket, édességet és gyümölcslevet, de azért óvatosak voltunk, állítólag könnyen bajba is lehet kerülni, ha egy kritikus tömeggel találja magát szemben az ember. Ahol túl nagy volt a csapat, ott egyszerűen nem álltunk meg.
Varga Ádám elkészítette azokat a gyönyörű drónos felvételeket, amiből néhány képkockát a galériában is láttatok, de aztán rápattantunk a gázra, mert oda kellett érni a táborba és a raid-kategóriának itt még nem volt offroad szakasza, plusz lehetőleg minél jobb helyet kellett foglalni a leghidegebbnek ígérkező éjszakánkra, ahol kiderül, tényleg elég-e a 0 fokos hálózsák ahhoz, hogy ne fagyjunk meg az Atlasz-hegység lábánál.
Az Africa Race-sztori előző részei:
[1. rész] … és akkor mi karácsony után elindulunk
[2. rész] Gépátvétel szívással, de megjártuk a Col de Turinit!
