Így éltünk túl - a nagy Bamako beszámoló

Úgy éve már, hogy Kwak felett mélázva mondtam igent Tibinek a jelentkezésre, most pedig már vége is, újra itthon, beteljesült az álom, ráadásul újráznék. Annak ellenére gondolok romantikával vissza rá, hogy távolabb áll tőlem, mint bármi, amit előtte azt hittem szeretek. Én egy wellnessbe járó, éttermeket látogató, kényelemre törekvő forma voltam, a nomád életmód, a kosz, a rázós utak, a túl meleg, a túl hideg, a túl sok ember mind-mind csak zavaró tényezőként szerepeltek életemben. De most, ahogy fogytak az első szupermaraton kilométerei (3539 km) Marokkó gyomráig, úgy fordultam át nepperből Balló Attenboroughba, majd albínó Mahátma Gandhiba.

Marokkó gyönyörű, Afrika Svájca, az Atlasz-hegység pedig egyenesen káprázatos, már az első, hóval borított hegyeket átölelő naplemente látványa is percek alatt leolvaszt. A cél Fez városa volt, itt várt minket az első bivouac (tábor), vagyis itt gyűlt össze először a mezőny apraja-nagyja. Sosem felejtem a Marriott szálló parkolójában felcsapott pop-up autószervizt, a fúrók, kalapácsok és az alájuk csengő koccintások zaját. Itt még mindenki ereje teljében várta a másnapi éles rajtot, dőltek a sztorik, ment a haverkodás, kecskebőr dobok ütemére fogytak a pálinkával kísért kolbászok.

Órákkal később már Fez hajnali zűrzavarában verekedtük át magunkat egy kaotikus körforgalmon, ahol az autósok, kamionosok, traktorosok és motorosok között megjelentek az elektromos rolleresek is. “Azt köszi bazdmeg” - káromkodott valaki a CB-n, talán koccantak? Nem tudjuk, mi csak nyomtuk a gázt, a cél Merzouga volt, a Szahara kapuja (477 km). Panorámánk néhány óra alatt hátteret váltott, a zöld felett diadalmaskodott a homok, na meg a hideg kő.

Szállásunk, a Kasbah Mohayut tárt kapukkal várt, csak rátalálni volt nehéz a sötét éjszakában, majd a szobát, amit foglaltam együtt kerestük a szállásadókkal a börtön/hotel kompozitnak ható épületegyüttesben. Vacsora, alvás, itt már nem iszol a csapból, nincs fűtés, cserébe fagyosak a hajnalok, de már zsizseg benned az adrenalin.

Merzouga városa az Erg Chebbi dűnerendszer lábainál fekszik, a napfelteltét már leeresztett gumikkal és megemelt fordulatszámmal csodálhattuk a homokozóban.  Egy dűnét végül mi is megszívtunk, pedig jobban készültünk a homokra, mint közút télen a hóra, de jött Levente a Cayennel és megoldotta a helyzetet.

A cél aznap Erg Chigaga volt (420 km). Úgy este nyolc körül érhettünk Zagorába, ahol egy utcában kettő, a profi rallysok körében ismert autószerviz működik. Megtalálni könnyű, ugyanis motorosok várnak a metropolisz bejáratánál minden pilótát, hogy a nekik jobban tejelő mekanikhoz kalauzolják őket.

Én csak tojásért, meg kenyérért szálltam ki az autóból, amit egy fiatal srác segített beszerezni, aki néhány dirhamért már folyékonyan tudott angolul. Elsőként egy sampon/fogkrém boltba toppantunk, és kérdezett a kofa:

- Hány tojás kell?
Mennyi van?,
- Tíz!
Akkor tíz.
- Mindet elviszed? - nem értettem a helyzetet, de fizettem, így odaadták.

Jól van Aziz, már csak kenyér kell! - jeleztem segítőmnek, csendben ballagtunk tovább a sikátorban.

Nini, egy halbolt! - de a Szahara közepén?!
- Mennyi kell?
Mennyi van?
- Három!
Akkor három.
- Mindet elviszed myfriend? - elvittem és azóta is remélem, hogy nem vertem túl nagy éket Zagora gasztronómiai vérkeringésébe.

Se kerék, se hátsó futómű - Tibi, mi a f@sz van? - kérdeztem fel csapattársam, mire közölte, hogy már nagyon ült a Wrangler vége, és a szerelők azt ígérték megoldják. És mi történt? Megoldották. Néhány óra alatt faragtak egy műanyag közdarabot a rugó fölé, így négy centit emeltek az autó farán. Előtte is tökéletes volt, így viszont már kényelmes is, úgyhogy este 10-kor folytathattuk utunk a tábor felé. Én az aznap esti, dűneközi bivouacot vártam a legjobban, na meg a reggeli kolbászos rántottát.

Ez mindent elmond a következő órákról, a 65 kilométeres aszfalt-tábor távról. Nulla látótávolság, zéró út, cserébe hulla fáradtan navigálhattunk órákon keresztül támpontok nélkül a koordináták mentén sziklás homokban, hogy végül éjjel kettőkor beugrathassunk egy sötét dűne gyomrába (N29 54.039 W6 25.145 - itt menj át a dűnén - Bamako itiner). Szél volt, hideg, és bár hó nem esett, ez az éjszaka gyötrelmes volt. De nem úgy, mint a reggeli napfelkelte a homokhegyek tetején, ami életre szóló élmény jelent mindenkinek. 

Irány Assa (408 km), ki a homokozóból, majd gyors ebéd. Szerencsére mindenhol kapni kefta tajine-t, ami a csúcsban végződő kerámia neve, benne pedig hús és zöldségek. Forrón tálalják, még szinte sül benne a cucc, mellé hasáb és marokkói saláta jár. Érdemes kipróbálni, európai ízléssel is emészthető, sőt, finom étel!

Aztán vertük a kilométereket, összefutottunk a Moszkvicsos brigáddal, akik már a marokkói húsz fokban is ráengedték a fűtést, hogy hűljön a ruszki csoda. “Na, de hol fogunk aludni?” - kérdeztem Tibit, mert egy éjszaka a homokban bemelegítésnek még oké volt, rendszert azért egyikünk sem akart csinálni belőle. Booking találat nulla. Tripadvisor szintén. Googleben kettő, hoppá! A jobbikat választottuk, majd ide érkeztünk:

“Tesike, hova kerültünk?” - nyőgtem Tibinek az utolsókat megfáradt hangon, de éreztem, hogy csak most kezd izgalmassá válni a túra. Másodpercekkel később már a pálmabozótból előslattyogó strandpapucsos Aladdinokkal csacsorásztunk, mutatták a parkolást és tálalták háztetőre szervírozott vacsorát. Együnk? Ne együnk? - tanakodtunk. “Tudod, mit mondott Torrente, Tibi!” - úgyhogy megvacsoráztunk, majd közölték a helyiek, hogy a sárhotel megtelt :DDD - ezért minket máshova visznek.

Vittek is, mi voltunk az első vendégek a neten még nem látható hotelben, ráadásul komplett lakást kaptunk, a Jeep pedig kövön aludt egy mosónak készülő zárt garázsban közvetlenül alattunk. Afrika ilyen, semmi sem az, aminek elsőre látszik, a helyzet bármikor változhat, és ha szerencséd van, jó irányba.

Innentől összefolynak a napok, a végtelenségig írhatnám, sőt talán egy könyv is kijönne belőle, rövidítek.

Marokkó = Európa, de ezt csak azután érted meg, miután elhagytad délnek, vagyis Mauritánia felé. Már a határtól óriási a kontraszt, a házak eltűnnek, a táj kopár, a homokvihar állandó. Néhány falutábla jelzi csak, hogy épp egy településre érkeztél, meg az ajándékért rohanó emberek, akik ezúttal tényleg szegényebbek, mint a templom egerei. Az óceánpart viszony gyönyörű, életünk autózását éltük át egy hétfő reggelen, balra dűnék, jobbra óceán, a víz peremén ugrattunk egyenesen a napba. Az érzés hátborzongató volt, az egyik legnagyobb gyönyörűség, amit ember átélhet. Mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer legyen alkalma kipróbálni.

Nouakchott, vagyis Mauritánia fővárosa már újra a pokol. Rommá tört, leharcolt, sokadik életüket élő Mercedesek és Toyoták, por, szemét, elképzelhetetlen szegénység. Ide halni jár a lélek, felfoghatatlan állapotok, a saját szememnek is alig hittem. Ha valahova, ide biztos ne foglaljon senki nyaralást, mi is csak úgy becéztük: Novicsok. Nem tudok túl sok pozitívumot felhozni se Mauritániáról, se a fővárosról. Meggyőződésem, hogy a Bamako Rally is csak azért jár erre, mert az ország pont útban van Szenegál felé.

Na, de Szenegál. Azok az éjszakák, azok a nappalok! Már a határátlépés után lassítani kellett, majmok rohangásztak az úton, újra bezöldült a táj. Szenegálban már vannak utak, nem is rosszak, ugyanakkor fekvőrendőrök is, 40 centis mind. A jó hír az, hogy itt legalább kitáblázzák, nem úgy, mint később Guineában.

Szenegál tehát zöld, újra vannak fák és bokrok, tíz nap után ez jól esik a szemnek, mint egy hűvös zuhany a 44 fokban. Itt volt talán a leghangulatosabb szállásunk is, a Wassadou kempingben dobtuk ki a sátrakat a Gambia folyó partján. Hatalmas pálmafák, fehér bungalók, reggel majmok vettek körül minket, miután a vízilovak bőgésére ébredtünk. Itt éreztük először, hogy ez már tényleg az az Afrika, amit vártunk.

Guinea már keményebb dió, az utak minősége rettenetes, és a fekvőrendőrök is hegyesebbek és kitáblázva sincsenek. Rögtön, a határátlépéskor éreztük, hogy a színvonal tovább romlik, amikor a nádtetős bódéban útlevelet pecsételtettünk, és egy kakas megtámadt egy velünk várakozó nőt.

Giniben kátyú követi a kátyút, haladni öttel lehet, idegtépő minden méter, a terep pedig sziklás, vagy ragadós, vöröshomokos. Az ország érzésre szegényebb, mint Szenegál, és kevesebb a teherautó is, ezért mindent az egekbe emelt Peugeot 504 kombik tetejére pakolnak, majd a kilenc méter magas fogat tetején még utaznak ketten, ők a pakolók. Guinea fénypontja számomra a Menyasszony fátyla vízesés volt, mert:

• végre lefürödhettem, de persze gyönyörű is egyben.
• itt ismertem meg a Zöld Mambát, és nem lettünk barátok.
  
  

A pálmaerdők felett jó zenére elsuhanó naplemente, a falvakból áradó tömjénfüst, a hangok, az illatok, a hangulatok mind-mind olyan löketet adnak a testnek és léleknek, ami segít végigtolni a leghosszabb, éjszakába nyúló etapot is, majd elkísér haza. Ez a feltöltődés. Guineában a természet gyönyörű, végig olyan, mintha egy filmet néznél, amiben te vagy a főszereplő, de a rendőrök már némileg árnyalják a képet.

Míg többségük beérte egy ajándék öngyújtóval vagy tollal, akadt egy csög, aki gépfegyverrel a kezében üvöltött 50 euróért, mert szerinte nem biztonságos, hogy papucsban ültem az anyósülésen. Ő pénzt akart, végül megkapta, mi meg elkönyveltük Afrika adónak, mert egy ilyen túrán valójában ez az összeg már nem számít, sokkal fájóbb az élmény, amire mindig emlékezni fogok, ha Guineára gondolok.

Sierra Leone már megint más világ. Az előző országokkal ellentétben angol gyarmat volt, ez a hivatalos nyelv, szerintük beszélik is, de a Krio mégis merőben más, mint a brit english. “How da bodi?” - “Hogy vagy?” köszön az első rendőr, majd az összes többi hasonlóképp követi, ugyanis az ellenőrzőpontok minden település elején és végén általánosak Nyugat-Afrikában. De a jópofizás csupán színjáték, a fehér ember nekik csak lehetséges bevételt jelent, meg az évtizedekig tartó élősködést rajtuk, amíg francia, vagy angol gyarmat volt a teljes környező régió. Ha a mezőny elején haladsz, beérik egy-egy öngyújtóval, vagy ajándék tollal is, az utolsóknak azonban fizetni kell.

Salonéban - ahogy a helyiek hívják - már nincsenek égig pakolt karavánok, a csomag többnyire az utastérben kap helyet, cserébe az emberek - vagy állatok - az autó tetején lobognak. Az autók többnyire vállalható állapotúak, legalábbis az összkép már inkább egy tisztességes bontóra hasonlít, mint guruló fémhulladék telepre.

Freetown, vagyis a főváros egy nyüzsgő hangyaboly tele autóssal, motorossal, kivilágítatlan kamionossal, sötétben az úton gyalogló feketékkel, de leginkább TVS tuktukokkal. A tuktuk / egyéb közlekedők aránya 50-50 százalék, a külső sáv gyakorlatilag csak az övék, le-föl kasulnak mindenen át, öttel.

Mi a Radissonban foglaltunk szállást az utolsó két éjszakára, azt hittük ott majd nem csesznek ki velünk, tévedtünk. Az érkezésünkkor közölték, hogy a szobánkat kiadták másnak, de ekkor eltört bennem valami, így végül lakosztályt kaptunk. Másnak sem volt zökkenőmentes a szobaátvétel, egy pár ugyanis bekészített glettet, glettvasat és létrát talált a szobájukban a kulcsok átvétele után. Ők nem reklamáltak, látták, hogy helyzet van és síkba húzták a falat a később betoppanó karbantartó meglepetésére.

Mindeközben az ötcsillagos hotel parkolója hirtelen autókereskedéssé vált, helyi nepperek rohangásztak az autók között, jutalékra pályázó felhajtók szondáztatták a megfáradt tulajokat. A háttérben esküvő készülődött, megjött a fehérbe öltözött násznép is, de addigra a magyarok már lefizethették a DJ-t, a medence mellett megterített asztalok irányából hangosan üvöltött a micsoda lány.

Pezsgőzés, sztorizás, balsorsok, szerencsés eladások - ezek az emlékek maradtak meg bennem az utolsó afrikai éjszakáról. Másnap repültem.

Végig az volt az érzésem, hogy az erőltetett nyugati segítség inkább árt nekik, mint használ, hiszen a nádtetős civilizációra rászakadt a hirtelen globalizáció, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni, mert egyéb fejlődés már nem követte.

Évtizedekig élősködtek rajtuk a legnagyobb birodalmak, elvették a pénzük, az ásványkincseket kibányásztatták és lenyúlták, az embereket eladták rabszolgának. Látszólag most sincs ez másképp, csak nincs kimondva, nincs reflektorfényben és a legszomorúbb, hogy amíg Marokkóban látni némi esélyt a változásra, a többi állam sorsa látszólag kilátástalan. Így még megrendítőbb látni, hogy a sorsa ellenére szinte mindenki mosolyog, látszólag boldogok. 

Számomra a Bamako Rally egyik tanulsága, hogy el kell engednem az előítéleteimet.

Eleinte azon kattogtam, hogy melyik arab viselhet titokban bombamellényt, vagy melyik fekete fogja machetével lecsapni a karom. Hiba volt. Az itt élő népek szegényebbek, mint a templom egere, nincs pénzük semmire, nincs jóformán semmijük, viszont sokkal inkább megmaradtak klasszikus emberek, mint mi.

A legpudvább, legcsóróbbnak tűnő porfészekben is kézzel, lábbal, vagy akárhogy, de segíteni akartak a problémánkon, nem hagytak magunkra. Vízzel és étellel kínáltak, utat mutattak, akárhogy, de elmagyarázták, hogy mi van, és  nem a pénzért tették. Hanem, mert segíteni még mindig nem ment ki a divatból.

Köszönjük, hogy annyian néztetek minket a YouTube-on, a túrák folytatódnak, már vettem is egy Jeepet, hogy megtanuljak rendesen terepezni. Külön köszönjük a támogatást a Szakálmetálnak és az Eneos-nak, a tökéletes autót a Kornyik Jeep Works-nek és a remek polcrendszer a BigBox-nak. Extra tenki (Salonéban így mondják a Thank you-t) jár a Glosternek, és a Kedvenc Autókereskedésnek is, hogy pótoltak engem és Tibit erre a három hétre, bár nem lehetett könnyű dolguk.

Jelentkezz a Bamakora te is, a tizedét sem meséltem még el, életed legnagyobb élménye lesz, de csak ha kemény vagy, és nem adod fel.

Velünk és a Bamakós autókkal találkozhatsz az április 28-i Parkoló Parádén is!

Köszönjük, hogy idén ennyire eljöttetek a Parkoló Parádéra!

2025-ben újra találkozunk!