A Budapest-Bamako 2024 második futama is lezajlott, mi meg szántszándékkal Afrikában ragadtunk. Nem elvenni, hozzátenni egy kicsit, információban, látványosságokban, a verseny szűkre mért idejének kibővítésével, "hogy jobban bekaphassuk Afrikát!”.
-Piroska és a Farkas meséje után szabadon.-
Szóval több, mint egy hónapos beszámolót nem fogok a nyakatokba önteni, de megmutatom, mi történhet, ha a verseny után hazafelé egyetlen héttel meghosszabbítjátok az utazásotokat.
Szóval. Levente a leendő és lehetséges jövőbeni "Bamakós" az idei versenyről tudva, de azon nem részt véve leesett a repülővel Afrikába. A marrakeshi reptéren bóbiskolva várta "Mohamed" a helyi taxisom, kezében olvasható "Dr. Bubó" táblával.
Egy másik taximan és Levi visszarángatták az álomvilágból Mohammedet, aki a Le relais de Marrakech-be szállította a kalandoromat. Bár a tervben benne van az esti medina és a Suk bejárása is, a járatkésés ezt a programot magával vitte.
Reggel cserébe nem keltünk korán, a nap se sütött, a szél is fújt, sehogy nem akart képbe kerülni az Afrika feeling. A Trabi menetkész majdnem 11 órára lett, de ez számomra nem kétségbeejtő. Mivel a kempingben hanyagoltuk az európai reggelit, Marrakeshben egy külvárosi, poros, lovas és szamárkordés piacon húzódtunk az út szélére, ahol is idős, kendős, kissé bajszos néni sütögetett lepényt.
Mögötte kávézó, olívaolaj, mogyorókrém, méz került még a lepényhez és a mindehhez dukáló tea.
Az illemhelyet még az Africa Corps rombolhatta le, de a reggeli jó volt. És bár az argán olaj is ehető, ezen a területen inkább az olívával barátkozzunk.
Egy kedves ismerősöm Olaszországban a marokkói olíva olajat emberi fogyasztásra nem, max. patazsírnak javallja, de akinek nem ilyen kényes a gyomra, egye nyugodtan. Fekete bogyókból készül, kézzel szedve, gránit kövekkel darálják, gyékénytányérok között melegítés nélkül préselik és nem centrifugálják, hanem ülepítik.
Azért vagyok ilyen okos mert megálltunk egy olajütőben ahol mindezt elmagyarázták és megmutatták. Vettünk is belőle, kóstoltunk is belőle.
Tényleg szar.
Annak, aki kóstolta már a Toszkán, vagy a Szárd verziót, nem fog ízleni. Nyomokban sem érezhető a spizzikója, azaz garatban a csípőssége, szaga, színe állott és napraforgó-sárgás. Kóstolás után pedig még sokáig használt sütőolaj ízt böfögsz.
Mindezt immár csodás hegyvidéki tájon, mert elhagytuk a nagyvárost és a közlekedési káoszt. Persze itt is előfordul minden, aminek elő lehet fordulni.
2022-ben az autópályán szembenyargalt velünk egy elszabadult fehér ló. Botcsinálta filmrendező csinálhatta, mert rendes magyar filmben mindig van hozzá gémeskút, magyar zászló és meztelen nő.
Hű... Most elképzeltem Marokkóban az autópályán a ló után nyargalva Psota Irént.
Kicsit lenne Rejtő Jenői beütése.
Na!
A hegyekben vagyunk, és mi magunk nyargalunk a hágókon felfelé a Trabantokkal, hogy letekinthessünk az Ouzoud vízesésre. Egy rövid megállóra még van kapacitásunk, ami egy helyi termelői piac. Kicsit se nézünk ki turistának, a helyiek már láttak ilyet, nem nyúlnak elsőre a kés után.
Főleg a hangerő demonstráció után, amivel tettlegesség nélkül leordítom egy suhanc fejét, aki ki akarja húzni a Trabi slusszkulcsot a zsebemből. Van vagy 6-7 éves, de már próbálkozik.
Beljebb araszolunk, kóstolgatunk, bratyizunk, jillabat próbálunk, nem veszünk semmit. Ha meglátják az európai fizimiskánkat mindennek megszorozzák az árát kettővel. Nem mindenhol, ezt azért hozzáteszem. A turisták maguk kapatták el a helyieket. Ha turistás helyen mozogsz, tanulj meg ezzel a tudattal élni.
Persze kishazánk mentalitása is elismert már, mert amikor a turista-elfogó nepperek azzal szembesülnek hogy magyarok vagyunk, akkor mindig elhangzik egymás között a kasztráló kifejezés hogy: Hangáriiii... Dzsaszt-luuking...
Mivel én következetesen nem beszélem az angolt, bátran szívom tovább a vérüket franciául-arabul.
Olyan szintre fejlesztettem az alkudozást, hogy Zagorában már csak az utastársaim mehetnek be a szuvenírboltba, mert rám azt mondták hogy olyan vagyok mint egy született berber és gyerek van otthon elég, nem akarnak örökbe fogadni.
Térjünk vissza a kanyonba és ereszkedjünk be az Ouzoud vízeséshez.
Az út pár utolsó kilométerén Nagy Bendegúz kerekesszékes világjárót idézve: "gyermeknek látszó vadállatok támadnak meg bennünket".
Az út széléről ugrálnak elénk erőszakosan mutogatva üres pillepalackot, vagy hüvelykujjal száj felé jelezve a "szomjas vagyok" szimbolikát. Néhány azért kultúráltabban valami fűszernövényt vagy mentacsomót felkínálva próbál pénzt kunyerálni.
Nincs könnyű életük, nekem meg egyszerű a döntés. Mindegyiknek adni nem tudok, tehát akkor egyiknél sem állok meg. A *döné arzsan* ( adjál pénzt) kiabálásra, hangorkán a légkürtből és ellépnek a Trabi elől.
Ráadásul ez csak egy baromi rossz szokás.
Fehér ember:adjál pénzt!
Vagy ajándékot.
Leginkább mindkettőt.
Pedig itt aztán nem élnek rosszul. Mindenfelé van víz, öntözéses földművelés, termelés és turizmus. A gyerekek ápoltak, iskolába járnak, európai ruhákat hordanak. 8-9 évestől felfelé mindenki kezében mobiltelefon, alattuk minimum bicikli de gyakrabban robogó.
S, mégis.
A turistát levenni könnyű, tehát meg is teszik.
A csodálatos vízesés környékén a felnőttek dettó.
Beérsz a kisvárosba és mindenfelé sárga jelmezes emberek integetnek hová menjek leparkolni. Ha első áldozó lennék se biztos, hogy nem a saját fejem után mennék, de ez az erőszakos nyomulás nálam csak erőteljes ignorálást idéz elő. Főképp úgy, hogy öt éve tartom itt a kontaktot egy souvenir boltos turistavezetővel Juszuffal.
Tehát Leventével ön és közveszélyesen keresztülverjük magunkat az elfogóembereken, és amikor összepacsizok Juszuffal a nepperek hőzöngés nélkül szublimálnak.
Ezzel kapcsolatosan kicsit visszakanyarodnék.
Említettem a piacokat. A kicsiket, a termelői-, a helyi-, az ócskás- és a hetipiacokat. Rendkívüli élmény.
A forgatag, a sokszínűség, az emberek mentalitása és Afrika áruéhsége. Szerintem nincs termék ami ne lenne eladható Afrikában. Az élőállatok tömkelege, a termények helyi jelleggel, fűszerek importból a világ minden tájáról. Műszaki és főleg rövid lejáratú termékek keletről, ruhák egyenesen Kínából. S, azok a kapzsi, nyerészkedő szemek az egyik oldalról és óhajtozó, sóvár szempárok a másikról.
Kultúrában.
Mert itt a szakadt sátortetős, görbe faoszlopos, porban fulladozó piacon komoly kultúra van. A gyümölcsök felhalmozása impozáns, a fűszerek egymás mellettisége színes és frenetikus látvány, a ruhák vagy a kelmék kipakolása művészi.
Torokhangon kántáló árukínálók mindenfelé.
Mikrofonnal, hangosbeszélővel óriási bábeli zűrzavart okozva.
De minden árus gondosan rendez, pakol, porolgatja és dicséri áruját.
Kínál, kóstoltat a totál bizonytalan haszon reményében is.
S, befejezésként a piaci gasztronómia. Általában az utolsó fal melletti sor, a kifőzdéké. Kicsit szélmentesebb, kicsit árnyékosabb, nem több. A sátorlapokat tartó facövekek, a kesze-kusza madzagolás, a napszítta szakadt sátorlapok.
Igazán költői hely: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
A sátor alatt kecskelábú asztalok, székek. Modern világban nem ritkán igazi kínai műanyagcuccos. De a használt olajszag és a legyek nem műanyagok.
Nagy levegő, belépsz, leülsz. A 40-fokos poros levegő rögtön megfagy.
Néznek rád a helyiek, mint a borjú az újkapura.
Tekintetükben a kérdés:
Ez most komoly?
Túlélted Csernobilt és idejöttél meghalni?
Itt a higiénia olyan ritka, mint az űrutazás.
Ennek megvétózására kapja fel a nyakazótőke mellől a rongyot a pincér és törli az asztalomat frissiben véres-vizesre.
Ő is több nyelven beszél, én is.
Egy közös sincs közötte, úgyhogy gyorsan körbenézek és választok magamnak valami kisgyermekes családot.
Pont azt kérem mutogatással, amit Ők esznek.
Kisgyermekre való tekintettel csak nincs szuicid beütésük - gondolom.
Halat esznek.
Jó.
Én is.
Jól átsütve.
Én is.
Kenyérrel nem krumplival.
Én is.
Helyi vizet isznak kancsóból.
Én biztos nem!
Viszont ül a sátor sarkában egy rosszul öltözött idős bácsi. Eddig azt láttam, hogy ki nem küldik, nagyon nem szólnak hozzá, különösebben nem foglalkoznak vele.
Egy két családapa mielőtt kiviszi a családot a sátorból egy kenyérre ételt tesz, és odaviszi az öregnek.
Mit veszíthetek, fél kenyérrel egy hallal én is megtisztelem a szegény embert.
Mintha kalapáccsal vernéd be az ablakot.
Az ellenséges méregetésnek nyoma sincs tovább, a helyiek beszélgetése folytatódik a gyerekek fesztelenül randalíroznak, innentől kezdve oda tartozom, kutyába se vesznek.
Nem ezen az úton esett meg velem, de megtanultam a leckét. Most viszont Juszuf mutat egy parkolót esetleges kempinggel és kötelességtudattól átitatva visz körbe bennünket.
Nap vége van, a turisták tömegeit már visszafelé koordinálják Marrakesh irányába, de a barátom igen lestrapált. Két üzlete mellett vállal idegenvezetést, mert elmondása szerint azért beszél az arab mellett francia-angolul, hogy ezt kamatoztassa is.
A turbán természetesen a fejemre tekerve, hisz tőle kaptam fizetségképpen, amikor a boltjában nepperkedtem.
Na, de ez meg már régen volt.
Most csak ámulok és bámulok, mi mindent körbe építettek az elmúlt években a vízesés köré. Víz már tényleg csak nyomokban, de a hely még így is lenyűgözött. A mezőgazdaság sok vizet elszipkáz.
A kanyon kempingjei már öt éve is romosak voltak, nem várható csoda. Még a fenti, kicsit elvadult szállásom is zárva. Juszuf szerint ideiglenesen, mindkettőnk szerint végleg.
A szisztéma egyszerűsödött.
A tömegturizmus elveinek vetette alá magát a hely.
Marrakesh közel, kisbusz, nagybusz, mindenbusz indul reggel és felnyalogatja a hotelekből a kíváncsi turistaarcokat.
Ideérnek, néznek, esznek, vásárolnak, mennek.
Mire mi ideértünk pont a mennek ideje volt. Egy órán belül csendes lett a környék. Néhány lakóautó maradt csupán a füves parkolóban, német kisnyuggerekkel, akik zarándok folyosót tapostak ki a Trabantig és vissza.
Tetszett.
Az már kevésbé, hogy a sárga mellényes biztonságos őrrel nem tudtam kempingdíjban megegyezni.
Olyan volt mint az exeim.
Mikor már eldöntöttem hogy megugrom a szintet, magasabbra tette a lécet. Kifizettem a parkolót és átmentem a francia hotelhez. 500 méter volt a táv, szállásköltség pedig fele az iméntinek.
Vacsora után néztünk, ami harirában és sajtos lepényben teljesedett ki.
Remek éj volt.
A mecset a szomszéd telken, reggel ráhúztam indulás előtt a felnicsavarokra, mert a reggeli müezzin kicsit erős volt.
A társam korán kelő típus, neki biztos bejött a hajnali Korán. Mindenesetre leküldtem egy sétára a kanyonba, ahonnan másfél óra múlva izzadtan, de csodás fotókkal tért vissza.
Összepakolászás és néhány miatyánk elhangzása után nekivágunk megölni a Trabantot egy Atlasz átkeléssel.
A kellemes hátsókerék felfüggesztés törős Tizi n'Tichka helyett, ma a Tizi n'Outfi lesz a cél, ahol mértem már télidőben, hóban, jégben szakadékok között 13 literes csúcsfogyasztást 100 kilométeren. A Trabival.
A mostani út, a verőfényes napsütéssel inkább azt sugallja, hogy nemcsak a vizet, hanem az olajat is forralni fogom a motorban.
Ha tetszett, jön a következő rész!
Hol találkozhattok a Trabant-expedició csapatával, veteránjaikkal, közreműködőikkel?
Az Unix AMTS 2024-en a hétvégén, ahol az Xtreme Light Weight Offroad expediciós felszereléseivel felszerelt Trabantjukat állítják ki. Online pedig itt tudod követni a Trabantok kalandjait.
