Bálna 4: I lóvé you (folytatás)

Mielőtt azonban rátérnék, mit hozott tegnap a postás, felsorolok néhány pozitív motívumot is a bálna életéből: a hetekkel ezelőtti cikket követően megtalált az egyik előző-előző-előző tulaj azzal a remek hírrel, hogy nála maradt a harmadik kulcs! De nem ám egy sima, mezei bicskakulcs, hanem a kártya, amit ma is csak a legmenőbb autókhoz adnak, plusz az AMG feliratok a felnikről, amiket sosem tett fel. Telefonban megígérte, hogy mindezt napokon belül feladja postán és láss csodát, meg is érkezett a batyu néhány napon belül, nálam van a szajré és egyszer talán még működni is fog majd a központizár, de addig is örülök a kincseknek, hogy legalább hazataláltak. Köszönöm!

Ja és az előző-előző tulaj is bekapcsolódott a nosztalgiázásba: átadta a lakatolásról készült fotódokumentációt, szóval most már pontosan látom, milyen állapotban volt, mielőtt elindult volna az újjászületés útján. Spoiler: borzalmasan nézett ki. De azt is látni, hogy a lakatos remek munkát végzett, vagyis minden problémás részt friss, a gyári formára egyengetett lemezzel pótolt, majd alaposan üreg- és alvázvédett.

Én pedig az az idióta vagyok, aki szereti megismerni az autói történetét, ezért, ha már így alakult tovább mentem - nem, nem a kárvertikálon - , a Google pedig most sem hagyott cserben. A rendszámot beírva ugyanis találtam egy képet, amint egy győri hotel előtt parkol a bálna. Írtam is egy emailt az üzemeltető cég vezetőjének, aki válaszában átirányított egy nagyon kedves könyvelő hölgyhöz. Képzelhetitek, hogy az autóbuzi és a hangja alapján idősebb könyvelő nő között milyen heves, autóipari érzelmektől túlfűtött diskurzus zajlott a tíz éve elpusztult, forgalomból kivont, majd eladott cégautóról. Tárcsáztam hát a Matávos számot, és idézem:

Csókolom, vettem egy régi Mercedest, ami XY szerint az önöké volt, az előéletét nyomozom, szeretném megismerni a történetét.
- "Kérem, diktálja a rendszámot."
GFN-580- "Igen, valóban volt ilyen rendszámú könnyűgépjármű a könyvelésben, de már ki lett vezetve, miután megvált tőle a vállalkozás. Többet nem mondhatok."
Oké, de ki volt a tulaj és mire használta? Tudok vele beszélni?
- "A tulajdonos nem kíván nyilatkozni az autó műszaki állapotáról, eladta."
De engem nem érdekel a műszaki állapota, csak néhány morzsát szeretnék arról, mégis ki és mire használta, szerette?! nem szerette?! valamit!
- "Uram, kérem, értse meg, az autó korábbi tulajdonosa üzletember volt, nem pedig olyan, amilyenekről hallani lehetett a kilencvenes években, hogy ilyenekkel közlekedtek."
Nem volt maffiózó, drogbáró, gyilkos?
- "Jaj, szándékosan nem akartam így fogalmazni, de igen, ha ön már kimondta, erre gondoltam."
Köszönöm.

Hát, nagyjából ennyit sikerült a hölgytől kiderítenem, majd rövidesen írtam még egy utolsó emailt a cég központi címére bízva abban, hogy valaki jelentkezik majd egyszer. Ezidáig sajnos ez nem történt meg, de még várom, a hölgynek - aki egyébként az elmondása szerint olvassa a témában születő cikkeket - innen is köszönöm a segítségét.

Attila egyébként végül megtalálta a bálna legfőbb elektromos hibájának forrását, ezért nem indexelt, nem volt hajlandó szélvédőt törölni, sőt a hátsó sminktükrök is csak pislákoltak, ráadásul ha bekapcsoltam egy új fogyasztót, a rádió egyszerűen újraindult. Ez volt az a hiba, ami miatt egyáltalán elvitettem hozzá az autót akkor, amikor még napi járósnak szántam, és eszem ágában sem volt komolyabb restaurálásba fogni. Hogy mi volt a probléma? Néhány elkötött és benne felejtett, utólagos riasztó kábel, meg egy hibás gyújtáskapcsoló. Attila persze úgy nyilatkozott, hogy csupán szerencséje volt, azért nem kellett mind a 11 kilométernyi kábelt végigbinzsdiznie, de én tudom, hogy ez több, mint puszta mázli. Ehhez komoly tudás meg tapasztalat kellett és talán egy lapátnyi bálnaszelídítő ösztön is.

Tehát a cet újabb és újabb pontokon születik újjá, mint egy négykerekű főnixmadár. Például, ott van a hátsó roló is. Igen, újra működik. Ez nekem most alig három másodpercbe telt leírni, de a másik oldalon majdnem egy heti munkát jelentett. Miért? Mert a roló egyszerűen úgy van tervezve, hogy idővel megölje önmagát. Először a zsír elkoszolódik, megkeményedik, majd a fogaskerekek szépen ledarálják magukat erőlködés közben. Ez a dara aztán bepotyog a villanymotorba, amely hősiesen feláldozza magát a heves rolózások oltárán és leég. Yeah!

A felújításhoz persze nem elég egy új fogaskerék. Nem. Ez túl egyszerű lenne. Először is ki kell pakolni a teljes hátsó lakrészt, a B-oszloptól hátrafelé mindent, a csomagtartó burkolatait is szét kell szedni, csak azt már a másik irányból, mert miért is ne. És amikor végre ott tartanál, hogy cseréled a villanymotort, irány a bontó. És nem egyszer, hanem egymás után háromszor, mert egyik bontott villanymotor sincs már a toppon, felszerelve már nincs elég erő bennük a mechanika mozgatásához. Egyszerű? Nem. Idegölő munka? Határozottan. Pláne a hidegben, amikor minden, de tényleg minden azonnal törik, mintha az alkatrészek tiltakoznának. De sikerült. Kész. És most ott tartunk, hogy a hátsó roló újra működik. Hogy megérte-e? Fogalmam sincs. De legalább mostantól stílusosan árnyékolja a hátul valójában sosem ülők tarkóját a Merci, mintha egy Rolls-ban ülnénk. Na jó, nem egészen, de hadd higgyem ezt egy kicsit.

De ha már a hátuljánál tartunk, beszéljünk a hátsó szélvédőről, ami a sarkánál tejesedett, vagyis elengedett a laminálás és baromi csúnyán nézett ki. Ez ugyanis egyre jobban idegesített, és végül nem is bírtam ki, szóval heves kutatásba kezdtem. A gyári, új, laminált hátsó szélvédő 1,2 millió forint, de szerencsémre már nem forgalmazzák, mert még a végén megrendeltem volna. 

Először az Ebayen találtam egy utángyártott példányt, de az se nem gyári, se nem laminált, ráadásul fogalmam sem volt, hogy végül milyen minőséget képvisel a negyvenezerért leszállított cucc, mert a nevét még soha életemben nem hallottam korábban. Továbbléptem.

Végül a hazai Pilkingtonnál sikerült találnom egy utolsó darabot a készletből, és nem is akármilyet, hanem egy pontosan olyat, amilyen nekem kell: fűtőszálas és antennás. Ez egy eredeti laminált üveg, bár Merci csillag nélkül, így nem is kerül 1,2 millió forintba, „csak” közel kétszázba. Megrendeltem, a poén pedig az egészben az, hogy abban a Pilkington központi raktárában pihent már évek óta, ami Attila bálnakeltetőjétől csupán néhány kilométerre van.

Természetesen a beszerelés sem egyszerű. Mert miért is lenne? Ez a bálna, itt semmi sem az. A művelethez szakképzett személyzet kell, akik egy teljes napon keresztül építik be a helyére. Ott van ugyanis a megvigyázandó és drága fém keret, a szélvédő súlya, na meg a halálosan fontos pozícionálás, amitől a szaki tényleg csak sírni tud. És mielőtt a csere megtörténhetne, egy lakatosnak még pótolnia és javítania kell a letört, elrohadt, elhagyott kerettartó klipszeket is, mert persze, ezek sem voltak rendben. A lényeg, hogy végül sikerült. Attila péntek reggel egy fotóval ébresztett, ahogy a cet a Pilkington hatalmas épülete előtt terül, néhány órával később pedig már jött is az első csendélet az új hátsó szélvédőn át. Köszönöm a Pilkington minden munkatársának, aki időt, energiát és szakértelmet tett a sztoriba, mert tudom, hogy ez nem volt egyszerű menet.

Na, és a tetőablak. A tetőlemez gyárilag kapott egy réteg hangszigetelő bitument, hogy a mérnökök még tovább fokozzák az utastér csendjét, na meg valahogy összehozzák a 2,2 tonnás önsúlyt.

De a bitumen idővel úgy döntött, hogy nem tartozik senkinek semmivel, lepereg, lecsepeg és hová máshová, mint a tetőablak mechanikájába. Ott aztán kezdődik a pusztítás: tönkreteszi a szerkezetet, összekeni a világos tetőkárpitot, elgörbíti, végül pedig szét is töri a spiátereket. Ismét yeah! Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy ennél egy drogfüggő is kevésbé él önpusztítóbb életmódot. De sebaj, innen szép nyerni!

A tetőablak teljes felújítása végül napokig tartott. A spiátereket egyenesbe hozta a mester, a görgők új gumipapucsokat kaptak és minden apró zug kitakarítottak. Az egész mechanikát úgy rakta végül össze Atti, mintha vadiúj lenne, most pedig olyan simán siklik, mint amikor valóban új volt.

Ez is pipa. Innentől már tényleg alig van hátra valami - gondoltam akkor magamban – csak a vákuumrendszer, ami jelenleg inkább csak dísz, hiszen alig működik, meg a fabetéttel mókolás. Ja, és folyik a motorolaj, meg szivárog a hűtő, szóval, csak apróságok. De ha egyszer és most hangsúlyozom: ha egyszer minden elkészül, az ország legszebb W140-es bálnái között lesz.

Hát persze, hogy még több bonyodalmat. Először is, megérkezett a hátsó lámpák közepe. A világ legkedvesebb kiszállító hölgye pedig, akinek a nevét sajnos nem tudom, de ezúton is küldöm neki a tiszteletbeli előléptetést, amikor megtudta, hogy ez a "bálnához" lesz, amiről már olvasott, majd kiugrott a bőréből. Ha minden futár ennyire vidám lenne, amikor egy alkatrészt kézbesít, a szervizek már csak a lelkes mosolyuk miatt is naponta rendelnének valamit.

Aztán jött a dráma. Amikor már azt hittem, hogy végre révbe értem, Attila, az én szemfüles szakértőm elküldte az első fotót. És mit látok? Az árnyalat nem stimmel. Nem, nem kicsit nem stimmel. Nagyon nem. Korábban az internetes önjelölt szakértők kórusa mind azt mondta, hogy a DEPO középrész pompásan mutat majd a két ULO lámpabúra között. Nos, hadd mondjam el, ez nem pont így lett. Olyan színeltérés tátongott közöttük, hogy az már egyenesen ciki, nem maradhatott így.

Egy újabb éjszaka következett kávéval, fórumbújással, fordítással és azokkal az online csalókkal való levelezéssel, akiknek több fizetési módjuk van, mint egy svájci banknak. Végül három példányra bukkantam, az egyik Hollandiában volt, a másik Bulgáriában, a harmadik Portugáliában, az áruk pedig átlagosan 370 euró. Igen, jól írtam. Egy darab műanyag prizmáért, amit a Mercedes már nem gyárt, az utángyártott változata is ritkább, mint egy becsületes politikus, és minden létező példány már beázott, megsárgult vagy elrepedt.

Addig ültem hát bambán és meredtem az elképesztő árra meg a világhódító forint rég elvesztett csatájára az euróval szemben, hogy majd kijött az aranyerem. Igen, ennyire abszurd lett a helyzet. Aztán minden reményemet összeszedve írtam egy-egy levelet az eladóknak, miközben azon morfondíroztam, vajon a válaszuk megérkezik-e még az én életemben. De aztán történt valami. Egy hazai csoporttárs megkeresett, mert volt egy darab eladó példánya, mindössze tízezerért. Az egyetlen probléma? Repedt. De mit számít az, ha stimmel a szín, és a repedés olyan helyen van, ahol beázni talán sosem fog? Az üzletet gyorsan ledumáltuk, elhozta a kincset és amikor kibontottuk, kiderült, hogy... tökéletes.

Megjött a fabetét is. Egy Zanussi hűtő szállítására is alkalmas méretű dobozban volt egy mikrósütőnek is kényelmes másik, amiben papír rongyba csomagolva várta a millió dolláros bébi, hogy annyi év sötétség után valaki kinyissa, és beépítse. Amikor pedig kicsomagoltam, nem hittem a szememnek. Gyönyörű volt. Tökéletes. A felület hibátlan, a fa illata olyan nosztalgikus, hogy szinte visszarepített 1998 júliusába, amikor valaki elképesztő odafigyeléssel és szakértelemmel megalkotta. Az egész darab sugárzott egyfajta old-money hangulatot, amit ma már nem érezni egyetlen új autóban sem. Bele se merek gondolni, milyen lesz, amikor a valódi fa illata találkozik a valódi bőrével és, hogy milyen tökéletes elegyet alkotnak majd. Alig várom!

Természetesen rögtön hívtam Attilát. "Megjött a cucc!" – mondtam, és már szervezte is a lyukak maratását, aztán pedig mehet is be. Ez a nap egyszerűen tökéletes volt. Az ilyen pillanatokért érdemes az embernek öreg autókkal bíbelődnie.

Hát, itt tartunk most. A terv a bálna újjászületése, de még hátra van néhány apróság, amitől amúgy a legtöbb autószerelő álma rémálommá válik. A vákuum-rendszer? A központizár? Ezek olyan dolgok, amelyekről az ember azt gondolja, hogy egyszerűek, de ez egy öreg luxusautó, itt semmi sem egyszerű.

És persze ott van még a kétlépcsős olajcsere átmosással, ami nagyjából olyan lesz, mintha egy öreg bálnát próbálnánk méregteleníteni egy wellness-hétvégén. Ehhez már meg is rendeltük a karter tömítést, mert ott folyik a leglátványosabban az olaj. Utána jön a polír, a teljes, több napos kozmetika, majd a kerámia bevonat. Aztán, ha minden jól megy, hamarosan egész vállalható lesz, vagyis az optimizmusom pedig továbbra is határtalan.

És hogy kiknek jár még köszönet?

Attilának, aki mára a mindennapjaim része lett, és hiányozna, ha nem hívna fel egy-egy újabb szívással. A futár lánynak, aki boldogságot kézbesít, és mellette alkatrészeket is. Az előző tulajoknak, akik nélkül ez az egész projekt nem is létezne. Prizmamentő Andrásnak, na meg Wiedermann Karcsinak (Autóaddikt), aki hajlandó volt eladni nekem egy csomó megmaradt gyári alkatrészét – köztük egy vadiúj, gyári Merci csillagot az elejére.

A jelenlegi állás? 7m. Aki érti, érti.

Lapzárta update:

Nos, mint mindig, a valóság megint közbeszólt. Kiderült, hogy a vákuum-rendszernél nagyobb a baj, mint gondoltuk. A bal hátsó ajtó papundeklije elvetemedett – igen, ez egy szó, és mostantól rettegek tőle. A központizár? Teljesen halott. És a multikontúr ülések zsákjai? Hát, azok úgy tartják bent a levegőt, mint egy szitává lőtt tengeralattjáró.

De tudjátok mit? Én élvezem. Mert ez Bruno Sacco munkásságának egyik ikonikus lenyomata és én tudtam, hogy nem lesz könnyű eset, de egyszer úgyis minden bálna megtanul úszni.