hirdetés

Egy szokásos hétfő esti kocsmázás alkalmával kérdezte nagypályás
autós újságíró haverom: "Nem akarsz elmenni szombaton egy dzsipes
kirándulásra?". Nem kimondottan kirándulós fajta vagyok, de valamiért
tetszett az ajánlata. Kiderült, hogy a kirándulásnál
kicsivel bonyolultabb az ügy, mert nekem kellene vezetni egy böhöm
nagy Nissant a Pilisben. Mivel terepjárós múltam nem valami fényes
- mindössze egyszer álltam arrébb a csajom RAV4-esével, amikor a
házmester rátolta a kukákat -, közöltem fenntartásaimat. Mint kiderült,
ez egyáltalán nem gond, terepguru lesz a túravezető, a kocsiban pedig
ott lesz majd valaki, aki szintén nem ma kezdte. Jól van, menjünk!

Szombat hajnali 8 órára jött értem az egyik csapattársam egy Hyundai
Tucsonnal. Az Eurosporton vagy százszor láttam már reklámozni,
ott valahogy szép nagy állatnak nézett ki, de a látszat sokszor
csal. Csinos kis városi kamudzsip, leendő háziasszonyoknak,
ülésfűtéssel, kazettás magnóval(!). A találkozó előtt még el kellett
szaladnunk valakiért, útközben ordít a ZZ Top, a kesztyűtartóban még
egy tucat kortárs zene a műsoros kazik fénykorából.

Alig késünk a találkozóról, a Bécsi úti benzinkút mellett már ott áll
egy Toyota, ami ránézésre mindenhol elmegy (el is ment), egy
Mitsubishi L200-as Pick Up és egy Nissan Pathfinder, de nagy
kedvencem, az X5-ös BMW sajnos mégsem tudott eljönni. Bemutatkozás,
néhány udvariassági kör, oké, akkor húzzunk. Nem mondom, kicsit hülyén
érzem magam a bézs bőrkormány mögött.

A gép full extrás, bőr mindenütt, fedélzeti komputer, automataváltó,
anyán kínja,
érdekesen mutatunk benne félkatonai öltözetben és fémbetétes
bakancsban. Viszont pikk-pakk sikerült akklimatizálódni: 200 méter
Csobánka felé, és már fél kézzel fogom a kormányt (ballal), jobb
könyökömet letámasztom a két ülés közötti könyöklőre, enyhén
ránehezedek és leheletnyit előre is döntöm a testem.

Mentségemre legyen mondva,
automata kocsit ugyanannyiszor vezettem, mint terepjárót, ráadásul a
két időpont egybe is esett. Alig ér véget a második szám az előző
Thievery albumról, már kanyarodunk is le a műútról. Kicsit parázok,
pedig erre semmi ok, laza földúton kanyargunk néhány percet, és már meg
is állunk egy várrom tövében. Klassz.

Mint kiderül, az egri vár falai alatt állunk, vagyis majdnem,
ugyanis
itt forgatták az Egri csillagok várbevevős jeleneteit a kvarcórás
janicsárokkal. Körülnézünk, ürítünk, a Hyundai kerekeiből levegőt
is, szigorúan érzésre, mert keréknyomásmérő nincs nálunk - a puhább
gumi állítólag nem csúszik annyira. Szállunk is vissza a kocsikba, mert
pillanatok alatt elkezd esni valami, amitől olyan lesz a terep, mintha
takonnyal locsolták volna föl.

Csúszkálgat is a Nissan ide-oda, rázza a seggét, de semmi komolyabb.
Egészen míg meg nem szólal az adóvevő: nagyon csúszik az út, óvatosan
ereszkedjünk lefelé.
Az első fontos szabály, hogy mindig úgy helyezkedjünk, hogy ha
az előttünk lévővel történik valami (visszacsúszik vagy megáll), ne
legyen ütközés. Szépen megvárom, míg leér, addig segítőm elmagyarázza,
hogy ilyenkor egyesben, a motorfékre hagyatkozva kell menni.

Mióta a földúton vagyunk,
bekapcsoltuk a négykerékhajtást, most rányomjuk a felezőt is.
Elengedem a gépet, ami annak rendje és módja szerint elkezd gyorsulni,
persze, hogy fékezek. Talán ez volt az a pillanat, amitől kezdve
délután háromig összesen ha hét másodpercet lehetett egyenesben a
kormány. Megjelennek az első izzadságcseppek a homlokomon, de lent
vagyok, bakker, nem hiába néztem annyit a tévében, hogy csinálja
Loeb!

Ablak lehúz, szellőztetés, másodszor is elkezdődik a Thievery, mert
kiderül, hogy csak ez az egy CD van nálunk.
Megint kanyargás van műsoron, amíg el nem érjük az első komoly
akadályt, egy szép, hosszú, lucskos emelkedőt. Hamar fent van
mindenki, én jövök, valami azt súgja, ez lesz az, ami miatt futkosott a
hideg a hátamon. Hátulról jön az ukáz: nyomjad!

Nyomom én, de ez a rohadék gyakorlatilag
arra megy, amerre akar, és richtig úgy akar, hogy beleesik egy fél
méter mély keréknyomba, onnan aztán se előre, se hátra. Hiszem én,
mert persze rosszul csinálom. Rükverc, ráállok a gázra, és láss csodát,
tényleg elindulunk. Azt nem mondom, hogy 100 százalékig azt csinálja,
ami a fejemben van, de kiszedjük magunkat és leérünk az emelkedő
aljára, jöhet a második nekifutás. Gáz, de hiába, az első meleg
helyzetnél elengedem, fennakadunk - megint visszatolat.

Ez megy még kétszer, már a hátamon folyik az izzadság, a p*****ba
kívánom az egész helyzetet. Oktatóm ötödször is elmondja:
nyomd a gázt, ne engedd vissza soha és maradj a nyomban! Végre
sikerül felülkerekedni a beidegződéseken, 20 perc bénázás után csak
felérek a dombocskára, ahol karba tett kézzel áll az egész csapat, és
engem néz. Kiszállok, és mintha mi sem történt volna, közlöm velük:
mehetünk!

Megyünk is.
Egyre undorítóbb idő van, egyre jobban csúszik az út, és egyre
jobban szokom a szántást. Ebből kifolyólag elkezdem élvezni az
egészet, alkalmi útitársamnak ezzel egy időben kisimulni látszanak a
ráncai. Már harmadszor szól a Thievery, kicsit kezd uncsi lenni, de
hamar megfeledkezünk róla, mert a terep egyre durvább. Elég hülyén
festhetek, amint a melegebb helyzetek előtt hangosan mondom, mit is
kell csinálni, de nem nagyon érdekel, mert egyre gördülékenyebben
haladunk, és már érzem, hogy az adrenalin szintem rendesen megy
felfelé.

Kicsit megállunk megint, akkor szól a túravezetőnk, hogy nem ártana
leengedni az én gumimból is, akkor talán nem fogok majd annyira
csúszkálni, nyári gumi ide vagy oda. Köszi! Szakszerűen végezzük a
műveletet,
körömmel nyomjuk be a szelepet, először 18 másodpercig, aztán meg
érzésre. Tulajdonképpeni vendéglátóm, aki eddig tanácsokkal
bombázott a hátsó ülésről, átül egy másik kocsiba; ami, ha innen nézem
király, mert már egyedül is rám meri bízni a 15 millás dögöt, ha meg
onnan, akkor elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja a süllyedő
hajót.

Valamivel jobb lett, de mivel esik folyamatosan, egyre nagyobb a sár,
ugyanúgy csúszkálunk, mint eddig. Újabb okosságot vések a fejembe és
ismételgetem mantraként:
a kerék mindig arra álljon, amerre menni akarok. Ez látszólag
elég egyszerű feladat, ellentétben azzal a hellyel, ahova pont akkor
érkeztünk meg, amikor tele lett a tökünk a Thievery-vel. Az út olyan 20
méterre szélesedett ki, jobbról egy part zárta, balról valami más, a
jobb szélén a közepéig térdig érő keréknyomok a méteres sárban, a balon
pedig olyan tócsák, amiket csak medencéknek vagyok képes hívni.

A Hyundai persze előttem elakad. Amíg a Toyota kihúzza,
kicseréljük a CD-t a csapat birtokában levő másik lemezre, az első
Yonderre. Mielőtt nekivágnék a lehetetlen küldetésnek - miszerint
jussak át a másik oldalra - jót röhögök a kocsin és magamon, tök
sárosak vagyunk mind a ketten. Megpróbálok felkapatni a jobb oldali
rézsüre, azt tervezem, onnan valahogy átevickélek a túlpartra, a nagyok
is így csinálták.

Persze én az első pillanattól kezdve csúszok középre, ebből kifolyólag
kimondottan be vagyok szarva, hogy
1: beleborulok a medencébe, 2: nem borulok, csak beleragadok a
közepébe, és ki kell úsznom onnan. Miután már csak egy köpésre
voltam a víztől, szerintem teljesen érthető okokból megszegtem a
legfontosabb szabályt és leléptem a gázról. Ezzel nem arattam valami
nagy sikert, de legalább alaposan oldalra dőlve beragadtam a
sártengerbe.

Mivel felszólítottak, hogy próbáljak meg kitolatni,
lehúztam az ablakot (akkor láttam, hogy az ajtót nem is lehetne
kinyitni) és ráálltam a gázra, amivel annyit sikerült elérni, hogy
az utastér és a hajam is sáros lett. Jött a Toyota, kihúzott,
természetesen a medencén keresztül. Felrobban életem első
adrenalinbombája.

Túl az első igazi nagy traumán nem kellett sokat várni a
következőre. Szokásos félméteres sár, emelkedő, egy autónyi szélességű
út, ami egyszer csak élesen jobbra fordul. Megállunk, felmérjük a
terepet, amíg visszaszállok, átértelmezem magamban a "barázdált" szó
jelentését. Előre látom a sorsom,
és bár most már tényleg addig nyomom a gázt, ameddig bírom,
beragadok. Szerencsére keresztbe, így könnyen felránt a Toyota a
domb oldalára. Ahol technikai szünetet tartunk, mert a bonus track elég
húzósra sikerült.

A sorstárs Hyundai jobb első kereke leereszt, ki kell cserélni
(a sár betüremkedett a felni és a gumi közé - a szerk). Mindezt egy
csúszós, sáros fűvel borított emelkedőn, egy olyan gyári(!) emelővel,
amivel még egy kaszinó ablakát sem lehetne betörni. A szakik persze
megoldják, két perc alatt teszik fel a pótkereket, egy hamisítatlan
virsligumisat, így szegény kis Hyudainak fel kell mutatni a piros
lapot, mehet haza.

De ahhoz el kell jutni a betonútig, így kóricálunk még egy kicsit,
végignézzük, hogy megy fel a virsli pótkerékkel egy hóborította, 45
fokos emelkedőn, amitől ugyan én is tartok egy kicsit, de alig várom,
hogy nekimehessek. Padlógáz, azt' gyerünk, ami kifér a csövön, a végén
még egy flash:
a meredek fal és a nagydarab autó miatt nem lehetett látni, hova is
érkezünk, így a földet érés altesti tájékon is bizsergést okoz. A
Tucson elköszön, de mivel kisütött a nap, maradunk még. Megyünk egy
olyan kört, amire tuti, hogy sokáig emlékezni fogunk.

Túravezetőnk közli, hogy oké, akkor a végén még egy
"kicsit sarazhatunk meg vizezhetünk". Két perc múlva oda is
érünk egy teljesen befagyott, kisebb tószerű gázlóhoz. Egy domb
tetejéről látom, hogy a többiek már a szélén állnak. A Toyota
gondolkodás nélkül nekimegy, lassan araszol előre, kis tolatás, aztán
megint előre. Töri a jeget. Nekünk, mert hogy mi is megyünk bele a
vízbe. A Mitsu már simán át is ért, aztán persze mi is.

Jó magyar focista módjára ettől vérszemet is kaptam, és már nem
egyesben pötyögés megy a sárban, hanem harmadik és gyerünk. Sikerült is
majdnem pofára esni, de még idejében kapcsoltam, ezért egy kínos
tolatással sikerült megúszni a harmadik mentést. Visszagurultunk oda,
ahonnan indultunk,
közben azért az élvezet kedvéért még egyszer átmentünk a vízen.
Útközben csatlakozott egy haveri Toyota Hilux is, aminek a környéken
lesz bemutatója, a srácok éppen a tesztkört indulnak bejárni, szerintük
35 perc az egész. Ebéd vagy bevállaljuk?

Az az igazság, hogy az a 35 perc nekünk 128-ig tartott.A sok
kínos részlettől ezért eltekintenék, és inkább két sikeres manővert
állítanék fókuszba. Az első az volt, amikor a nap folyamán először
végeztünk összetett gyakorlatot. A méteres sárban 180 fokos jobb
kanyar, majd 180 fokban vissza balra, fel egy dombra, ahol az úttal
párhuzamosan megáll. A Mitsu másodszorra tökéletesen megcsinálta, én
szintén másodszorra, de a párhuzamossággal volt egy kis probléma:
merőleges lett.

A nap talán legszemetebb esete azon a bizonyos medencés útakadályon
történt, ezúttal visszafelé. A mai napig tisztázatlan körülmények
között,
az úton keresztbe állva, ám előre haladva sikerült átverekedni
Nissanunkat a másik oldalra. Délután háromkor vetettünk véget
önmagunk kínzásának, amikor is már a fáradtságtól reszkető térdeinkig
voltunk sárosak.

Abban a pillanatban semmit nem kívántunk jobban, mint egy kád forró
vizet és egy vájling körmös pacalt kovászos uborkával, úgyhogy nem
indultunk el lángosost keresni, hanem elhúztunk haza. Útközben még jól
beindult a fantáziánk:
legközelebb már nem bohóckodunk, hanem lemegyünk mondjuk a
Balatonra, halászlevet enni, de úgy, hogy nem ér aszfaltúton menni.
Meglátjuk, meddig jutunk.