Porsche-vétel vajazott teflonon csusszanva

Tárgy: 44-es

Dátum: Fri, 9 Oct 2009 18:50:53 +0200

Feladó: M. Ferenc

Címzett: Csikós Zsolt

Sajnos rettenetesen szeretem az autókat. Korom előrehaladtával a medzsó-gyűjtés és anyagi lehetőségeim (ha nem is bővülésével, de egyáltalán) létrejöttével felnőttkori nagymedzsó-gyűjtésbe torkollott. Az előbbi nem is elsősorban anyagi, sokkal inkább helykérdés, ugyanis nem kizárólag drága autókra vágyom, hanem olyanokra, amiket valami miatt szeretni lehet, és amiket valamilyen tulajdonságuk miatt birtokolni érdemes. Ha a kívánt – őrzött – ipari csarnok mégis rendelkezésemre állna, nem csak drága cuccal tölteném meg: helyet kapna benne az I. generációs Panda – design-történeti mérföldkő, Japánban például rendkívüli tisztelet övezi, ha felbukkan egy-egy példány, 1M Ft-körüli yenért cserél gazdát –, vagy a krómlökhárítós Alfasud – mindegyiket megette a rozsda –, de persze végtelen anyagi eszközök birtokában én is kábé ide jutnék.

Ipari csarnok hiányában viszont marad a két lábbal a földön járás – ami ugye önmagában az autóbuziság tökéletes ellentéte. Tavalyi év végén már láttam az alagút végén a fényt, ugyanis tudtam, hogy a „céges” kocsim tavasszal 5 éves lesz, így nagyobb adóbukás nélkül eladhatom, hogy az árát valami őrültségre költsem. Garázshely csak a lakásomtól távolabb áll rendelkezésemre, így ha a mindennapi használatot fenn akartam tartani, akkor semmiképp sem lehetett semmi különösebben drága, vagy érzékeny. Szerencsére nem vezetek sokat (évi 9-10 ezer km), így legalább ez lehetővé tette számomra, hogy valami öregebb, de ennyit azért kibíró autót vegyek meg. Márka/típusválasztás-ügyében az olasz-francia vonalat rozsda és megbízhatatlanság miatt hamar kizártam, a japánnal pedig a nem létező alkatrészutánpótlás tette ugyanezt magától (20-25 éves kocsikhoz tudtommal elég nehéz már szerezni), ráadásul – megint csak tudtommal, rohadnak is, mint a lószar. Maradtak a németek (nem, az angolok eszembe se jutottak, nyilvánvalóan kizártnak tartom, hogy bármi, amit a szigetországban raktak össze, mindennapos, akár kímélő használatra is alkalmas lenne). Mercedes/BMW természetesen szóba jöhet, de az általam nagyra becsült zőccséges sajnos eléggé rozsdásodik, mire pedig az első 3-as kombiig eljutottam, már sajnos eldőlni látszott a dolog: 944-es Porsche kell. Interneten utána olvasva csak azt hallottam vissza, hogy a rendkívül robusztus autó nem rozsdásodik és – kellő karbantartás mellett – akár mindennapi használatra is alkalmas lehet. (Alkatrészellátás 100%-ig biztosított, ugyanis a Porsche már régen rájött arra, hogy hogyan lehet a hozzám hasonló sznobokat régi alkatrészek raktáron tartásával, illetve utángyártásával kajakra lehúzni.) A fura 80-as évekbeli dizájn pedig azon, Balatonföldváron eltöltött nyarakra emlékeztetett, amikor is a hasonló verdákkal hozzánk ellátogatott Jürgeneket és Ulfokat istencsászárnak gondoltuk, miközben orrunkat az ablakra tapasztva próbáltuk meglesni, hogy mennyi van – a kilométerórába – beleírva. Alternatívaként a 924s jöhetett szóba: a 24-es utolsó 3 évében beletették a 44-es motorját, amivel tuti tippé vált (könnyebb, áramvonalasabb, mint a 44-es, igazi, régi értelemben vett sportautó lett). Fentiek mellett ilyen autót vagy most veszek, vagy majd csak 15 év múlva: jelenlegi állás szerint 2-3 év múlva már családbarát autókban kell majd gondolkodnom, ami jó darabig tartani is fog.

Mivel a magyar választék fenti típusból – az aktív és igen lelkes klubélet – ellenére elég halovány (90-es évek elején „újgazdag” tulajok, majd fülbevalós boyracerek nyomták ki a szemüket, mielőtt – ha egyáltalán – értő tulajok kezébe kerültek), külföldi vásárlás jöhetett csak szóba (munkám miatt bécsi lakhellyel is rendelkezem, így a regadós-lehúzásos behozatal mellett szerencsére volt másik alternatíva is). Már február környékén elkezdett bizseregni a kezem: elkezdtem figyelni a mobilét, hogy nagyjából tisztába kerüljek, hogy mi a jó vétel, mi a lehúzás és nagyjából hol vannak az árak. Előbbiekből azon megnyugtató választ kaptam, hogy a projektre szánt (TCO) körülbelül 10 ezer euró tökéletesen alkalmas arra, hogy egy igen jó autó tulaja lehessek. Túlnyomóan németországi hirdetéseket néztem, így módomban állt az egész vállalkozás egyik legnagyobb tapasztalatát leszűrni: a vasfüggöny köszöni szépen, él is virul.

Az egyik Hannover mellett hirdetett kocsi (egyébként Japóból származik, fasza kandzsis szervizkönyvvel, amit tokiói barátommal le is ellenőriztettem, minden pecsét stimmolt benne, kivéve azt, hogy odakinn nem szakszervizbe, hanem európai autókkal foglalkozó dealershipekbe viszik őket karbantartani ömlesztve) ügyében kértem, hogy valaki hesszelje azért át a kocsit, mielőtt előleget utalnék és odamennék. Mire a tulaj – aki éppen Floridában volt 3 hónapra – a papájával elvitette egy közeli szakihoz.

Előrebocsátottam, hogy senkitől sem kérem, hogy ingyen nekem ilyet tegyen, kértem a szaki – aki egyébként a kinti Porsche-klub honlapján, mint ajánlott szerelő szerepel - számát, hogy hadd hívhassam fel előbb, hogy a részleteket (meg a fizetés módját) megbeszélhessem. Körülbelül négynapnyi eredménytelen hívogatás után feladtam, és jeleztem az eladónak, hogy ez az ember nem létezik. Mire a papája odament, átadta neki a számomat, kérve, hogy hívjon fel. Ezek után Herr Flimm nemcsak, hogy saját költségén többször is felhívott, de az autó részletes átvizsgálásáért egy vasat sem kért („majd megköszönöm, ha arra járok”).

A vasfüggönyön innen igencsak elképzelhetetlennek tartanám ugyanezt – autószerelőhöz befáradni, arra kérni, hogy hívjon vissza egy moldovai mobilszámot (semmit se hívna vissza soha), ahol arra kérik, hogy vizsgáljon át egy ismeretlen moldovainak egy autót, ezt megtenni, lejelenteni, majd kedvesen minden jót kívánni az ismeretlen megbízónak. Herr Flimm sajnos 4 ezer eurónyi javítanivalót talált a kocsin (semmi komoly, csak hát drága az alkatrész, meg a munka is), így végül is vásárlás nem lett a dologból. Internetes keresés során jutottam el végül oda is, hogy a megfelelő autót nem is biztos, hogy messze kell keresnem: a Bécs melletti Vösendorfban ugyanis a márka rajongóinak – egyik- Mekkája található, amelynek választékából – pénztárcától függően - gyakorlatilag vakon lehet választani. Ezek után nem maradt más, mint hogy a tulajjal – Herr Dr. Konradsheim – felvegyem a kapcsolatot és megkérjem arra, hogy szerezzen egy nekem való autót (vicces, időközben megtudtam, hogy tényleg így megy nála a vásárlás, a vevői túlnyomó többsége visszatérő, a beszerzései is főleg eladó oldali megkereséssel folynak). Körülbelül egy hónap várakozás után jelzi, hogy egy régi vevője most fog egy piros, 89-es 944-est egy 911-esre cserélni, ha érdekel a kocsi, látogassam meg. A próbaútnak viszonylag gyorsan szerét is ejtettem. Nyálcsorgatva láttam, hogy abból is meg lehet – ráadásul rendkívül jól – élni, hogy valaki kizárólag azzal foglalkozik, hogy Porschékat ad és vesz.

A pasi – ahogy időközben megtudtam – jogi egyetemről ugrott át egyenesen az autóbizniszbe. 17 éve Ausztriában ugyanis egyszerűen nem volt olyan hely, ahol átvizsgált és ellenőrzött használt (és régi) Porschékat lehetett volna venni. A hivatalos márkakereskedők rendkívül drágán árultak többnyire szart, magánembertől vásárolni pedig már akkor is azt jelentette, hogy az ember nem várhatott el profi kiszolgálást a pénzéért. Minden kisebb probléma megoldásáért maga loholhatott. Emberünk elég nagy szerencsével ficcent be ebbe a résbe és lett – feltehetően nem csak a szerencsének, hanem szorgalmának is köszönhetően – igen jómódú. A vasfüggöny túloldalán bizony az adminisztráció is olyan, mint a mesében: a kocsi átírása 5 perc, biztosításkötés 3 (éves díj 130 euró), az emberek kedvesek, szolgálatkészek és pénzért hajlandóak azt tenni, ami a dolguk (itthon pénzen kívül még többnyire valami más – pl. fenyegetőzés, kapcsolatok – is kell, ha megy egyáltalán), még a műszaki vizsga (összesen 50 euró – csont nélkül ment át rajta) alkalmával sincs az itthon hasonló ügyekben megszökött szívózás. Az elköltött 7500 euróért egy szervizkönyves, harmadik tulajos autót kaptam (mindhárom címe a forgalmiban, a legutóbbi 2 éve vette ugyanitt, most pedig egy drágábbra cserélte ugyaninnen), ami állapotában egy itthoni 3-4 éves kocsinak felelt meg (20 éves kora ellenére első festés, első kuplung és kipufogó, pedig télen is használták, csak rendesen cserélték, amit kellett, és vigyáztak rá).

Az eredetileg kért 9 ezer helyett azért lett végül is szerényebb az ár, mert a kocsi eladásra való felvételekor tartott átvizsgálásakor kisebb hibákat találtak rajta (tételes listával vettem át), amelyek javítására az akkor egyedül kapacitással rendelkező Wien-Liesing Porsche 4 ezer eurós ajánlatot adott. Herr Konradsheim saját csapata legközelebb 3 hónap múlva ért volna rá (ennél sokkal drágább autókon dolgozott épp), így az ajánlat szerint vagy várhattam volna három hónapot a tökéletessé tételre, vagy a hiányosságok ellenére megvehettem a kocsit olcsóbban (még szerelőt is ajánlottak). Így utólag – ha valaki hasonlóban töri a fejét – nem is javasolhatnék neki mást, mint hogy vegyen meg egy nagyon jó autót kis hibákkal, amiket csináltasson meg itthon (már ha be tud jutni egy szerelőhöz, ugyanis hónapos előjegyzéssel vállalnak munkát). Az enyémen a 4 ezer eurónyi munkát egy mikrokapcsoló (csomagtérnyitó), egy tömítés (olajszűrő), egy kerékcsapágy (bal első), egy ajtóborítás-csavar (pótlás) és belső kapcsoló (ventilátor-kapcsoló a szellőztetéshez) jelentette, ami az autóhoz nyúlt két kiváló szerelőnél (Hamar Ákos klubelnök Budapesten, illetve Moger Csaba Sopronban) olajcserével és nagyszervizzel együtt körülbelül 700 eurónyi pénzembe került.

A kocsi tulajdonlása azóta tiszta dizni, még az sem árnyékolhatja be, hogy – rossebbe, nem gondoltam volna, hogy ilyen még létezik, hogy rohadna le a keze, aki csinálta – az utcán parkolva, a múlt hétvégén éjszaka mind a négy felniből kilopták a Porsche-jelet. Köhintés nélkül ment el háromezer kilométert, miközben átlagban 10 litert fogyasztott (nem hajtom, nem igazán vonz, hogy üveghangon kínozzak egy 20 éves technikát). A sokat emlegetett vasfüggöny túloldalán már kúlnak és egyre inkább megbecsültnek számító autó idehaza inkább értelmezhetetlen (csak igazi autóbuzik veszik le, hogy milyen szép autó is ez, és mennyire ritka ilyen állapotban). Vidéken lakó szüleimet meglátogatva pedig azt kellett tapasztalnom, hogy a hasonló autóból kiszálló, ezresért tankoló, fülbevalós 18 évesek szemekbe beleégett képe miatt engem is hasonlónak gondoltak (miközben én igen stílusos, individualista és rendkívül pálya, 35 éves csávónak látom magam benne, lol).

A tél még hátra van, de eddigi tapasztalataim alapján mindenkinek csak azt tanácsolhatom, hogy, ha van ilyen ingerenciája, élje ki nyugodtan (megjegyzem, a regadós-szopatás sem annyira súlyos, mivel a német állomány nagy része már Euro 2-es, aminek a regadója – a kora miatt – már körülbelül csak 350 ezer forint).

A megvásárlás csupa nagyszerű és kedves emberrel (külön köszönet Hamar Ákosnak a tanácsokért és támogatásért, és Moger Csabának a profi szolgáltatásért) ismertetett össze (a kontaktált németek közül is mindenki talpig normálisnak bizonyult - még az a nyugdíjas levélkihordó is, akinek a fekete kocsiját elvitték előlem). Igazán ordas nagy barommal csak eggyel találkoztam, aki egy könnyfakasztóan szép 924s-t árult, saját elmondása szerint gyűjtőként, majd amikor kiderült, hogy joggal foglalkozom, meg hogy kicsit jobban is körüljárnám a témát, hirtelen nagyon barátságtalan és paraszt lett, még a hirdetést is megváltoztatta, az árat felnyomta. Utólag jöttem rá, hogy botcsinálta kereskedő, aki amerikaiaknak ad el német-nosztalgiát, viszont mivel kereskedőként Németországban szavatossági kötelezettsége lenne, csak úgy tudja elspórolni, ha a mobile-n magánszemélyként hirdet.

Egyelőre a gatyám még nem ment rá a fenntartásra és egy új Suzuki áráért olyan autóval járok, ami nem sokkal fogyaszt többet (tapasztalat) és kevesebbet veszít az értékéből, plusz – az újgazdag márkatársak találkozóinak kivételével – bárhol meg lehet vele jelenni.

Üdv
M. Feri