Megszállt terület, agyzsibbasztó nevek és közlekedés, KRESZ nélkül

2010.07.26. 18:36

Feladó: Szita Péter

Dátum: 2010. július 26. 9:43

Tárgy: Autózás Cipruson

Címzett: Winkler Róbert

A kettéosztott szigeten nem csak a bal oldali közlekedés, hanem a két- (három, négy, öt) nevű városok és a török övezetbe való átjutás is bonyolítja az autózni vágyók dolgát.

Feleségemmel Ciprusra utaztunk és a sziget felfedezését szervezett túrák helyett bérelt autóval terveztük. Leírom a tapasztalatainkat, háta valakinek segítenek majd. Eléggé tartottunk a bal oldali közlekedéstől, így az interneten még az indulás előtt olyan autókölcsönzőt kerestünk, amely teljes körű casco biztosítást ad, de ilyen lehet, hogy csak a mesében van, mert a helyszínen a szállodához közel csak 500 vagy 600 euró önrészes biztosítással tudtunk autót bérelni.

Cipruson szinte minden helyi beszél angolul, ezzel sehol sem volt probléma. Mi pont egy idős brit embertől Charlie-tól béreltünk egy Fiestát, négy napra 115 euróért (120 lett volna, csak nem volt ideje lemosni, mondtuk, hogy így is jó lesz...). Kisebb autókra nagyjából a napi 30-35 euró az általános tarifa, attól függően, hogy hány napra bérli az ember. Egy másik család a szomszéd kölcsönzőben egy kitűnő Protont bérelt, hasonló kondíciókkal. Indulás előtt tettünk néhány próbakört a kis utcákban, hogy élesben majd ne feltétlenül az ajtózsebben keressük a váltót, és az útnak a megfelelő oldalára kanyarodjunk.

Észrevettük azt is, hogy Charlie, megelőzendő a bérautóval való száguldozást, egy kis fémdeklit hegesztett a gázpedál alá, hogy azt még véletlenül se lehessen a padlóig nyomni. Nem szép dolog... Igazából az első nap volt nehezebb, utána már egész jól rá lehet szokni a dologra, de persze folyamatos figyelmet igényelt. Nagyjából 1000 kilométert vezettünk le a feleségemmel felváltva, ő egy kicsit többet, mert inkább én navigáltam. Az a helyzet, hogy ő is szeret vezetni, mindkettőnket kellően izgatott a bal oldali közlekedés, így néha meg kellett küzdenünk a jobb egyért. Szerencsére egyszer sem mentünk be fordítva a körforgalomba, nem hajtottunk fel fordítva az autópályára, mint a rémtörténetekben, és csak egyszer kavarodtunk át figyelmetlenségből az út jobb szélére, de egy másik bérutós kollega élénk villogással jelezte, hogy az nem lesz jó.

A ciprusiak persze dudáltak volna egyből, mert ha nem sikerül elég gyorsan elindulni a lámpánál, vagy ha akár a szemmel láthatóan piros rendszámos bérutó egy kicsit is vacilál, hogy merre forduljon, vagy csak nem megy elég gyorsan, egyből dudálnak. Hamar rászoktunk a visszadudálásra (nekem is van...) és rendben is lett minden. Az index használata opcionális, főként a lassú kisvárosi közlekedésben sokan csak kilóbálják a kezüket az ablakon, aztán kanyarodnak. Nincs túlzott illedelmesség a beengedésben sem, persze ha nagyon be kell sorolni, mert pl. megszűnik egy sáv, akkor beengednek, de pusztán a forgalom gördülékenyebb működéséért senki sem engedi el a másikat, pláne nem mond le elsőbbségéről.

Egyszer amikor véletlenül így tettünk, a fiatal srác nem is értette, hogy mi a helyzet úgy integettünk neki többször is, hogy gyere már. Az autópályákon viszont ha valaki be akar sorolni egy felhajtónál, akkor mindenki szinte automatikusan húzódik be a belső sávba, hogy beengedje az újonnan jövőt, de ennek részben az is az oka, hogy sokkal rövidebbek a gyorsítósávok, mint amilyeneket itthon megszoktunk. Helyi forrásunk szerint a ciprusi KRESZ-köny mindössze egy nagyon vékonyka füzet, ennek megfelelően inkább magától működik a közlekedés, mint a szabályoktól.

Mondjuk egészben hiányzik a kötött pályás járművekkel való viselkedésről szóló rész, mert a szigeten egyetlen vasút (villamos, troli stb.) sincs. Ha vannak is szabályok, azok értelmezése elég liberális. A kedvencünk az a helyi versenyző volt, aki megunván a hosszan tartó pirosat, látva, hogy épp nem jön senki az ő kanyarodó irányában, szépen átcsorgott a piroson. Mindezt egy nagyvárosi háromsávos kereszteződésben.

Városban 50, országúton 80, autópályán 100 a megengedett sebesség. Elég sok autópályájuk van, szinte mind 2x2 sávos plusz leállósáv, de sokkal sűrűbben vannak a le- és felhajtók, mint itthon. Az ún. autópályás benzinkút és pihenőhely ott nem létezik, ha ilyen igényeink vannak, akkor azt a városkákban kell keresni. Néha jelzik is, hogy ha a következő lehajtón lemész, akkor találsz majd egy benzinkutat. A benzin olcsóbb, mint itthon (95: kb. 1,06€/l) a kutaknál 6 után csak automatával lehet tankolni, de ezek készpénzt és bankkártyát is elfogadnak. Azért az megnyugtat, hogy nem csak mi tudunk autópályán szintbeli kereszteződést csinálni: találkoztunk néhány hagyományos lámpás, és számtalan körforgalmas autópálya-csomóponttal. Ez utóbbiak mondjuk elég jól meg voltak csinálva, rengeteg figyelmeztetéssel és rázó felfestéssel, de előttem valahogy mégis mindig a körforgalomba 130-al beeső furgonos rémképe lebegett.

Az autópálya vége tábla (pláne az előjelző) nem divat, a pálya sokszor szépen lassan átalakul városi többsávos úttá. A megengedett 100 ellenére nagyjából olyan a forgalom ritmusa, mint itthon, a szélső sávban kb. 100-al, 110-el lehet menni, a belsőben meg előznek 130-140-el. A lehajtóknál a táblákra nem csak a fő irányban lévő egy-két települést, hanem akár nyolc-tíz falunevet is kiírnak, ami lehet, hogy hasznos, de 100-al haladva kevéssé áttekinthető. Szerencsére a helyiségnevek, és általában a szöveges információk a görögön kívül ki vannak írva angolul is, enélkül kicsit érdekesebb lett volna az autózás. Persze ez nem jelent semmit, mert a legtöbb településnek a görög neve mellett két latin betűs neve is van, egy egyik a görög név angol fonetikus átírása, a másik a történelmi angol helyiségnév. Az, hogy mikor melyik van kiírva, és melyik van a térképen, erősen változó. Ehhez jön még hozzá, hogy a klasszikus hangvételű magyar útikönyvekben a helyesírási szabályoknak megfelelően a nem latin betűs helyiségnevek magyar fonetikus átírással szerepelnek.

És akkor még nem beszéltünk azokról a városokról, amelyeknek török neve is van, mondjuk az is kettő. (Pl. egyszerű eset a Λεμεσός=Lemessos=Limasol, érdekesebb a Λευκωσία=Lefkosia=Lefkoşa=Nicosia, kifejezetten érdekes viszont a Αμμόχωστος= Ammóchōstos= Famagusta =Gazimağusa=Mağusa) Azért a legtöbbször el lehet találni a megoldást, de a török oldalon sok városnév kiírása nem is hasonlított az egyébként minden más szempontból igen jónak bizonyuló olasz kiadású autóstérképünkön szereplő városnevekhez.

Már a helyiségnevek is sokat mesélnek a sziget cseppet sem egyszerű történelméről. Nagyjából az 1500-as évek végén válik érdekessé a dolog, amikor a velencei uralom alatt álló szigetet elfoglalták a törökök. Ennek olyan érdekes nyomai vannak, mint például a velenceiek által épített, európai mércével mérve is figyelemre méltó méretű és szépségű gótikus katedrálisok, amelyek építése félbemaradt, majd a törökök befejezték azokaz néhány minaret hozzátoldásával, dzsáminak. A törökök egészen 1878-ig tartották uralmuk alatt Ciprus szigetét, amikoris a britek mindenféle világpolitikai játszmák eredményeként jöttek és nem a szó hagyományos értelmében véve elfoglalták, hanem inkább „átvették”, és a gyarmatbirodalom részévé tették azt.

A brit uralom 1959-ig tartott, amikor a különféle görögországi és helyi görög mozgalmak kivívták a függetlenséget. A végső célja ugyanakkor a sziget Görögországhoz való csatolása lett volna, amely viszont a közel háromszáz éves török uralom alatt a szigetre vándorolt törökök leszármazottaiból álló kisebbségnek (kb. 20%) nagyon nem tetszett volna. A helyzet akkor mérgesedett el végképp, amikor 1974-ben az épp hatalomra kerülő görög szélsőséges katonai kormányzat által támogatott ciprusi tisztek a Görögországgal való egyesítés érdekében államcsínyt hajtottak végre, elűzték a mérsékelt kormányt és a török lakossággal szembeni harcra szólították fel a görögöket.

Erre válaszul a török hadsereg partra szállt északon, megvédendő a törökjeiket és nagyjából a már korábban is létező, a két népcsoportot elválasztó vonalig nyomult előre. Hirtelen forró lett a helyzet, mindennapossá váltak az összecsapások, megindult a vándorlás, a legtöbb déli török északra ment, az északi görögök meg lejöttek délre. Az ún. zöld vonal azóta ENSZ ellenőrzés alatt áll, és bár sokat javult a helyzet, még ma is elég sok UN feliratú fehér terepjáró cirkál a határ közelében. Először 2003-ban nyitották meg a határt, azóta egyre több helyen lehet átmenni. Inkább a törökök járnak át a görög oldalra, mint fordítva, mert a görögök lelkében a sziget északi részének megszállása olyan súlyos sebet ejtett, hogy a legtöbben nem is szívesen beszélnek róla.

Mint azt magunk is megtapasztaltuk, a görögökkel folytatott beszélgetésben kifejezetten illetlenségnek számít szóbahozni a másik oldalt. Gyalogosan át lehet menni Nicosia közepén, a sétálóutcán, egy vízum-betétlap (fénymásolt papír) kitöltésével, amit visszafelé is ellenőriznek és lepecsételnek. Mi autóval akartunk átmenni, amihez számba vettük, hogy hátha kérik a határon a forgalmi engedélyt. Mivel Charlie csak a kölcsönzési lapot adta oda, megpróbáltuk elkérni a forgalmit, de nem igazán értette, hogy mire kell. Hát megmondtuk, és abban bíztunk, hogy britként nem fog ránk ferde szemmel nézni, hogy a másik oldalra megyünk. Tévedtünk. Először is felhívta a figyelmünket a kölcsönzési szerződés egyik passzusára, miszerint a megszállt oldalon egyáltalán nem érvényes az autó biztosítása, másrészt sértődötten közölte, hogy oda megyünk, ahova akarunk, de ő nem akar tudni róla. Egy eredeti brit, ciprusi öntudattal. Szuper... Hát így indultunk el Nicosiába a régi városfala nyugati oldalához, az egykori Ledra Palace hotelnél lévő ellenőrzőponthoz átkelni. (Nem összekeverendő a Ledra Street-el, ami a város közepén lévő gyalogos átkelő.)

Jellemző, hogy sehol nincs kitáblázva, hogy merre kell menni, mindössze egy közeli kereszteződésben egy háromtenyérnyi táblácska jelzi, hogy checkpoint jobbra. Jó várostérkép híján elég nehezen találtuk meg a feltúrt és egyirányú utcák sűrűjében, de végül sikerült. Az ott lévő görög katona viszont barátságosan közölte, hogy itt csak a helyi járművek léphetnek át, és adott egy kézzel rajzolt, később csak mérsékelten használhatónak bizonyuló térképvázlatot, amely egy 2004-ben nyitott, onnan kb. 4 km-re nyugatra lévő másik ellenőrzőponthoz (Kermia/Ayios Dhometios) vezet el. Persze ezt sem találtuk meg egyből, és a máskor mindig kedves és közlékeny ciprusiak az átkelő irányát firtató kérdésünkre a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltak. A határon bérutóval is gond nélkül átengednek, de kötelező biztosítást kellett kötni. Erre a legrövidebb intervallum három nap volt, ami 20 euróba kerül, de van heti, havi, vagy többhavi konstrukció is. Az északi oldalon az első célpontunk Szt. Hillarion vára volt, amit mindenképp érdemes megnézni.

Ez annak a hegyvonulatnak az északi oldalán van, amelynek déli lejtőire, a görög oldalról is jól láthatóan egy négyszáz méteres török zászlót és egy Kemal Atatürk idézetet raktak ki kövekből a törökök. Csak úgy miheztartás végett. A várhoz vezető úton szerencsénk volt, mert a betonmixer nem a keskeny hegyi út legszűkebb, nagyjából egy jobb bicikliútnak megfelelő szélességű, szakadékkal szegélyezett részén jött szembe. A török oldalon elég sok katonai támaszpont van az utak mellett, ezeknél automata sebességmérők dolgoznak, de megállni sem szabad, fényképezi sem, csak áthajtani. Nem túl barátságosak az út mellett feltornyozott homokzsákok mögül kilógó puskacsövek, így nem is kísérleteztünk a megállással. A támaszpontok bejáratánál piros nyolcszögletű táblákra ki van írva, hogy DUR. Gondoltuk, hogy azt akarja jelenteni, hogy ha odamegy az ember, akkor lesz nagy dur-dur, de kiderült, hogy törökül ez a STOP.

Török oldal? Gond egy szál sem...

Az utak minősége egyébként a török oldalon sem rossz, a görög oldalon viszont a hazai viszonyokhoz képest kifejezetten jó, bár láttunk néhány kátyút. Az északi részen azért jelentősen megzuhan a közlekedési kultúra, egyre több lesz az index nélkül kanyarodó jármű, szaporodnak a régi lerobbant járgányok és a felismerhetetlen típusú, többszörösen a megengedett érték fölé pakolt kisteherautók. Itt is 50/80/100 a sebességhatár, ugyanolyanok az útjelző és közlekedési táblák, mint délen, ugyanúgy az útpadka mellett futó dupla sárga vonal jelzi a megállni tilost. Ahogy elnéztük, ezt a helyiek inkább „itt parkolj” utasításnak értelmezik. .

A parkolás egyébként mindkét oldalon egészen hihetetlen módon zajlik. Az egyik legjobb, amit láttunk a körforgalom szélén való parkolás volt, a másik a szembe kétsávos, előre egysávos út egyetlen előre vezető sávjának teljes teleparkolása. Mindkét oldalon ki van írva az autópályák és a többsávos utak mentén, hogy tilos a gyalogos közlekedés, de ezt csak a görög oldalon veszik komolyan. Ugyanígy néhány kilométerenként ki van táblázva a fényképezőgép, meg a Speed Control, de mobil trafipaxot egyet sem, telepítettet is csak néhányat láttunk, és büntetést sem kaptunk.

A török oldal, főként a városi rész koncentrálós volt, mert nem akartuk plusz karcolásokat szerezni a Fiestára, de végül is minden rendben ment. Egy kis északi bóklászás után terveinknek megfelelően vissza tudtunk jönni egy másik ellenőrzőpontnál, Famagustától nem messze, Ayios Nikolaosnál. Itt az út eleinte egy brit bázison vezet keresztül (mert néhány területet persze megtartottak maguknak a britek), utána pontosan a határon halad. Elég szomorúan néz ki, ahogy az út mellett állnak a fehér ENSZ-őrtornyok, jobbra terepszínű tornyok török zászlóval, balra terepszínű tornyok görög (nem ciprusi, hanem rendes görög) zászlóval.

Néhány éve itt még elég komoly szerepe volt középen az ENSZ katonáknak, amikor a két oldalról éppen elkezdtek lövöldözni egymásra. Szerencsére ma már jóval kisebb a feszültség. Megjártuk még a görög rész hegységét, Troodoszt is, amelynek 2000 méteres csúcsára is felmentünk. Itt találhatók a sziget síklubjai, mert télen jó hó van. A hegyi utak is elég jók, mármint amik a falvak között mennek. A falvakban viszont még a térképen vastag sárgával jelölt, E betűs főutak is annyira szűkké válnak, hogy néha szinte lépésben kell elnavigálni egy keskeny kanyarban egy ház lépcsője és a szemben lévő épület kerítése között.

Persze erre a görögök is rátesznek a lapáttal, mert pl. az építkezéshez használt sóderkupacot és vizeshordót simán az út közepén hagyják és a legszűkebb részeken is mindenki ott parkol le, ahova jött, nem nagyon törődve a többiekkel.

A vezetésnél megengedett véralkohol-szint a déli és az északi részen is a németországihoz hasonlóan 0,5 ezrelék, amit előfordult, hogy ki is használtunk. A helyi sörök ugyan a felejthető kategóriába tartoznak, de a borok kifejezetten érdekesek. Bár arra számítottunk, hogy a rengeteg napsütés miatt csak kiégett savakkal és az éghajlathoz általában passzoló édes borokkal fogunk találkozni, szerencsére nagyon kellemeset csalódtunk. Bár a legfontosabb helyi bornak a Mavro (vörös) és a Xinisteri (fehér) szőlőkből készített magas alkoholtartamú Commandaria nevű desszertbor számít, találtunk számtalan kitűnő száraz bort is. A tiszta Xinisteri reduktívan elkészítve, ropogós, zöldfűszeres, élénk savakkal rendelkező igazán frissítő bort ad, a Cabernet fajták és a helyi vörös szőlők házasságából pedig kitűnő testes vörös cuvée-k készülnek. Számunkra a pont az i-n a Maratheftiko (vörös) volt, ami bár egy ősi ciprusi fajta, sokáig nem nagyon foglalkoztak vele, csak az 1980-as években fedezték fel újra. Azóta egyre jobban terjed, de a Wikipedia szerint a teljes bortermelésnek még mindig csak az 1%-át adja. Nem tartozik a legolcsóbb borok közé, de aki szeretni a testes, komoly vörösborokat, annak szinte kötelező megkóstolni.

Az útjelző táblák a hegyekben is megkavartak néha minket, mert nem ritka, hogy egy elágazásnál ugyanaz a falu két vagy három irányba is ki van táblázva. Pedoullas balra 15 km jobbra 9. Ez nagyobb csomópontoknál előfordul, az viszont sehol sincs kiírva hogy melyik a felsőbb rendű út, vagy részletezve, pl. mint nálunk, hogy Székesfehérvár-dél. Sok helyen hiányoznak az előjelzők, ez pl. már országúti sebességnél is kényelmetlen, pláne, hogy a hegyekben esetenként 10-20 km-t is kell autózni, amíg lesz egy megfordulásra alkalmas hely. Egyébként is kisebbek a tábláik, mint a mieink, sokkal közelebb kell menni hozzájuk, mire kiderül, hogy mi van rájuk írva. És ugyan általában véve a szigeten kevés a növény, azért az utópályákon a táblák elé rendre odanövesztenek egy fát vagy bokrot, és még a legbonyolultabb helyeken sincsenek az út fölé elhelyezett, besorolást vagy útirányt jelző táblák. Nagyon sok a körforgalom, van hagyományos, többsávos és spirális is, amibe irányonként akár három sáv is bemehet.

A besorolásnál és belül viszont gyakran hiányoznak a burkolati jelek, ami megint csak nem könnyíti meg az utazó dolgát. Ha már bent van az ember, akkor a legritkább esetben van kitáblázva, hogy melyik kijárat merre vezet. Előfordult, hogy ki kellett jönni valahol, megfordulni, visszamenni, és a bejárat előtt még egyszer megnézni a táblát. Rendőrt nem sokat láttunk, azok inkább sziesztáztak, minthogy az autósokat zargassák. Végül probléma nélkül adtuk vissza Charlie-nak az autót és már nem is félünk a bal oldali közlekedéstől. A közbiztonság a helyi információink és tapasztalataink szerint is kifejezetten jó. Nem kell aggódni a strandon, hogy mit hagy az ember a parton, amikor bemegy fürödni, és sokan járó motorral, de legalábbis nyitva hagyják az autót amikor beugranak cigit venni. Charlie is furcsán nézett ránk, amikor azt kérdeztük, hogy mi van, ha ellopják az autót.

Az autóparkban leginkább a gyönyörű, hosszított 4 vagy 6 ajtós különféle korú Mercedes és esetenként Volvo taxik voltak a legérdekesebbek, úgy tűnik, hogy a szigeten a 20-30 éves Merci limuzinokkal is ugyanolyan jó taxizni, mint a mai autókkal. A hegyekben elég sok 50-es évekbeli Bedford buszt láttunk, a pusztulótól a veteránnak felújítottig mindenféle állapotban. Valószínűleg a gyarmati időkben ezek biztosították a menetrend szerinti járatokat.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.