Ha a nagy lélegzetvételű, egy témára felhúzott mély ladás cikkek mellett/helyett olvasnál valami könnyedet, az olvasók segítenek. MP után BJ írta meg levélben a szoci idős gyerekkor autós emlékeit, amibe nyilván jutott sok Lada, de nem csak az.
Feladó BJ
Címzett Csikós Zsolt
Dátum 2020. június 10.
Kedves Zsolt,
izgatottan vártam a Lada-évforduló nyitócikkét. Amit kaptam, kicsit váratlanul ért, mert egyfelől korrekt, végül is, érdekes írás született arról, hogy az utánam következő generációt hogyan kapja el a gépszíj ebben a témában, de valahogy mégis hiányérzet maradt bennem.
Nagyapámék (apám szülei) élete a háború után nagyon másképp alakult, mint tervezték. Nagymamám családja jelentős földbirtokkal rendelkezett, míg nagyapámé nem, viszont volt szaktudásuk, lévén földbérlők voltak, napszámosokkal dolgoztattak. Házasságuk (rossz nyelvek szerint) praktikus volt. 48-ban elúszott minden, nem akartak a téeszbe menni robotolni, így nagyapámnak gyorsan munka után kellett nézni, hogy el tudja tartani a családját. Huszonnégy évesen hirtelen új szakmát tanulni már késő volt, a leggyorsabbnak a jogosítvány megszerzése adódott, hogy sofőrként dolgozhasson.
Onnantól kezdve vezetett mindent, ami a Volánnál (illetve elődvállalatánál) elérhető volt - csőrös Ikarus (apám mondja így, fogalmam nincs mit takar), Fakarusz (na ezt már én is tudom, micsoda), sorban a Csepelek, ahogy jöttek az újabb típusok. A hetvenes évektől már taxizott, először Warszawával, majd egészen a nyugdíjazásáig ezerkettes Zsigával.
A Warszavára csak apám emlékszik, én viszont emlékszem a sok Zsigulira. Az első (ami még rémlik) egy sötétkék, nagyon elegáns autó volt. Akkor még nem matrica volt rajta, hanem konkrétan rá volt festve a tekergős Volán-embléma az oldalára. Érdekes volt nagyapám mellett ülni az autóban; az a nyugalom, ahogy nem idegeskedünk, ahogy nem sietünk sehova - mindig bevillan, amikor mondjuk vidéken egy végeláthatatlanul hosszú lámpaciklust kell kivárni. Nem tudom, talán valahol innen datálható nálam a kattanás.
Édesanyám apja a MÁV-nál dolgozott. Szakmáját tekintve bádogos volt. Az udvarán alig lehetett mozdulni, mert mindig átesett az ember egy Pannónia-blokkon. Na abból mind kistraktor lett, amit jó pénzért adott el a helyi ócskapiacon. Az Octaviáját már csak fényképről ismerem, amire emlékszem, azok a Trabantjai. Mindig kérdezgettem, hogy miért nem vesz egy rendes autót, egy Zsigulit. De ő csak legyintett, jó ez neki, meg hát nem akart nagyzolni. Egyszer jobbról telibe kapták. Tört a duroplast, de nagy kár nem esett. Ő nem az az ember volt, aki szerelőhöz hordta az autóját. Fémlemezből nem volt nagy ügy meghajlítani az idomot. Le is fújta szépen, még a színeltérést is alig lehetett látni.
Valamikor a nyolcvanas évek első felében megjött a következő Trabant-kiutalás. Persze ment rögtön arra is a vonóhorog és rá is akasztotta a vasas utánfutóját. Nyíregyházán a Bethlen Gábor utcai felüljárón megyünk felfele, húzatja kettesben üveghangon - "hogy megyen már!!!" Mondom neki - amit már apámtól tanultam -, "de hát nagyapa, ez
még egy bejáratós autó, nem kéne kímélni?!" Mire ő - "Brandtba vele!" - és körbeért a szája. Persze, mint utólag megtudtam, hogy még egy budapesti panel konyhájában is simán generálozták ezt a motort, helyükre kerültek a fejemben a dolgok.
Mindig is tudtam, hogy ha felnőtt leszek, akkor nekem kombi Wartburgom lesz. Mert az olyan nagy, olyan szép és olyan tekintélyes autó volt. Apámnak csak olyan sima, nem kombi volt. Aztán megjött az új autónk. Egy Lada. Nagyon piros volt. Meg belül is nagyon más volt, mint a Wartburg. Egy ezerötszázas Zsiguli. Beleültünk és apám mondta, hogy figyeljétek, már jár a motor és nincs hangja.
Mentünk Debrecenbe, az autópiacra eladni a Wartburgot. Elöl a Ladából hátsó ülésen térdelve integettem, mögöttünk jött anyám a Wartburggal. 78-ban hatéves voltam. Amikor autóval mentünk, én sosem ültem, hanem a kardánalagutat a lábaimmal közrefogva álltam, a két kezemmel a két első ülésre támaszkodva néztem az utat és hogy apám hogy vezet. Elúszott minden, de azért maradt egy kis háztáji. Nagyon hajnalban, nagyon sötétben indultuk el a négyes főúton, hogy időben odaérjünk tengerit törni. A húgommal a hátsó ülésen eldőlve aludtunk. Arra ébredtem, hogy nagyon csikorog a kerék és nagyon dűlöngél az autó. Aztán egyszercsak oldalra dőltünk. Fura volt. Felfele nagy nehezen kiszálltunk. Jön valami csávó támolyogva, hogy segíthet-e. Azért borultunk az árokba, mert ő az út közepén csámborgott és apám megpróbálta nem elütni. Jött egy Zsuk, kihúzott minket az árokból, mentünk tovább. Csak amikor megérkeztünk és kezdett világosodni, akkor tudatosult mindenkiben, hogy egy karcolás nélkül úsztuk meg. Ráadásul még a kocsi is - nedves, magas fűbe estünk, csoda. Nem témába vágó, de az akkor 92 éves dédnagyanyám a reggeli munkakezdéskor a többiekkel együtt lehajtotta a stampedlit, majd a kukoricásban végig ő volt legelöl a sorban, esélyünk nem volt utolérni.
El volt tervezve, hogy három év múlva újra cseréljük az autót. Még mielőtt megjött, már be kellett fizetni a következőre, hogy amikor jön az új kiutalás, a hároméves autót új áron (sőt, inkább drágábban) el lehessen adni. Így ingyen, sőt nyereséggel cserélgethette háromévente az autóját az ember. Nekünk nem jött össze, közbejött egy építkezés. Volt akinek sikerült a trükk, egyszer, max. kétszer, de a nyolcvanas évek inflációja már betette a kaput.
Be volt fizetve a parasztmercire (2107). Aztán jött a Merkurtól a levél: ha hamarabb szeretnénk autót, lehet váltani Samarára. Apám nyilván megtette, az 89-ben megjött. Ekkor már nekem a B jogsihoz mindenem megvolt, csak az A-hoz kellett várni a gyakorlati vizsgára. A 2103-as még ekkor is megvolt egy ideig, nagy király voltam vele.
Egyik haverom örökölt egy ezerkettest. Nagyon tip-top kocsit, annak ellenére, hogy meglehetősen öreg volt, U-val kezdődő rendszáma volt (apám ezerötöse már durván túl volt a fénykorán, de még csak Z-vel kezdődött a rendszáma). Az Autó-Motor volt az alap, amit olvastam, az járt nekünk (most is jár), apám sem tudja, mióta (mert a korai számokat kidobálták). Tudtam, hogy az ezerötös 15 másodperc alatt gyorsul százra, az ezerkettes meg 19 alatt. Hát kipróbáltuk. Az ezerötössel akármit is csináltam, reccsentettem a váltóját, de 16 alá nem igazán jutottam. Az öreg ezerkettes lazán hozta ugyanezt.
Vezettem közeli ismerősünk zsír új 2107-esét. Egyfelől imponáló volt az újautósága, az akkoriban még nagyon menő kinézete, belseje (fehér autó, totál piros belsővel). Igazából a kulturáltsága, csendessége rendben is volt. De ahogy ment, az teljesen kiábrándított. Kipróbáltuk, 19 másodpercnél hamarabb nem sikerült százra gyorsulni vele, és 140-nél nem nagyon akart többet menni.
Üdv
BJ
