Terepen a Lada Grantával

Emlékeznek még az Öböl-háborúra? Ott az amerikaiak többek között egy páncél nélküli, hátsókerekes homokfutóval lepték meg az irakiakat, még összkerékhajtása sem volt. Elég volt, hogy magas, jók a terepszögei és nem akad fel a hasa. Mellesleg elbír egy géppuskát, de ezt most hagyjuk, ahogy azt is, hogy a Magyar Honvédség is vérszemet kapott a sivatagi hadviseléshez a '90-es évek elején, és gyorsan terveztettek egy hasonlót, Szöcske könnyű terepjáró jármű néven.

A Lada Granta is valami hasonló, géppuskafészek nélkül, továbbá orrmotorral és fronthajtással – mintha a katonai gép tolatna. Lehet viccelődni ezen, de a Grantának minden fizikai tulajdonsága megvan ahhoz, hogy ne vérezzen el: ránézésre arasznyi magas a hasa, a rugóútjai irtózatosak, tényleg csak a 4x4 hajtás hiányzik.

Nemrégiben SUV-tesztet készítettünk a hungaroringi Groupama Tanpálya tereprészlegén, persze a könnyebb részen, amit a bohócterepjáróknak, vagy ha jobban tetszik, SUV-oknak tartanak fenn. Igaz, a végén kiderült, hogy kellő lendülettel meg egy kis szerencsével bármilyen lepattant Renault-furgon is képes a kunsztokra, ha szerencsés a csillagok állása.

Ez alatt azt értem, ha nincs sár. Az ilyen autóknak egyedül ott van vége, ha sár vagy hó van: az emelkedőn megfelelő vonóerő nélkül nem tud felmenni, hiába a hasmagasság meg a terepszög. Vésztartaléknak ott a tolatás, mivel az orrmotor és fronthajtás kombó esetén emelkedőn elkönnyül a kocsi eleje, de vészhelyzetben még neki lehet futni hátramenetben. Az autó Pirelli Cinturato gumijai is nettó gazdaságos abroncsnak tűnnek, alig van rajtuk bordázat, el sem tudom képzelni, mit tudna akár egy picit ritkásabb mintával.

Azt viszont fenntartásokkal kezelném, amit itt-ott lehet olvasni, hogy csak 16 centi lenne a szabad magassága, ami egy szinte átlagos személyautó-érték, állítólag a kezelési útmutató írja ezt, mint minimumot. Tanakodtunk, hogy ez mi lehet, de érzésem szerint ez teljes terheléssel értendő.  Ránézésre ez inkább egy arasz, közelebb saccolnám a 20 centihez. A hasa szinte sík, a kipufogó és más csingilingik elsüllyesztve, semmi sem lóg ki, egy mai átlagos csajterepjárón sokkal több minden felakadhat, ennek viszont a tanpályán egyszer nem tudtuk odaverni az alját. A lökhárítók sem voltak leszakadásközeli helyzetben.

A hosszú rugóút és a magas építés az autó közúti viselkedésének nem tesz jót, ezt már tudjuk a tesztből, a hullámos-keréknyomos szakaszon viszont jól jönnek, de több csillapítás itt sem ártana. Csúcstámadáskor, ott, ahol a többi autó már kijárta a talajt, könnyen elpattognak az első kerekek, de még így is mintha valami láthatatlan erő húzná felfelé, a Granta felmegy, feltéve, hogy megfelelő kezdősebességgel indultunk neki. Más kérdés, hogy ha megáll az ember az emelkedőn, utána már nem képes elindulni.

Diffizár és hasonlók nincsenek, a kipörgésgátló közepesen meredek, itt-ott füves (tehát csúszósabb) részekig jól működik, viszont az igazi meredek emelkedőkön már nincs esély a nyers erő nélkül, ami az 1,6-os 16 szelepesben meg is van, de a stabilizáló rendszert ki kell kapcsolni, hogy érvényesüljön is. Itt jól jön a puha, pépes pedálérzettel dolgozó fékrendszer, de ez is csak terepen előnyös, mert nagyon finoman le lehet ereszkedni bárhonnan.

Vagyis a Grantával egy csöppet sem félnék rossz úton, erdőben és bárhol, ahol nincs tökig érő sár, mert ott kétkerékhajtásával meg van lőve. Egyedül azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hogy a mechanika tényleg bírja-e majd, ha rendszeresen erre használják. A kormányzásban érzékelhető kotyogásról, a néha megroppanó féltengelycsuklókról és a vonyító váltóról lehet, hogy kiderül: húsz év múlva is ugyanígy működnek. Csak ezt nehéz elhinni.