A katasztrófa, amiről nem hallottál

Tordán a fő célunk a sóbánya volt. A Salina Turda mostanra turista látványosság, de már az 1200-as évekből is van írásos emlék a sókitermelésről. Fent, a bejárat csak egy szép modern kapu, egy kisebb teremmel, a lényeg a föld alatt van. A sóbánya maga 45 négyzetkilométeren terül el, és még mindig 39 millió tonna só van a föl alatt. A sóréteg átlagos vastagsága 250 méter, de van, ahol 1,2 kilométer.

Amint az ember lesétál az első tárnába, már elveszti a fonalat, hiszen a Rudolf tárna akkora, hogy felállítottak benne egy óriáskereket. Döbbenetes látvány az ezerféle mintázatot felvevő só, és a gerendák, amelyek évszázadok óta tartanak, hiszen a só konzervált mindet, ami szerves. A tárnákat kúposan marták ki, minél lejjebb haladtak, annál szélesebb területen dolgozva. Pokoli meló lehetett, főleg, hogy az ipari forradalom előtt lovak által hajtott csörlővel emelték fel a sótömböket.

Ma már nem sóval konzerválunk, így közel sincs szükség ekkora mennyiségre, 1932-re a bánya is bezárt. Jelenlegi formájában 1992-ben nyitották meg, azóta látogatható a nagyközönség számára. A levegő tökéletes a légúti megbetegedésben szenvedők számára, így van lent edzőterem is, valamint terápiás foglalkozásokat is tartanak. Ha engem kérdeznek, már csak a 120 méter mély Mária Terézia tárna alján található tó miatt is érdemes lemenni, ez 8 méter mély, és literenként 260 gramm a sótartalma. Lehet rajta csónakázni.

Innen jó hetven kilométert kellett megtennünk Szászavincig, de útközben találtunk egy árokba fordult Freelandert. Sosem örültünk mg ennyire, hogy túlmotorizált, összkerekes autóval vagyunk. 

A túra alapvetően a szórakozásról, és érdekes helyek felfedezéséről szól, mégis, ennek a körnek szomorú az apropója. A kommunista vezetés 1977-ben döntött úgy, hogy megkezdi a szomszéd völgyben található érc kitermelését. A flotációs eljárás miatt keletkező zagy tárolása viszont gondot okozott, a gát nem bírta, és a szürke massza elkezdte elönteni Szászavincet.

1986-ban következett be a kitelepítés, 400 családi ház került az iszap alá. Mostanra csak a református templom tornya látszik ki, sokat elmond a léptékről, hogy ez egykor a falu legmagasabb dobján állt, jó tíz méterrel a többi ház felett. Volt, aki nem tudta elengedni a helyet, ahol felnőtt, és feljebb költözött a dombon. A zagy szintje évente jó egy métert növekszik, hiszen még most is csöveken dől a völgybe, egyes helyeken pedig az ércen átmosódó víz festi vörösre a szürkés iszapot.

Kísérteties látvány, a bányásztársaság nem is örül, hogy emberek járnak ide a kilógó templomtornyot fényképezni, idén februárban le akarták bontani. A munkások nem jártak sikerrel, mivel nem fagyott be eléggé az iszap, hogy munkagépekkel megközelítsék a tornyot. Még jó pár év, mire teljesen eltűnik majd ez is. A rehabilitáció egy zöld szervezet szerint közel 15 millió euróba kerülne, de ez már senkinek sem lenne vigasz.

Mivel Tordától alig pár perc, hazafele még útba ejtettük a Tordai hasadékot is. Van kilátó pont, de mivel Raptorral vagyunk, ezért kinéztük a legmeredekebb hegyoldalt, és onnan vágtunk neki egy jó kilátónak. Felező, diffizár, és az autó elpörgő kerék nélkül cammogott fel a 24 fokos emelkedőn. Innen igazán jól mutatott a hasadék, mely a legenda szerint azért jött létre, mert a kunok elöl menekülő Szent László fohászkodott, és Isten a hegy megnyitásával segített. Állítólag a mai napig látszanak lova patkójának nyomai a hasadék peremén, de ezt már nem mentünk el megnézni. Holnap újabb 350 kilométer, és egy combos tereptúra vár ránk, megyünk Brassóba. 

A túrát a Ford Magyarország támogatta.