Közeledünk a kétezredik kilométerhez, éjszaka van, mögöttem egy kamion, aminek csak a fél lámpája működik, de az legalább reflektoron megy, hogy lásson valamit, közben kamikaze Dacia Loganek előznek kellemetlenül szűken. Azt már nem is tudom, miért hallgatjuk Dj Blyatmantól a Slav Kinget, de valahogy passzol a lelkiállapotunkhoz. Már csak 315 kilométer Pilisborosjenőig.
A csütörtököt Brassóban zártuk, egy remek 22 kilométeres bringás enduró körre mentünk el a hegyekbe. Dan, aki előző nap még a Defenderrel fenyített, most egy elektromos rásegítésű Specialized Kenevóval diktálta a tempót. Finom gép, Öhlins futómű és más érdekességek vannak alatta. Mi viszont analóg bringával voltunk, így kicsit jobban izzadtunk. Szerencsére csak cirka 400 méternyi szintet tekertünk fel, a maradék 800-at felvonóval nyomtuk le. Viszont ami utána jött, az az idei év eddigi legjobb természetes ösvénye volt, 12 kilométer súlyos veretés. A Merida One 20 tesztbringáról lesz egy rendes anyag, egyelőre itt ez a videós zanza a délutánról, hiszen a bringázást is a ránk jellemző profizmussal intéztük:
A péntek reggel elég nyomasztóan indult, hiszen nem akartunk még hazamenni, másrészt rádöbbentünk, hogy a kényelmesen, négy nap alatt lekecmergett távot most egy nap alatt kell megtenni. Ráadásul mindenképp látni akartuk a Transzfogarasi utat, így óvatos 900 kilométer várt ránk Brassótól Budapestig. Ez potomság lenne, ha csak egy autópályára kéne felmenni, de itt bizony szerpentinek, kamionok, balesetek, sokad rangú mellékutak vártak ránk, ami négy nap hajtás után elég sok.
A Transzfogarasi útra mindenképp megérte felmenni, már csak a Vidraru gát miatt is. Ez az Arges folyó vizét fogja fel, a vízfelület 900 hektárt fed le, komolyan, majdnem 40 percig autóztunk mellett, mire elhagytuk. Monumentális látvány, de nem csak a show, hanem a tartalom is döbbenetes: a 166 méter magas gát aljánál 26 méter vastag a beton, fent, ahol ácsorgunk ott is öt. 530 ezer köbméter földet és 820 ezer köbméter betont használtak fel az építésnél, de kell is a matéria, hiszen 465 millió köbméter vizet tart vissza. Itt is a víz alá került egy falu.
Ahogy az ember lenéz, a homorú fal miatt rendesen beleszédül, az agy egyszerűen nem tud mit kezdeni egy ekkora homorú felülettel. Állítólag lehet róla bungee jumpingolni, nagyon kipróbálnám. Innen további jó negyven per, mire az ember eléri az út igazán izgalmas részét. Az aszfalt minősége változó, de inkább kevésbé jó, mint egy ilyen autós paradicsomtól várná az ember. A vonalvezetés persze epikus, Ceausescu a hadsereg számára építette, mert a Prágai tavasz után tartott tőle, hogy a szovjetek arrafelé is bepróbálkoznak.
2042 méter magasan bukik át az út a hágón. Mivel a Raptor a legkevésbé sem alkalmas a csapatásra, a látvány miatt jöttünk. Izzítottuk volna a drónt, vártuk a látványt, de ha egy félig üres tejfölös dobozban ültünk volna, akkor sem nagyon érzékeltünk volna többet. Az úton többször botlottunk medvébe, békésen ültek az út szélén, és nem érdeklődve nézték az autókat, amikből érdeklődve nézték őket. Gondoltam kiszállok, csinálok pár közelebbi felvételt, de az ilyen találkozásokat jobb két tonna acél belsejében megélni.
A végtelen köd csak sejtetni engedte, milyen hajmeresztő úton megyünk, mégis inkább az eső, és a terepgumi kellemetlen kombinációja határozta meg a lefele utat. A hivatalos jelentések szerint negyvenen haltak meg az építés során, de valószínűleg ennél sokkal többen.
Mindenképp vissza kell jönni valami olyan autóval, ami átférne a Raptor alatt, bár mostanában sokan panaszkodnak, hogy a rengeteg turista miatt ritkán lehet itt rendesen autózni. Akárhogy is, vissza kell jönni Romániába, bringázni és autózni is lenne még mit bőven. Most hazamegyünk, de érdemes figyelni a Brománia taget, mert érkeznek még érdekes, látványos anyagok.
A túrát a Ford Magyarország támogatta.
