Ordas kamu a plug-in hibridek fogyasztása

A perspektíva kedvéért: a belső égésű motorok hivatalos fogyasztási adatairól mindenki tudja, hogy gyakorlatilag reprodukálhatatlan, idilli adatok (mi is próbáltuk replodukálni ezeket pontos méréssel, nem sok sikerrel). A plug-in hibridek abból a szempontból vannak különleges helyzetben, hogy noha a katalógusban szintén hihetetlen, egy-két literes fogyasztások szerepelnek, jellegükből következően ezeket elvileg képesek is teljesíteni. Sőt, van a tényezőknek olyan konstellációja, amiben a plug-in hibrid néhány deci üzemanyaggal is elvan. Még jó, ezért találták ki: gyereket az iskolába, embert a munkába, családot a hétvégén a nagymamai házba - az átlag európai autós hozzávetőleg 50 kilométert utazik egy nap, erre a csekélyebb elektromos hatótáv is elég, Horvátba meg levisz a benzinmotor, esetleg a magánrepülő.

Az ICCT (A Tiszta Közlekedés Nemzetközi Tanácsa) friss kutatásából viszont az derül ki, hogy ez a képesség a legtöbb sofőrnél kiaknázatlan marad: végfelhasználói kezek és lábak alatt az NEDC (tehát az optimistább) fogyasztási értékek kettő-négyszeresét, cégautó esetében három-négyszeresét fogyasztják a hibridek. És ez csak az átlag. A kutatásban 202 különböző modellvariánsból több, mint százezret vizsgáltak, az eredmény kínai, észak-amerikai és nyugat-európai adatokból állt össze, de közelebbi, saját tesztjeink is vannak a témában itt és itt.

Az okok összetettek. Az elektromos és a belső égésű használat arányát UF-fel (utility factor - kihasználtsági faktor) jelölik, ez az NEDC-mérések esetén 69 százalék, tehát a használat majdnem kétharmadában elektromos használatra apellál a teszt, miközben a valós érték 37% körül alakul. A cégautók esetében még rosszabb az arány: 63 % helyett 20 %, vagyis a megtett út alig ötöde történik elektromos módban. 

Ez újabb megerősítése annak, hogy az ember az esetek többségében előnyben részesíti a kisebb, de rövidtávú és biztos hasznot a távoli, nem kézzelfoghatóval szemben. Ha lemerült az akkumulátor, de kezdődik a szórakoztató tévéműsor, amiben emberek főznek, munkálni kezd az emberben a Pató Pál úr. A cégautó tankolása meg egy olyan all you can eat szcenárió, amiben a főnök mindent fizet, kivéve a salátát: ahogy korábban egy olvasónk rávilágított, a német munkáltatók adnak ugyan benzinkártyát a hibridekhez, de áramkártyát nem. Úgy néz ki, saját zsebből környezetvédeni még nyugaton is dummheit.

Halkan jegyezzük meg, hogy ezek az adatok szolgálnak a emisszió-flottaátlagok és az adók alapjául, így senkinek nem érdeke elbagatellizálni a dolgot. A helyzet szerencsére nem menthetetlen: a kisebb akkumulátorral szerelt modellek még így is évi 5-10000 környezetbarát kilométert tesznek meg, a nagyobb hatótávúak 12-20000-et is. Az ICCT pedig nem csak megállapította a problémát, lehetséges megoldásokat is ajánl:

• uniós szinten a környezetbarát járművekre vonatkozó támogatásokat valós körülmények között mért értékek alapján ítélnék meg, a WLTP mérési ciklusban alacsonyabb UF-fel számolnák a fogyasztást,
• országos szinten azt javasolják, hogy inkább azok a járművek kapjanak támogatást, amiknek az elektromos és belső égésű teljesítménye közötti aránya kedvezőbb, emellett segítsék elő az otthoni és a munkahelyi töltők telepítését és használatát,
• mivel a hatótávval együtt az UF is növekszik, az autógyártóknak azt javasolják, hogy növeljék az elektromos hatótávot minimum 90 km-re, ezzel párhuzamosan pedig csökkentsék a belső égésű motorok teljesítményét,
• a flottakezelők monitorozzák az autóhasználatot, és azok számára biztosítsanak hibrideket, akiknél az valóban előnyös, a cégek üzemanyagra vonatkozó büdzséjét limitálják, az e-töltést pedig tegyék ingyenessé.

A fentebbi felsorolás nagy része korlátozásokból és tiltásokból áll, ám egy valamivel puhább (és sokkal idealistább) megoldást jelentene, ha az emberek irányából közelítenék a problémát, azaz olyasmi szokássá tennék a tudatos autóhasználatot, mint amilyen a szelektív hulladékgyűjtés.