Olajdoktor: ezt az olajat tedd a vacsorádba

Sipos Geri esete a kenőanyagokkal

Nem mondom, hogy túl kipihenten ébredtünk szerda reggel, ugyanis az éjszakai vihar némileg zavaró volt. Amit viszont kicsit sem zavart meg, az a töltés volt. Úgy néz ki, a csatlakozó kellőképp szigetelt, hiszen az eső nem hátráltatta abban, hogy a szokásos narancssárga hosszabbítón át annyi ampert engedjen magán keresztül, amennyi 30%-ról 100%-ra töltötte a verdát 16 óra alatt.

Egyébként sem terveztünk sok autózást, hiszen a hétfő hajnali indulás óta több, mint 800 kilométeren vagyunk túl, és a keddi napot is eléggé megnyomtuk. Ha a technikának nem is volt rá szüksége, de nekünk azért jól jött egy kevésbé hajtós nap. Ma sem maradtuk programok nélkül, hiszen szállásadónk, Laci elvitt minket egy helyi olajsajtoló üzembe. Itt természetesen nem a Leafbe kerestünk megfelelő kenőanyagot, hogy az amperek jobban csússzanak, ezt ismét mi fogyasztottuk.

Ha azt mondom olíva olaj, biztosan mindenki tudja, miről van szó, de most szólok, hogy érdemes fenntartásokkal kezelni, mit is veszünk le a polcról. Minket egy olyan helyre kalauzolt el ma Laci, ahol valódi megszállottsággal állnak az olíva olaj készítéshez.

Az üzem tulajdonosa, vagy inkább atyja tökéletesen ötvözi a modern tudományt a hagyományos módszerekkel. Például, ha egy helyi termelő behozza a terményét, eldöntheti, hogy hagyományos vagy modern módszerrel kívánja feldolgoztatni a gyümölcsét. Az őrlőgépen mindenképpen keresztül megy a gyümölcs, melyben két darab gránit malomkő dolgozik, melyek együttes értéke százezer euró. A hagyományos módszer végén a régi olasz présgéppel sajtolják az addigra elkészített masszát. 400 bar nyomással dolgozik, látszik rajta, hogy nem mai technika, de van benne valami art déco szépség.

A szigeten az olíva olaj legalább olyan presztízskérdés, mint a bor. És bár a csúcsfogyasztók az olaszok, azért egy itteni, négyfős család is elfogyaszt évi 100 litert. Az olívatermesztés kifejezetten macerás tevékenység, meg türelem is kell hozzá: ugyan a fákat könnyű szaporítani, de legalább 15 év, mire először termést hoz, cserébe akár ezer évet is elél, van is a szigeten ilyen idős fa, ami még mindig hoz termést. A szürethez már létezik mechanikus segédlet, de vigyázni kell, hogy ne sérüljön a gyümölcs, mert ha felhasad, elindul az oxidáció, tehát sietni kell a feldolgozással. Ez megint az a tevékenység, amiben sokkal több tudomány, mint elsőre tűnik.

Vendéglátónk egy egyedülálló múzeumot is berendezett, ahol 500 éves olívaprés is található. Ezen felül egy 60-70 centiméter magas, egyetlen tömbből kifaragott kőkancsót is láttunk, az igazán gazdagok ebben tartották a nedűt. Itt olyan olajakat raktak elénk, aminek valóban olíva íze van. Milliószor jobb, mint bármi, amit eddig olíva olajként vettem. Kinyomoztuk, hogy lehetséges ez: a termék nem tartalmaz semmi mást, csak nagyon jó minőségű olívabogyót. Minden egyéb szennyezőtől megtisztítják, és semmilyen adalékot nem adnak hozzá. Szóval nagy titkok nem derültek ki, jó alapanyagból jól kell csinálni, és jó lesz. Állítólag, amit a boltban ötezer forint alatt adnak, az nagyrészt szintetikus holmi, a valódi gyümölccsel a termesztési és gyártási folyamatot figyelembe véve ennél olcsóbban egyszerűen nem jön ki a matek. 

Miután jól laktunk a négyféle módon készített olívaolajas kenyérfalatkákkal, zúztunk vissza a hotelbe, ugyanis Anti este töltődni akart, így előbb le kellett merülnie. Ez megint úgy alakította az utunkat, hogy sietnünk kellett, hiszen éppen visszainduláskor jött a telefon, hogy hamarosan indul a hajó a merülés helyszínére. 

Sturcz Anti: és nem ázott be a Gopro!

Furcsának tűnt a Leaf forgalmijában az 1600 kiló feletti önsúly, de ma végre volt lehetőségem kicsit szerpentinezni vele. Korčula útjai elképesztőek, sima, jó vonalvezetésű, belátható kanyarok, elképesztő kilátással a tengerre. Pár háznyira tőlünk parkol egy Porsche Boxster S, a 987-es szériából, minden alkalommal sírni tudnék, amikor elmegyünk mellette, azt az autót ide teremtették.

A présházas látogatás után jött a telefon, hogy mindenképp el kéne menni merülni, de a hajó fél háromkor kifut, a telefon pedig valamivel háromnegyed kettő után jött. Jobb ötletem nem lévén, elkezdtem hevíteni a Leafet, úgyis szügyig volt az akku. Azt már tudtuk, hogy az alacsonyra épített akku miatt elég stabil a puha futómű ellenére is, de egész ügyesen mozgott a kanyarokban.

És érezni az 1600 kilót, meg hárman ültünk benne, az első gumik elég hamar megüzenték, hogy mikor nem kívánnak tovább tapadni. A villanyautós veretésben azt lesz nagyon nehéz megszokni, hogy nem tartozik dráma a gyorsuláshoz és a tempóhoz. Nincs felpörgő motor, nincs remegő kaszni, sem más mechanikai melléktermékek: az ember gyorsít, aztán egyszer csak 120-szal jön szembe a kanyar. Ez még egy Leafben is megszokást igényel, egy nyélen hajtott Porsche Taycanban rendesen veszélyes lehet.

A Lukovac merülőhely nincs messze a parttól, egy cirka ötméteres, merev aljú gumicsónakkal negyed óra alatt értük el. A 150 lóerős Honda motorral bőven lehetne gyorsabb, de most elég volt cirka 30-35-ös tempóval kihajózni. Óránként 25 litert kér, vezetőnk, Dodó szerint a korábbi, 3 literes, kétütemű Johnson sokkal súlyosabb volt ilyen szempontból, akkoriban a sziget üzemanyagkészleteinek jelentős részét ő vásárolta fel.

A búvárkodás, legalábbis hobbi szinten nem bonyolult sport, egyszerű, logikus, csak pár fontos szabályokat kell betartani, és akkor nem lehet gond. Például egyedül nincs merülés, búvárkodni minimum két ember megy. Fontos előre megtervezni a merülést, ugyanígy kihagyhatatlan a felszerelés állapota és az összeszerelés ellenőrzése. Az egyes mélységekben eltölthető idő ismerete is létfontosságú, régen táblázatokkal számoltak, és bár ma is tudni kell ezeket használni, a többség csuklón hordható számítógépekkel merül. Mint egy okosóra, csak ez valóban jó is valamire.

A nyíltvízi alapismeretek oktatási rendszertől függően egy szűk hét alatt elsajátíthatók, de a tapasztalat itt is a gyakorlással jön meg, viszont minden rászánt perc megéri. Víz alatt az ember egy olyan közegben mozog, ami teljesen más, mint amit korábban a szárazföldön megszokott. A lebegés, és az, hogy csak a saját légzésünket halljuk, végtelenül megnyugtató. Többnyire bányatavakban merültem az elmúlt 15 évben, épp ezért még mindig meg tudok lepődni, mennyire döbbenetesen tiszta az Adria.

Esztergom-kertvárosban a Palatinus tavon 2,5-3 méteres látótávolságnál pezsgőt bontunk, az Adrián inkább 20 méterrel lehet számolni, ez minden alkalommal meglep, amikor víz alá kerül a fejem. Hatan indultunk a hajóról, a vízben párokba rendeződve, egymás után úsztunk. A legtöbb laikus azt kérdezi, milyen mélyre megy egy búvár, pedig ez az utolsó dolog, ami számít. Lukovac mellett például 21 méter volt a legnagyobb mélységünk, a merülés alatt inkább 10-15 méteren mozogtunk, de ezt a sportot az ember a látványért űzi, márpedig az nem mélységfüggő.

Már csak azért sem érdemes túl mélyre menni, mert a mélységgel tűnnek el a színek is: 10 és 20 méter között még a zöld, sárga, bíbor, és kék is látszik, 20 és 40 méter között már csak a kék árnyalatai. Hiába tudom, hogy így kéne működnie, minden alkalommal újra tudatosult, amikor a vezetőnk, Lukas bevilágított egy üregbe, és hirtelen átment a környezet Technicolorba. Az üregből pedig kidugta a fejét egy kisebb muréna.

És az, hogy mennyire más világ ez, mint a felszín, a merülés utáni órákban tudatosul csak igazán: a víz 780-szor sűrűbb közeg, mint a levegő, ezért lényegesen megerőltetőbb benne mozogni. Ezt lent persze nem tűnik fel, hiszen az élmény elvonja a figyelmet, de egy vízben töltött óra után is érezni azt az igazán jófajta fáradtságot, amit máskor egy átbringázott délután ad meg. Meg persze ott van az is, hogy a sűrített levegő szárít, ezért merülés után kötelező pótolni a folyadékot. Szóval én most rámegyek egy korsó PAN-ra, holnap egy elképesztően látványos helyen folytatjuk.

A projekt támogatója a Next-E töltőhálózat és a Nissan.: